„Nyelvében él a nemzet.”
— Kölcsey Ferenc —
Sok éven át tanítottam egy olyan tantárgyat, amelyet anyanyelvi ismeretek címmel jegyeztek az órarendben.
Joggal, hiszen első szavainkat édesanyánktól tanuljuk. Ma is így van ez? Elgondolkodtató, amikor látok gyermekét némán sétáltató édesanyákat, másoknál pedig gyakori a „nem lehet”, „nem szabad” tiltások. Helyette mást kellene tenni, mondani. Mennyi csoda van a világban, amelyre rátekinthetne a felnövekvő nemzedék…
Azok a fiatalok, idősebbek, akiknek minden mondatában kötőszavak tömege nyüzsög, mit hallanak, hallottak otthon? Amit épp használnak.
Vasy Gézától idézek:
„Kérdez az idő.
Nyelvünk 3000 éve létezik, önállóan Európa nyelvei közül kevésről mondható el. A 3000 év alatt becslések szerint háromszázmillió ember őrizte, gyarapította a nyelvet.
A tapasztalat azt mutatja, hogy ideális esetben a köznyelv és a szépirodalmi nyelv elsajátítása a születéstől kezdve egymással párhuzamosan haladhat. Mindegyiknek ugyanazok a színterei. A legfontosabb a családi, lakóhelyi közösségek, a nevelési-oktatási intézmények, a tömegtájékoztatás fórumai. Ezek a színterek és lehetőségeik azonban korántsem azonosak minden csecsemő és gyermek számára. Azonosak sohasem voltak és sohasem lesznek, mégis, a felvilágosodás kora óta törekednek a legfejlettebb társadalmak, hogy az egyenlőtlenséget csökkentsék. Sajnos nem sok sikerrel…”
Osztom a véleményét, kevés a siker. Felvilágosodás? Változtassunk kicsit a kifejezésen! Felvilágosítás a mai korban. Kinek? Mikor? Van-e a szülőknek erre ideje, igénye manapság?
A hogyan mondjam, mindig gond volt. Minden elmondható szép szavakkal is.
Indulatok? Senki ne gondolja, hogy bennem nincs.
— A fenébe! — gondolom most is, írás közben. Ennél gorombább dolog csak akkor jut eszembe, ha vezetés közben szabálytalanul előz valaki, akkor én is sorra veszem a felmenőit, rokonait…
Életemet tettem arra, hogy széppé tegyem mások szavait, gondolatait.
Gyerekek…
Tizenkét éves fiú ül velem szemben. Vége a tanórának, péntek van.
— Szép hétvégét! — mondom. Becsukja a könyvet, mosolyog.
— Lesz, kész a szobám, öcsi is oda költözött. Még lehet, mert nincs nőm…
Jól hallottam az utolsó szót?
— Ki, vagy mi nincs?
— Hát nőm, a barátaimnak már van — furcsán néz.
— Barátnőre gondolsz?
— Úgy is lehet mondani… — mosolyog fölényesen.
Elgondolkodom. Már nem tervezem, hogy felsoroljam az idevonatkozó szinonim kifejezéseket. Elment tőle a kedvem a szó mögötti tartalom miatt.
Miután a fiú elment csendben ülök. A „nőm” belép a képzeletembe, ledér mosollyal, alig ruhában. Célját se titkolja. Lehet, hogy pár év múlva csak tíz, tizenegy éves lesz?
Olyan, mintha a nemes növények közt számtalan gaz ütné fel a fejét, s szaporodik megállíthatatlanul.
Vajon tehetünk még ellene? Ezen gondolkodom, de nem jutok semmire.
Meleg van, nyári korrepetálás volt. Úgy döntöttem jót tesz egy hűvös zuhany. Behallatszik a fürdőszobába a telefonom. Lehunyom a szemem, majd… Üzenetet is hagyott, hívjam vissza. Csengetem. Egy mondattal bejelentkezett. Megdöbbentem. Nem hittem, hogy ma még rosszabb is lehet… Nem publikus a mondat, mert ígéretet tettem erre. Rövid beszélgetés volt. Miért? Nem is tudom…
Egy dolgot tudok, rossz irányba megy a világ, s arról mosdatlan szájjal beszélnek sokan.
Hányan lehetünk még, akik szép szavakat válogatunk?
Szeretném még egyszer idézni:
„A 3000 év alatt becslések szerint háromszázmillió ember őrizte, gyarapította a nyelvet.”
Nézem a mondatot, mennyi ember, csupa múlt idő… mint mesében a kincs, csak volt?
Legutóbbi módosítás: 2010.08.25. @ 16:10 :: Sonkoly Éva
