Csomós Róbert : Betty Koleman

Krimi, vagy krimi paródia? Döntsd el magad! *

 

 

Lélekbemarkolóan felemelő, egyben félelmetes pillanat volt. Ott állottunk kéz a kézben kis menyasszonyommal a First Rolyal Central Bank devizaosztályának oltárként felmagasló hatalmas trezorja előtt, és a fél méter vastagságú tűz-vízálló, nyolc tonnás acélszerkezet hangtalanul, mintha a mennyország kapuja lett volna, glóriás fényben kitárult előttünk. Mi ketten pedig üdvözülten — hiszen Karácsony este volt — beléptünk.

Ezentúl földöntúli lények, angyalok leszünk! Az élet felett szárnyaló örökéletű legendák hősei. Nem, nem is angyalok, inkább hallhatatlan félistenek, akik a hang sebességénél is gyorsabban repülni tudnak a fellegek felett. Alámerülünk majd a Karib tenger hullámaiban, hogy a mélységeket is felmérjük, hogy miénk legyen a Föld. A Föld, amelynek lakói a hétköznapok törpéi, az emberek. Sárdobásaik bokánkig sem érnek majd fel, apró-cseprő dolgaik, gondjaik lemaradnak mögöttünk. Olyan messzire, fényévek ezreire leszünk tőlük, mint egy távoli — csak rádiólokátorral észlelhető — galaktika naprendszere. Mi magunk is nevetni fogunk régi vágyainkon, álmainkon, az előkertes London környéki házról, a Mini Morris autócskáról, a részletre vett bútorokról, a tégla utánzatú kandallóról, a kamatozó betétre szóló takarékkönyvecskéről Jachtunk és magánrepülőgépünk követni fogja a Napot, ott élünk majd mindég, ahol ő ragyog.

— Igen! Ha címert csináltatunk, a heraldikussal belerajzoltatjuk a Napot — mondta Betty. — Húzd az ujjamra a gyűrűt, ami örökre összeköti a sorsunkat, és súgd a fülembe halkan, de értelmesen az eskü szövegét. Ha elmondtad a tiéd, utána én is elmondom az enyém, azután elvégezzük azt a keveset — a kaszálást — ami még hátra van, és akár indulhatunk is. Kár, hogy nincs orgonaszó, énekkar, hogy óvatosságból nem hozhattunk magunkkal tanukat az eseményhez. Így „csak” Isten a tanunk, egyedül „csak” Ő!

Nem mondhatom, hogy minden megindultság nélkül fogadtam meg Betty szavait. Rajta is látszott a megrendülés, égszínkék, ragyogó szemei kitágultak, olyan szép volt, mint még soha. Kiszáradt torokkal rebegtem: – Esküszöm, hogy ezt a nőt élettársamul fogadom, soha el nem hagyom jóban, rosszban kitartok mellette!

Ettől a perctől egy test vagyunk és egy lélek! Csak a halál választhat el bennünket, és ne adja az Úr egyikünknek se, hogy a másik sírját lássa — rebegte Betty. Szájon csókoltuk egymást és munkához láttunk.

Nem volt sok dolgunk, csak a nagycímletű, kevert bankjegyeket, nagyobbára százdollárosokat és ötszáz eurós bankjegyeket kellett a hotelcímkéktől ékes, öblös bőröndökbe rakni és kitolni targoncával a Cromwell utcai hátsó kijárathoz, majd beemelni az AMERECAN AIRWAYS légitársaság másfél tonnás kisteherautójának rakterébe. A többi már a lovak dolga lesz… ezt szokták mondani a francia halálba indulók, amikor felszálltak a kétkerekű kordéra, amely a nyaktiló alá vitte őket.

Ezek után annak kellett volna következnie, hogy felébredjek a kingstonwillei kis szobámban hajnali háromnegyed hatkor, felkeljek Betty álomba merült szoborszép teste mellől, hogy ködben, ónos szitálásban loholva, busszal, metróval idejében beérkezzek a munkahelyemre…, de nem! Megcsíptem a karom és még mindig ott álltam a bálteremnek is beillő trezorszoba ajtajában.

– Igyekezz Ben! Igaz, hogy most két napig nem fogják felfedezni a hiányt, de azért ne pazaroljuk az időt hiába. Az Acapulcói gép percnyi pontossággal indul, és az utasoknak kötelezően egy órával a gép felszállása előtt a terminálban kell lenniük.

Félrehajtottam a fátylát, még egyszer megcsókoltam és a fluid festékkel, csak különleges szemüveggel látható, bejelölt, kisebbik széffiókhoz léptem. Az első, a már említett nagycímletű bankjegyeket tartalmazó trezor volt a könnyebbik dió, a kód és a kulcsok a birtokomban voltak, azt könnyedén fel tudtam törni. Százas kötegekben, tehát tízezer dolláronként csomagolva ott hevert előttünk a Brit szigetbirodalom devizatartalékának 25 százaléka a könyvelés szerint 17.5 azaz tizenhét és fél milliárd dollár. Ha az egészet el tudtam volna cipelni, a negyedik leggazdagabb ember lehettem volna a földkerekségen, egy japán autógyáros, egy szaudi olajmágnás, egy kuwaiti emír és egy amerikai úr, a Microsoft tulajdonosa után, ám a két bőröndben mindössze csekélyke hányadot, ahogyan azt Bettyvel előzetesen újságpapírkötegekkel mérve kiszámítottuk hozzávetőlegesen négyszázmillió dollárt tudtunk kicipelni.

A térfogatot megváltoztatni nem volt módunkban, de az anyagot felcserélni igen. A másik — a kisebbik széf — rejtette magában a LONDON-AMSTERDAM JEWELLERY Co. szerény megnevezésű cég mindenkori letétjét, az összes dél-afrikai gyémántbányák csiszolt és csiszolatlan köveit, amelyeket a gyémántpiacot uraló szindikátus árpolitikája miatt immár nyolc évtizede voltak kénytelenek egybegyűjteni, hogy a magas árakat fenntartsák. Szezám tárulj! Ezen a napon mindennek sikerülnie kellett, és sikerült is. A ROLEX percmutatója a 11 órát mutatta, az időzár harminc acélrúdja halkan csettent, és ámuló szemeink előtt kitárult a hetedik paradicsom kapuja is. Ebből Betty kis kézitáskája, már több mint hét milliárd dollárt bírt megemelni, a pénz tulajdonképpen illuzórikus volt mellette, ám mindketten jól tudtuk ilyen kavicsokat csak multimilliomos miliőben lehet adni-venni. A pénz — a nevetséges négyszázmillió dollár — csak kezdőtőkének kellett a kövek eladásához.

Betty, aki pedig egy áruházi készruha megvételét sem siette el, most remegő kézzel, kissé idegesen, válogatás nélkül két marékkal rakta, szórta táskájába a köveket. Az órámra néztem. 11.05 percet mutatott, tényleg ideje volt végezni és indulni. A targonca olajozott kerekei halkan, könnyedén gördítették a terhet a sima linóleum padlón. A nehéz bőröndök beemelése — talán a lelkierő miatt — ugyancsak könnyedén ment, a Cityben szabad utat — zöld hullámot — fogtunk ki, Betty előtt kissé színészkedve, a nagyfiút játszva, fütyörészve vezettem az utazási iroda megjelölt parkolóhelyéig.

— Már meg is jöttek mister… izé… Koleman.

— Kálmán —, javítottam ki immár vagy tizedszer a fickót. — Kál-mán — tagoltam —, hát olyan nehéz az á betűt kiejteni. Igen a nagy forgalom dacára itt vagyunk, mert már be voltunk pakolva. Köszönjük a szívességét és a kocsit, nagy baj lett volna, ha elakadunk vele valami műszaki hiba miatt. Elhívtuk volna esküvői tanúnak, de hát már elígértük a dolgot. Ami a bőröndöket illeti azokkal ugye már nem lesz gond, egyenesen az acapulcói reptéren fogjuk megkapni őket? Tíz fontot kap borravalónak és a fél nap bérleti díj, amit nem használtunk fel, szintén a magáé.

 — Igen… köszönöm mister… Ko-le-man. Biztos lehet benne, hogy a transzporter kihozza majd a bőröndjeiket és zavartalan lesz a nászútjuk!

 

************************************

 

Hát így! Ki hitte volna ezt, amikor Bettyvel megismerkedtünk. Közhely, hogy minden nyárspolgár azt hiszi, hogy az ő élete egy kész regény. Van olyan, aki egyetlen átcidrizett éjszakát töltött elakadt kocsijában a Brenner hágó fagyos szorításában: … Beleőszültem abba az éjszakába — mutat hetven évesen a kopasz fejére. — A meggazdagodott hentes, aki átszelte jachtjával az Égei tengert, aranyzsinóros kapitányi sapkát visel, és kiadatja a tengerészélményeit, a száz órát sem merült zokni ügynök búvárkalandjaival dicsekszik, karácsonyfát állít a tóban, vagy a víz alatt tart esküvőt. Én, ha nem is tartottam megszokottnak, sablonosnak a Bettyvel való megismerkedésemet, de nem is láttam rendkívül különösnek sem. A BRITISH AIRWAYS egyik transz-atlanti járatán CONCORD-al repültem váratlanul megbetegedett főnököm helyett, fontos iratokkal, az ő jegyével, egy banki konzorcium gyűlésére, jóformán csak annyi meghatalmazással, hogy azt közöljem: Halasszák el az érdemleges tárgyalásokat, pláne a felelős döntéseket az ő felépüléséig. A menedzserszerelésem, a csuklómhoz bilincselt JAMES BOND táska, na és persze az öltözékem kifogástalan volt. Jól festettem, fiatal voltam, a sikeres üzletember pózában dőltem végig a first class-osztály széles ülésén, és Betty whiskyt szolgált fel nekem, rövid beszélgetésbe elegyedtünk… aztán egy óra múlva, heves vágytól elragadva állva szeretkeztünk a stewardess fülkében. Mire Betty rájött, hogy megtévesztette a szerep és a jelmez, már szerettük egymást. Ő is, noha sugárzóan szép, modell alkatú volt, négy világnyelvet beszélt társalgási szinten ügyes volt és intelligens — másképpen hogyan is lehetett volna stewardess egy ilyen válogatós cégnél — szegény volt, és egyben nagyon egyezett a természetünk: Utáltuk a szegénységnek még a szagát is, mert igenis a szegénységnek szaga is van. Kívülálló, nem kasztbeli — mint ahogy az én esetemben is történt — kis időre elcserélheti a szegénység külső jeleit. ROLEX aranyórát viselhet, Billairynál csináltatott öltönyt ölthet, Fleury parfümmel álcázhatja magát, de a szag kíséri mindenhová és a jó szimatú emberek — sokan vannak ám ezek — mindenütt megérzik rajta a szegénység szagát, mint ahogy a kopók is kiszagolják a rókát ezer más állat közül az erdőben. Betty szeretett engem, de imádta ezeket a hanyag eleganciával öltözött embereket is, imádta a miliőt, amelyben éltek, és feltette rá az életét, megesküdött magának, hogy közéjük kerül. Ahhoz, hogy megtarthassam, ha már a véletlen folytán megismerhettem, gazdagnak kellett lennem, fel kellett emelkednem ezek közé a félistenek közé, akiknél mellékes, elhanyagolható dolog a pénz, nem is hordják a zsebükben, nem is törődnek vele, nem is tudják mennyijük van… csak élnek bele a világba tetszésük szerint. Mint például Phelby úr, teljes nevén Sír Matthew Phelby, a főnököm főnöke, a bank nagyhatalmú tulajdonos vezérigazgatója, a Felsőház egyik vezérszónoka, London város díszpolgára, a Jockey Club elnöke stb… stb…

Tudott dolog, hogy egy titkárnő, ha be akarja biztosítani az állását, vagy karriert akar csinálni egy cégnél, nem a főnökével fekszik le, hanem a főnöke felettesének lesz a szeretője. Én sem a tojásfejű főnököm, az igazgatótanács elnöke felé orientálódtam, sőt a háta mögött, mint jó fiú, afféle önkéntes Buzgó Mócsing jelentettem felfelé a jelenteni valókat. Sír Matthew Phelby aki hajdan, impotenciája előtt fanatikus homokos volt teljes bizalmába is fogadott, ami nem jelentett ugyan gyorsabb előmenetelt, pláne nem magasabb fizetési fokozatba való besorolást, csak többletmunkát, amelyek mellett fontos banki, biztonsági titkokat leshettem el, üzleti fogásokat szimatolhattam ki. Betty volt az, aki ráébresztett arra, hogy ki is vagyok, ő volt az, aki megszülte valódi énemet, mert őelőtte mintha nem is én léteztem volna, nem voltak saját céljaim, gondolataim, hanem egy gépezet, a bank egyik kis fogaskereke voltam. Betty mondta meg, hogy Sir Matthew passzív vonzódást ki kell használnom, meg kell szereznem vagyonához a hozzáférhetőséget, mert annak a sok pénznek, gyémántnak, amit a trezorok rejtegetnek mágikus céljuk is lehet, megváltoztathatják, megválthatják nekünk a világot, értelmet adhatnak a természet egyszer adott, soha vissza nem kapható ajándékának az életnek. Nem volt nehéz dolga velem, fogékony tanítványnak bizonyultam, mert akkor már csak Bettyben tudtam érezni, lélegzeni, gondolkodni, élni. A másik genust, a nőt csak ő, egyedül csak ő jelentette számomra, de ő jelentette az egész világot is. Betty tényleg káprázatosan tudta használni a természet ajándékait, gyönyörű testét fejedelmi ajándékként nagyszerű technikával adta oda, szikrázó szelleme lenyűgözött, szuggerált, mint egy a Napba zuhant égitest úgy olvadtam bele Bettybe. Amikor beköltöztünk abba a Kingstonwillei bérelt házba még csak egy vágyam volt, hogy ez a vityilló valaha is az enyém lehessen, és a dolog nem is látszott lehetetlennek. Az ígéretes szamárlétra fokain felkapaszkodva részletfizetésre házat vehettem volna, és ha a nő, aki mellettem él, nem Betty lett volna, akkor valószínűleg be is érem ennyivel. De Betty mellett nem lehetett nyárspolgárrá válni. Olyan feltűnő jelenség volt, annyira szép, annyira kívánatos, hogy mindenfelől ezernyi kéjvágyó szem kísérte lépteit. Tudtam, ha nem teszek valami nagyot, merészet, rendkívülit, amivel méltóvá válok erre a nagyszerű nőre akkor, mint illetéktelentől egyszerűen elkobozzák tőlem.

A többi már magától adódott. Karácsony szép ünnepe alkalmasnak látszott úgy az esküvőre, mint a gondosan, előkészített, minden részletében kidolgozott, másodpercekre beütemezett terv végrehajtására. Az Új Év, egyben egy közeledő új évezred hajnala, valóban az új életünk kapuja lesz majd. Acapulco csak az egyik szép tengerparti pálmaerdő Mexikó, pláne a dél-amerikai szárazföld áttekinthetetlen népességtömegének dzsungelében. Itt nem művészet eltűnni, de ha valaki ezzel sem elégedett, akkor ott van neki a közigazgatásilag teljes tohuva-bohuba süllyedt Mexikó City, a világ legnépesebb városa a maga harmincmilliós lakosságával. Nagy hajtóvadászat kezdődik majd, van esélyük a vadászoknak, de van nekünk is.

 

**********************************

 

A gép simán landolt, és mi a terminál transzportőr szalagja előtt állva kissé idegesen vártuk a csomagjainkat, de a bőröndök nem akartak feltűnni. Végül is Betty, aki tudott spanyolul és jobban kommunikált az emberekkel, mint én, felszaladt az irodára érdeklődni.

Vártam, az ide-oda áramló embertömegben több mint két órát. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy ráébredjek, tudatosuljon bennem, elhiggyem magamnak: Át lettem verve. Balek voltam, buta, együgyű balek, aki bedőlt egy ilyen ősi parasztfogásnak, akit egy régi egyszerű csellel, testének felkínálásával egy nő át tudott verni. Kikapartam a gesztenyét, a tűzből és most már nem volt többé szükség rám, sőt kimondottan veszélyessé váltam. Engem két nap múlva a világ összes rendőrsége, az INTERPOL körözése alapján keresni fog, Bettyt pedig nem ismeri senki. Sem a bankban, sem baráti körben nem mutogattam, nem dicsekedtem vele, félve rejtegettem, a kapzsi, mohó szemek elől, mint valami kincset. A tettes, akit minden rendőr, de minden civil nyárspolgár is sokszoros buzgósággal fog keresni, mert hiszen a bank az okozott kár arányában nagy összegű jutalmat tűz majd ki a szerencsés nyomravezetőnek, a nyomorult tettes, egyedül én vagyok. Én leszek az, akinek a fényképét szemből és profilból plakátokon kifüggesztik minden rendőrőrszoba falára, az a balek, akinek ujjlenyomatát, szeme színét, vércsoportját, nyálmintáját, genetikai kódját azonosítani tudják. Betty nélkülem bárhol, bármikor megjelenhet, a pénzét sem kell tisztára mosni, senki, soha, sehol nem fogja megkérdezni tőle honnan is vette.

Egyelőre azonban azzal a ténnyel kellett szembenéznem, hogy nyelvtudás nélkül fillértelenül állok egy idegen városban, sőt még nem is a városban, de a várostól távol eső repülőtéren. Na Benny Koleman alias Kálmán Béla nagyokos, most szedd össze az eszed.

Minden vagyonom negyven egynéhány angol font volt, de a tárcámban ott lapult a bankkártyám is. Arra gondoltam, hogy az utolsó fizetésemet, a karácsonyi két hét plusszal talán már átutalták. Úgy is volt, az első „csorgatónál” a bankom némi levonással kiadta a rongyos 210 angol fontot, ez már elég volt ahhoz, hogy visszatérjek Európába, mert hogy Acapulcóban — és nem csak a rendőrség miatt — forró lesz a talaj a lábam alatt, abban biztos lehettem. Arra gondoltam, hogy van egy kis ország az öreg Európa keleti csücskében, amelynek a nyelvét, ha beszélni nem is tudom, de valamennyire megértem, hiszen egy forradalom után Angliába áttelepült, azóta már megboldogult szüleimtől ezt hallottam távoli gyermekkoromban. A majd kétszáz angol font elég volt, hogy ott helyben jegyet válthassak az őshazába Budapestre. Sok átszállással, várakozással, kényelmetlen két napos út várt rám, de bízhattam benne, hogy még a nemzetközi körözés kiadása előtt landolni fogok. Ja még valami! Szépen papírba tasakolva pár csomag kisebb követ találtam a zsebemben, amelyeknek eredetében máig sem vagyok biztos. Lehet, Betty idegességében a rakodásnál a földre hullajtott pár csomagocskát, és én a kis rendszerető, reflexszerűen, magamnak is észrevétlenül, tudattalanul zsebre raktam őket, lehet, hogy maga Betty csempészte őket a zsebembe. Már a repülőgép toalettjében megkukkoltam őket, nem túl nagy, egy-másfél karátos, de tisztatüzű kövek voltak, olyanok amilyenek minden jobb egzisztenciával bíró embernek a birtokában lehetnek, és könnyű túladni rajtuk.

A város tetszett! Talán nem is a város, inkább csak a nők. Szépek, szőkék és vidámak voltak, közeledett a Szilveszter. Az első kő eladásánál a nyelvtudás hiánya nem volt hátrányomra, sőt, egy angol úriembert megillető tisztelettel ajánlották fel a tényleges érték felét-harmadát, de hát én nem voltam abban a helyzetben, hogy sokat lacafacázzak. Így is, ez a fél maréknyi kavics itt hatalmas vagyonnal ért fel, a nyelvet pedig úgy szívtam magamba, mint szivacs a vizet.

Vettem egy kis előkertes házat az egyik külső kerületben, fák, madarak vesznek körül, ha az udvarán kutyámmal és a kisfiammal játszadozom. A felségem egyszerű nő, csinos, de alig haladja meg az átlagot. Leginkább second-hand üzletekből öltözik, én sem tűnök ki a tömegből az utolsó divat szerinti eleganciámmal. Moziba, néha színházba járunk, bár nem kerültünk függőségbe tőle, mint annyi más család, elég sokat ülünk a televízió előtt. Szeretkezéseink is ritkán lépik túl a megszokott házastársi közösülések gyakoriságát, hevességét, határait és formáit, és álmaink sem szárnyalnak túl magasra. Hat éves négyajtós midi kocsink van, a horvát és a görög tengerpartra járunk nyaranta egy-két hétre. A szagunk olyan, amilyen, nem túl drága illatszereket, samponokat, dezodorokat használunk, és naponta legfeljebb csak kétszer tusolunk. De azt azért megfigyeltem, hogy Anikó tapad rám, nem nekem adja magát, mint azt ajándékképen Betty tette, hanem belém olvadva ölel, ringat az ágyban.

Ma már tudom, hogy Betty is szeretett, ha nem is annyira, mint én őt, de a gazdagságot imádta, és ezen a különbségen buktam el. A nevemet felvette, megtartotta, ezzel üzen vissza a távoli múltból, hogy az esküvő, amit akkor ott tartottunk igazi esküvő volt. Csakhogy előtte magának is megesküdött, hogy minden áron kitör az utált, megvetett szegénységből, és az egyik esküjét meg kellett szegnie, hogy megtarthassa a másikat Elváltunk, mert el kellett válnunk, de semmi harag nincs iránta a szívemben. Nem sok luxusra telik, de a drága angol nyelvű társasági lapokat mindég megveszem. Néha-néha az Epsoni derbin, a Davis, vagy az Ausztrál kupa versenyek döntőinek lelátóin, a cannesi filmfesztiválok hollywoodi díjkiosztások nézőinek első soraiban, európai gálakoncerteken az úgynevezett „társaságban” megjelenik egy arc, mindég más és más aranyifjú mellett, egy felejthetetlen arc, de már nem ébreszt bennem erotikus vágyakozást, sem társadalmi ambíciókat, csak egy távoli, egyre halványodó emlékkép a múltból…

Legutóbbi módosítás: 2010.05.11. @ 12:00 :: Csomós Róbert

Szerző Csomós Róbert 51 Írás
Kedves olvasó, a : http://pescador.uw.hu honlapomon minden adat megtalálható