dr Bige Szabolcs- : Irénke, a tornatanár

Végül, ki is ez az ember? *

 

 

Báránybőrbe bújt farkas, vagy ártatlan áldozat? A körülmények áldozata? Sorsának tudatos irányítója? Vagy mindez egyszerre?

       Ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek, amikor végiggondoltam hajdani osztálytársam, Irénke életútját.

       Már az óvodában összekerültünk, később az elemibe is együtt jártunk. Jókedvű, dundi kislány volt, könnyen állt nála a nevetés és a nóta. Mindig danolászott — a szünetekben, órák előtt, az utcán hazafelé menet. Jó barátok voltunk, sok időt töltöttünk együtt, mindig csodáltam, s irigyeltem a természetét, a módot, ahogy minden kellemtelen helyzetből ki tudta húzni magát. A tanárok is kedvelték, az átlagosnál jobb teljesítménye miatt. Csak a tornaórákkal gyűlt meg a baja. Esetlenül mozgott a pályán, meg a teremben, s a fiúk is csúfolták: „gömböc, gömböc”.

       Az elemi elvégzése után szétváltak útjaink. Szüleivel elköltözött egy távoli városba. A szülők kereskedők voltak, egy kis vegyes üzletet tartottak fenn, de az államosításkor elvették tőlük. Igaz, felajánlották az édesapjának, maradjon üzletvezetőnek, de ő elutasította.

        — A saját üzletemben legyek alkalmazott! — dohogott dühösen.

        Eladták minden nélkülözhető holmijukat, házukat, bútoraikat és elutaztak, hogy nem is hallottunk többet felőlük. Én is csak hosszú évek múlva találkoztam a dundi Irénkével. Középiskolai atlétikai versenyen voltam, s a pályán nagy meglepetésemre ott találtam tornadresszbe öltözve. Éppen melegített be. Csak tátottam a számat, aztán odamentem hozzá, s ráköszöntem. Ránevetett huncutul csillogó szemekkel.

        — Bámulsz, mi? Nehogy hanyatt ess!

        — Őszintén mondom, hogy majd hanyatt estem! — válaszoltam.

        Ugrókötelet vett elő és ugrálni kezdett, ha nem is kecsesen, de szorgalmasan. Közben beszélgettünk.

        — Kisiskolás koromban nem zavart a kövérségem, még ha csúfolkodtak is velem a fiúk, de később a líceumban már egyre jobban szerettem volna megváltozni. Nem akartam többé kövér és ügyetlen fruska lenni. Nevettem a gúnyolódókon, de ott belül nagyon bántott. Úgy tettem, mintha nem érdekelne. Pedig nagyon is érdekelt. Érted?

        — Jó, értem! De mit tettél?

        — Várj egy kicsit. Az történt, hogy megláttam a sportközvetítéseken Lia Manoliut. Ott volt a Helsinkiben az olimpián. Ez ötvenkettőben volt és a lány éppen húsz éves. A hatodik lett diszkoszvetésben. Ezt én is meg tudnám tenni — mondtam magamnak.

        — És most arra edzel?

        — Már két éve igyekszem előrejutni a dobó számokban. Először a gerellyel próbálkoztam, de nem sikerült a lábmunkát megtanulni. Hidd el, mindennek a titka jó lábmunka! Naponta három-négy órát edzek. Nem hagyom magam! — fejezte be a mondókáját és a szemeiben furcsa keménység jelent meg.

        — Melyik dobószám jött be neked? — beszéltettem tovább, mert nagyon meglepett a hangjában bekövetkezett változás és a tekintetében felfedezett határozottság.

        — A kalapács. Valahogy ez fekszik legjobban. A súlyom is megvan hozzá — nevette el magát.

        — A magyar Csermák József száma?

        — Igen, de az férfi szám és nagyon magas a mérce. Azt hiszem, mégis a diszkosz marad nekem. Még van három évem, hogy beérjem Manoliut! — ismét megjelent az előbbi keménység Irénke tekintetében.

       Elgondolkozva hagytam ott, folytassa az ugrókötelezést, és visszamentem a saját csapatomhoz. A távolugrást gyakoroltuk, de nekem ma valahogy nem nagyon ment.

       Jó év elteltével hallottam újólag hírt róla. A sportúság írta, hogy gerelyhajításban az országos atlétikai bajnokság alkalmával ezüstöt nyert. Úgy látszik megjavult a lábtechnikája! Sportban elért eredményeinek köszönhetően vizsga nélkül bekerült a Testnevelési Főiskolába. A versenyzést folytatta, s ha nem is jutott fel olimpiai dobogóra, szép országos helyezéseket ért el a felnőtt kategóriában is. Végzés után a hadsereg kötelékébe lépett, szerződéses, hivatásos katonaként. Minden sportsikerét egy-egy soron kívüli fizetéssel jutalmazták és katonai kitüntetésekkel. Rangban is gyorsan haladt felfele. Más feladata nem volt, mint edzésre járni és eredményeket felmutatni a versenyeken. Egyenruhát csak a parádék alkalmával viselt. Tíz évig versenyezett a hadsereg sportklubjának a színeiben, és beszerzett két európai ezüstöt, háromszor volt országos bajnok, a Balkáni Játékokon is egyszer bronzérmes és kétszer ezüstérmes lett. Egy olimpia részvéttel is büszkélkedhetett, bár nem került be az első tízbe, de hát ugye, a részvétel a fontos.

       Mindezeket akkor tudtam meg, amikor városunkba visszajött leszerelés után — alezredesi ranggal és ennek megfelelő nyugdíjjal bocsátották el. Tornatanár lett a líceumban, és elvállalta az atlétikacsapat edzői munkáját. Mindkét helyen sikerrel végezte a munkát. Elismerésképpen megbízták a honvédelmi oktatással is. Hiszen tartalékos katonatiszt lenne, vagy mi? Ezt is végezte. Végezte azzal a konok elszántsággal, ahogy annak idején magamögé utasította a dundi Irénkét, és élsportolóvá gyúrta át nehéz küzdelmek árán. Csakhogy a mindig vidám, mosolygós, dalolós Irénke odalett! Aki most itt ül velem szemben a park öreg fái alatt az egy szigorú tekintetű, tekintélyparancsoló egyéniség, kinek alakja is erőt, határozottságot áraszt.

       — Sokat megtanultam a pályán, meg a kispadon! Most mindent szeretnék átadni a tanítványaimnak. Legyen kitartásuk elérni a célt, amit maguk elé tűztek. Legyenek fegyelmezettek és igényesek önmagukkal szemben.

       Még beszélgettünk egy darabig, aztán elindult a pályára, mondván, hogy érkeznek a gyerekek és nem lehet, hogy ők érkezzenek előbb. Követtem a szememmel, ahogy határozott lépteivel haladt a fák között. A parkon túl volt az iskolai sportpálya. Nem is akármilyen pálya, hanem olyan, hogy bármilyen sporteseményt rendezni lehessen rajta. Szabvány méret és lelátó, alatta öltözők. A város sportklubjával közösen tartják fenn. Itt zajlanak a megyei és regionális versenyek, meccsek. Mindez nagyrészt Irénke utánajárásának, kapcsolatainak köszönhető.

      Gondoltam, utánaeredek, s a gondolatot tett követte. Felkeltem én is a padról és lementem a pályára.

       A gyerekek zsibongva közeledtek az iskola épülete felől. Ahogy meglátták a tanárnőjüket, elcsendesedtek és gyorsan felsorakoztak előtte.

       — Az osztály létszáma — lépett a sor elé az osztályfelelős — huszonnyolc, jelen van huszonhét, igazoltan hiányzik egy tanuló. Az osztály kész a tornaóra megtartására!

       — Köszönöm! Osztály, pihenj, irány az öltöző!

       A diákok pillanatok alatt eltűntek az öltözőkben. Irénke észrevett, ahogy ott álltam a pálya szélén és érdeklődve figyeltem, mi történik. Intett, menjek közelebb.

       — Látszik rajtuk a nevelésem, ugye?

       A hideg futkorászott a hátamon, de nem szóltam semmit, csak bólogattam. Rövidesen megérkeztek a gyerekek is, talpig mezbe (!) Tanárnőjük előtt felsorakozva várták a feladatokat. Meg is kapták. Csoportokat alakítottak — vágtázók, távolugrók, hosszútávfutók, de előtte mindannyian bemelegítettek szabályszerűen.

       — Dobószámokat csak a külön edzésen gyakorolunk — jegyezte meg Irénke látva értetlenkedő arckifejezésemet.

       A bemelegítés befejeztével a csoportok elkezdték a munkát. Irénke minden csoportnak kinevezte az irányítóját azokra bízva a továbbiakat. A szeme azért rajtuk volt.

       — Jancsika, Klárika! — kiáltotta. — Gyertek ide!

       Két ügyetlenül, botladozva igyekvő gyerek közeledett.

       — Ezzel a két gyerekkel külön kell foglalkoznom, mert látod, a természet nem áldotta meg őket a mozgás örömével és könnyedségével — fordult felém tőle szokatlan dagályossággal.

       Nem válaszoltam semmit csak vártam, mi fog történni. A kerítés mellé állította őket, támaszkodjanak neki, és egyszerű mozdulatokat végezetett velük: lábujjhegyre állás, magas térdemelés, helyben futás. Eleinte nagyon bizonytalanul, majd egyre ügyesebben gyakorolták a mozdulatokat. Irénke figyelme megoszlott a két gyerek és a többiek között. Irányító szavakat, utasításokat kiáltott a többiek felé, s közben kedves biztató szavakat ezek felé a nehezen mozgók felé.

       — Jól van, most pihenjetek, vegyetek mély lélegzetet felemelt karokkal. Így, így, nagyon jó!

       A két gyerek kicsit lihegve, de megelégedett arccal álldogáltak tovább ott, ahol eddig tornásztak.

 — Ezek ketten nagy hátrányba vannak a többiekkel szemben. Kicsi korukban, ha a szülők gyógytornára járatták volna őket, most másképp mozognának. Szakad meg a szívem értük!

 Aztán, mintha megbánta volna előbbi ellágyulását, odakiáltott a távolugrást gyakorolókhoz.

 — Ne lépj be! Figyelj oda jobban, Misi! Azért tettelek irányítónak, hogy figyelj! — majd hozzám fordulva folytatta. — Minden héten cserélnek, hogy mind a három számban jártasságra tegyenek szert. Vannak közöttük egészen ügyesek is, és mindenki jó jegyet kap majd az osztályzáskor, mert valamiben minden gyerek jó. Még ez a kettő is megkapja a szorgalmuk alapján a megérdemelt osztályzatot.

       Csodálkoztam a szavain, mondani is akartam valamit, de inkább mégis csendben maradtam, s búcsút vettem tőle.

       Mindkettőnket lefoglalt a munkánk, így nem gyakran találkoztunk, s akkor is csak egy köszönés erejéig. Évek teltek el és egyszerre megbolydult a világ, a hazugságra, félrevezetésre épült rendszer szétpukkant. A szomszédos Romániában is. Az emberek boldogan, vidáman bízni kezdtek a jövőben, megnyíltak a határok. Az eufória nem sokáig tartott, de határok nyitva maradtak, és kilométeres sorok alakultak ki az átkelő helyeken. Sokszor napot, félnapot is ott rostokoltak a külföldre igyekvők, vagy a hazatérők. Irénke, amikor már kissé biztonságosabb lett az utazás hétvégi kirándulást szervezett az osztályának. Első nekifutásra, csak Nagyváradra mentek át, majd utána egy másik csoporttal kicsit messzebb merészkedtek. Testvérvárost is választottak, s ebben a munkában is élenjárt Irénke. Kihasználta régebbi ismeretségét, melyeket aktív sportoló korában szerzett és élénk levelezésbe kezdett. Egy Gyergyószentmiklós mellett lakó, volt sporttársa örömmel vette a barátság felújítását, és válaszolt. Így aztán a Bucsin lábánál levő székely falucskát testvér településnek nyilvánították. Először csak levelezés útján, majd személyesen is felkeresték a falut a polgármesterrel, iskolaigazgatóval, három tanárral és még két utolsó éves diákkal. Három gépkocsival indultak útnak jól felpakolva mindenfélével, amit csak el tudtak képzelni, hogy ott hasznát veszik. Könyveket, folyóiratokat, élelmiszert, főleg lisztet, cukrot, továbbá mosószereket és főleg gyógyszereket. Volt is nagy öröm a faluban. A könyveket az iskolába, a gyógyszereket az orvosi rendelőbe vitték, s többit a plébános úrra bízták, ossza szét.

       Egy hetet maradtak, s jól érezték magukat a vendégszerető faluban. Egymásnak adták őket az emberek. Traktálták a vendégeiket minden jóval, étellel-itallal. Már ami akadt azokban a szűkös időkben (!).

       — Nekem holnapra otthon kell lennem — szólalt meg péntek reggel Irénke.

       — Mi még maradunk vasárnapig — válaszolták a többiek, és maradtak.

       Irénke pedig elindult a két tanítványával, aki segítségül vele tartottak a „segély-akcióban”. A Gyergyói medencét a vadregényes Libánon keresztül szerették volna elhagyni, de olyan rossz, kátyús volt a köves út, hogy visszafordultak, és inkább a Maros mentén kanyargó főutat választották Maroshévizen keresztül. A városkát elhagyva Palotailvánál egy rönkszállító autó kanyarodott ki váratlanul eléjük. Irénke, hogy elkerülje az ütközést, félrekapta a kormányt, az autó nekiütközött a kőkorlátnak, áttörte, és belezuhant a folyóba.

 

       A rönkös megállt, leszaladt a vízhez, de mire az ajtót felfeszítették, az ablakot betörve, csak a hátsó ülésen levő fiút találta életben.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.06.14. @ 09:18 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 616 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.