Sonkoly Éva : Micsoda izgalom…

volt… *

 

Szüleimnek egyetlen gyermeke született, így — sajnos — nem volt testvérem. Édesapám nagyon szeretett, de egy fiú azért más lett volna… Ebből következett, hogy sok dologban olyan fiú módra nevelt, aminek előnyeit felnőtt korban élveztem igazán. Mondom: igazán, mert volt ennek jó és vidám része már négy- ötéves koromban is. A szomszéd gyerekek szinte mind fiúk voltak, viszont csak nekem volt igazi bőrfocim. Ezzel tagja is lettem a kis csapatnak. Olyan teljes jogú, maszatosan hazatérő, térdén szakadt bőrű, sokat rohanó gyerekként. A szabályok? Ahhoz még kicsi voltam, sokat kérdeztem, de viszonylag gyorsan eligazodtam ezekben is. Édesapám fiatal korában igen jól játszott, neves csapatban, tehát örömét lelte abban, hogy én is rúgom a labdát.

Még valamit nagyon szerettem. Hétvégén meccsre járni vele, mert oda motorral mentünk. Garázsban őrzött csillogó jármű volt. Én elől ültem a motor tankján, alig-súlyom alatt nem kellett félni, hogy baj éri.

— Nézd, hogy szaladnak a fák! — mondtam útközben. Akkor még nem is gondoltam, hogy egyszer édesapám nekem is vásárol egy saját motorkarékpárt, szinte hasonlót… addig még sok év telt el.

Persze vasárnap délutánra édesanyám ünnepl?be öltöztetett. Csupa fodros, csipkés ruhába. Lábamat fehér magasszárú, fűzős cipőbe bújtatta.

— Nehogy leülj a fűre! — figyelmeztetett. Nem is ültem én a fűre, hanem az első sorban, úgy középtájon egy bácsi mellé ültetett édesapám. Meleg volt. A bácsit jól megnéztem. Öltönyben volt, érdekes színű, alighanem cseresznyefából faragott botra támaszkodva figyelt. Kalap volt a fején. Könnyű, puha, szürke kalap. Érdekelt a meccs is, de a pálya akkor még nekem nagyon nagy volt. A bácsit nézegettem. Először csak a cipője kezdett izgulni. A cipőorra mozgott sebesen ide-oda. Aztán egyszercsak:

— Gól! — kiáltotta. Felugrott, leült. A következő fordulatnál maga elé dobta dühösen a kalapját. Néztem. Milyen szép kalap. Ha édesanyám látná… ott a füvön… már arra gondoltam szólok neki, mikor szép színű botjával az újabb találat jelzésénél hatalmasat csapott a kalapra. Az a rámért ütéstől kicsit horpadt maradt. Gondoltam, nem az ő csapata talált a hálóba. Mire vége lett a mérkőzésnek a kalap laposan feküdt a füvön, mint egy palacsinta. Felvette, nézegette, simogatta, formázta kicsit. Az azonban nem igen akarta visszanyerni régi alakját. Kézlegyintéssel elintézte, kicsit leporolta, fejébe nyomta és élénken vitatva valamilyen, számomra érhetetlen helyzetet, sietett előttünk a kijárat felé.

— Ez jó meccs volt! — mondtam édesapámnak, aki mosolygott. Azóta tudom, ismert már annyira, hogy mindenkinek elmondom majd a látottakat. Hátra volt még a hazaút. Motorra fel, szaladtak a fák…

Amikor hazaérkeztünk meg sem vártam, hogy édesapám leállítsa a járművet, hiszen nekem fontos mesélnivalóm volt. Leugrottam a tankról. Persze négykézláb érkeztem a poros útra. Csupa kosz lett minden, tenyerem, térdem, csipkéim. A kis békaugrás után olyan lehettem, mint a bácsi kalapja. Csak az ütések kerültek el, azt megoldottam magam.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"