Nagy Horváth Ilona : Operatíve

 

Phaedra semmit se tudott a harmonikus analízisről,

belesodródtam  mégis valami drámai,

nehézlégzős

szerepbe.

 

Először még elveszett

az arcod,

ha nélküled telt néhány nap,

már elém rajzol

a nem akarás is,

és tud a hangodon

szólni,

ha leveled olvasom.

Felelőtlen vagy,

amikor felém jössz

ezzel a tágra nyílt szem?

meggyőződéssel.

 

Kikapartuk  Ophéliát is, köpködjük még kicsit a földet,

de kit érdekelnek a

konvenciók.

 

Az ember mit kihoz

a képtelenből,

szélesvásznú mozi a szemhéj mögött,

belém nyilallsz,

vándorol a tudat,

skizofrén éjszakák

utáni józan reggelek,

a közös kávé illatába

burkolózó rejtjelek:

még egy utolsó legális

csók a papírpohár

szélén,

mielőtt élni rohanunk.

 

Fáradt vonásaira Mimi púdert kerített a padlásszobák felé menet,

az utcán vártál, hozzád sietek,

nincs hiába semmi.

 

Néztelek,

hogy mozdulnak

a márványba álmodott

formák, idomok,

hogy válnak egy pillanat

alatt felismerhetetlenné

a megszokott

és nem kopó hajdanvolt idolok,

ahogy kibontott hajjal

átkísérsz a mába,

hogy lehetsz te

a valóság ennyiféle merész

színnel,

amikor az álmok sokkal

szerényebbek

voltak.

 

Meglett aztán Traviáta is, Hippolytus hajába túrt, s míg hozzá hajolt,

precízen lenyelt egy múlt századi heves

vallomást.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.04.10. @ 16:23 :: Nagy Horváth Ilona

Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.