KKovácsKároly : Úttalan utak

Nyomtatás

Csak betoppant, csendesen ébredt,
majd sírva, visítva, ámulva nézett,
százszín? múltból, száz ?sb?l gyúrva,
önmagát keresve, megszületett újra.

Színbe fürd? zajok, rajongó szemek
félték az álmát, ringatták, ha szepeg.

… oly szép is a kezdet, de itt van már a rút,
ködben úszó, bizserget?, ezerágú út.
Nyomok a tájban, nyomok a létbe’,
nem hiszi, hogy mindegy, melyikbe lép be.

Földi istent óvni, törvénytelen törvényt,
parancsszóra vágni másságokban ösvényt?
De hát az imákkal kísért, fényes kard is piszkos,
a megdics?ült h?s is, csak álcázott gyilkos.

Vagy lelkeket vezetni dogmák köt?fékén,
mint barmot terelni, maradjon már békén?
De hát a hazudott szegénység papjává sem állhat,
ingó hittel, csak megrontóvá válhat.

Ha szerelmes lenne, úgy istenigazából, …
mint egy méh, bibér?l bibére élvezettel szálljon?
Reményt megcsúfoló gigerli sem lehet,
ki hamis ígérettel romlott ostyát etet.

Talán ha húrt penget, szivárványt dob égre,
rímekben könyörög: nyílik-e út végre?
De az élet cirkuszán, csak szépségpetty a dalnok,
festhet ezer rímet, csak rá röhög egy zsarnok.

Génekben kódolva, cipeli a terhét,
– fejtsd meg a titkot, az élet értelmét!
– Uram! Jó helyre küldtél te, szebbet ígértél,
úttalan itt az út, nagy lehet a b?nöm, ha ide ítéltél.