M?vészi nagyságának és írói-gondolkodói jelent?ségének jele az is, hogy életében, halálakor és az azóta eltelt hét évtized óta olyan elképeszt? ellentétek csaptak és csapnak össze, hogy az már filozófiai és politikai világnézet kérdése, hogy ki lelkesedik érte és életm?véért, ki utasítja el szinte gy?lölködve, és ki emlegeti megvet? mosollyal. A kortársai közt G. B. Shaw, Thomas Mann és Gorkij a kor legnagyobb írójának és gondolkodójának vallotta, kételked? humorát sokan Montaigne-ével és Voltaire-ével hasonlították, míg az akkor az irodalmi érdekl?dés középpontjába került szürrealisták – élükön olyan jelentékeny költ?kkel, mint Aragon és Éluard – „hullá”-nak, már életében is avultnak vallották. A túlzottan baloldaliak szemében a vallásos hit támogatója, er?sít?je volt, de az egyház hivatalosan kiátkozta, könyveit indexre tette, vagyis még olvasásukat is tiltotta. – Akit ennyiféle jelz?vel illettek, és némiképpen még ma is illetnek, az minden bizonnyal az utóbbi másfél évszázad egyik legjelentékenyebb irodalmi alakja.
Anatole France, eredeti nevén Jacques Anatole François Thibault (Párizs, 1844. április 16. – Saint-Cyr-sur-Loire, 1924. október 12.) francia író, költ?, kritikus, akadémikus. Franciaországban úgy tekintenek rá, mint a „harmadik köztársaság” egyik nagy irodalmi kritikusára, kora él? lelkiismeretére, aki a 20. század elején mélyen elkötelezte magát szociális és politikai ügyek mellett. 1921-ben munkásságát irodalmi Nobel-díjjal ismerték el.
Apja könyvkeresked? volt a párizsi egyetemek közelében, vev?i köre f?ként egyetemistákból és professzorokból tev?dött ki. Anatole kisgyerek korától olthatatlan vágyat érzett az olvasás iránt, az iskola mellett ideje nagy részében a könyvesboltban inaskodott. A Collège-Stanislas-ban elvégzett középiskolai tanulmányait követ?en a könyvtárosi szakot vette fel az egyetemen, és kés?bb sokáig könyvtárosként is dolgozott a francia Szenátusban.
Az egyetemen a divatos romantikával szembeforduló, és a klasszicizmushoz visszatér? költ?k vezéralakja, Leconte de Lisle volt a görögprofesszora, akinek nézetei nagy hatással voltak az ifjú Thibault-ra. A fiatal költ?k Lisle vezetésével megalapították a Parnasse Contemporain (Modern Parnasszus) cím? folyóiratot, melynek közben az Anatole France írói álnevet felvevett ifjú is szerkeszt?je és publicistája lett. Kezdetben a gyorsan híressé lett irodalmi lap munkatársait nevezték „parnasszisták”-nak, mely jelz?vel kés?bb a személyes hangot kerül?, tárgyilagosságra törekv?, politikát elutasító lírikusokat illették.
France saját verseit maga sem tartotta jelent?snek, politikaellenes, mindenben kételked? nézeteit inkább m?kritikákban és publicisztikában kamatoztatta. Els? jelent?s irodalmi sikerét csak 1881-ben, 37 éves korában érte el a Bonnard Szilveszter vétke cím? regényével, mellyel megalapozta sikerét, és ett?l kezdve elismert író lett.
1877 áprilisában n?ül vette Valérie Guérin de Sauville-t, aki még abban az évben életet adott Suzanne lányuknak. Nem túl boldog házasságának 1893-ban válással véget vetett. Ekkor kezd?dött viszonya az 1887-ben megismert Léontine Lippmann-nal (Madame Arman de Caillavet), egy neves irodalmi szalon tulajdonosával, akivel kapcsolata a n? 1910-ben bekövetkezett haláláig tartott. ? ihlette a Thais (1890) és A vörös liliom (1894) cím? regényeket.
1892-ben jelent meg a Lúdláb királyn? cím? regénye, melynek f?h?se, a 18. században élt Jérôme Coignard szabadgondolkodó apát figurája olyan népszer? lett, hogy alakját az író más regényeiben is megformázta.
France-ot egyre inkább a saját kora problémái kezdték izgatni. 1896 és 1901 között jelentette meg a Kortárs történetek ciklust. 1896. január 23-án a Francia Akadémia rendes, állandó tagjává választották, Ferdinand de Lesseps helyére.
A Dreyfus-ügyben az addig apolitikus, mélyen humanista Anatole France-ban felébredt a jelen iránti felel?sségtudat és Émile Zola oldalára állt; annak Vádolom cím? publikációjának másnapján, aláírta a per felülvizsgálatát követel? petíciót. Mikor Zolát börtönbe zárták, a sajtóban és a népgy?léseken állt ki Dreyfus és Zola mellett. Miután Zola-tól visszavonták Becsületrendbeli tagságát, France is visszaadta saját tiszti fokozatát. Ezid?tájt került kapcsolatba a szocialistákkal, alapító tagja lett az Emberi Jogok Ligájának. A Dreyfus-per parafrázisának írta A pingvinek szigete cím? regényét, amelyben rengeteg közvetlen utalással és maró gúnnyal állította pellengérre a francia államgépezet (kiváltképpen a hadsereg és a igazságszolgáltatás) m?ködését.
Az I. világháború kitörése után, a pacifista „kisebbséghez” csatlakozva France szakított a szocialista párttal, elutasítva az „Union Sacrée”-t, a „szent” nemzeti egység politikáját. Elhagyta párizsi villáját és a Saint-Cyr-sur-Loire La Béchellerie negyedébe költözött. 1914. szeptember 22-én publikálta A szociális háború cím? cikkét, melyben tiltakozott a reims-i katedrális német bombázása ellen, és megjövendölte az id?t, amikor „a francia nép barátságába fogadja a legy?zött ellenséget”. Cikkéb?l országos botrány kerekedett, France több halálos fenyegetést kapott. Látszólag „beállva a sorba” még publikált néhány hazafias cikket, majd hallgatásba burkolódzott.
A háború után ismét írni kezdett, rendszeresen publikált a l’Humanité cím? lapban. 1919-ben szembe helyezkedett a versailles-i békeszerz?déssel, a l’Humanité 1919. július 22-i számában tiltakozott az I. világháborút lezáró „igazságtalan béke ellen”.
1920-ban kötött másodszor házasságot: feleségül vette élettársát, Emma Laprévotte-ot. Ugyanabban az évben az éppen megalakult Francia PEN Club elnökének választották.
„Briliáns írói pályafutásáért, letisztultan fennkölt stílusáért, leny?göz?en franciás szellemiségéért és mélységes humanizmusáért” 1921. december 10-én irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.
Noha üdvözölte Szovjet-Oroszországot, 1922-ben felszólalt az els? szovjetunióbeli koncepciós perek ellen.
80. születésnapja alkalmából, a francia Baloldali Kartell gy?zelmének másnapján, 1924. május 24-én részt vett a tiszteletére rendezett tömeggy?lésen a párizsi Trocadero-n.
Októberben bekövetkezett halála után a fiatal szürrealistaíró, Louis Aragon, a „Pofoztatok már meg egy hullát?” cím? nekrológpamfletben fejezi ki örömét Anatole France halála felett: „Aki most megdöglött… váljon hát füstté ? is! Az emberb?l alig marad valami, de vele kapcsolatosan még elképzelni is felháborító, hogy akárhogy is, de volt” – írta.
Anatole France életének magyar vonatkozása is volt: az I. világháború el?tt titkárn?je Bölöni György felesége, a maga is m?vészi író és fest?m?vész Márkus Ottilia volt, aki kés?bb több visszaemlékezést tett közzé a nagy íróról.
„Elmondom néktek, mi emlékeztet minden évben a mozgalmas ?szi égre, az els? lámpafényes vacsorákra és a reszket? fákon sárguló levelekre. Elmondom, mit látok október els? napjaiban, keresztülvágva a Luxembourg parkon, amikor az szomorúbb és szebb mint valaha, mert ez az az id?szak amikor levelek hullnak, egyik a másik után, a szobrok fehér vállaira. Egy kis emberkét látok, aki iskolatáskával a hátán és zsebre dugott kézzel indul az iskolába, szökdécselve, mint egy kisveréb…”
BALTHAZÁR
Magos reges fere habuit Oriens…
Tertullianus
Mágus királyai voltak hajdan Keletnek…
Tertullianus
(részlet)
5
Nos, híre terjedt Éthiópiában s a szomszéd királyságokban, hogy Balthazár király nem szerelmes többé Balkisba.
Amikor a hír Sába országába ért, Balkis úgy méltatlankodott, mintha csak elárulták volna. Elsietett Kommagene királyához, ki Sába városában elfeledkezett birodalmáról, s ezt kiáltotta neki:
– Tudja-e barátom, mit hallottam az imént? Balthazár már nem szeret engem!
– Hát fontos ez? – felelte mosolyogva Kommagene királya. – Hiszen mi szeretjük egymást.
– Nem érzi tehát a megszégyenítést, amibe e szerecsen engem részesít?
– Nem – felelte rá Kommagene királya -, nem érzem.
Balkis megszégyenít? módon el?zte a királyt, és parancsot adott a nagyvezírnek, hogy tegye meg az el?készületeket az utazásra Éthiópiába.
– Még az éjjel indulunk – mondta a királyn?. – Leüttetem a fejedet, ha nem lesz minden készen napszállta el?tt.
Majd, egyedül maradva, zokogni kezdett.
– ?t szeretem! Már nem szeret, és én szeretem! – szakadt fel szívéb?l ?szintén a sóhaj.
Nos, egy éjszaka, amint tornya tetején ült, hogy megfigyelje a csodálatos csillagot, Balthazár aláfordítván tekintetét a föld felé, egy hosszú, fekete fonalat látott, mely a távolban a sivatag homokján úgy kígyózott, mint valami hangyasereg. Lassan-lassan mindaz, ami hangyáknak látszott, megnövekedett, kivehet? alakot öltött, és a király felismerte a lovakat, tevéket és az elefántokat.
Amint a karaván a városhoz közeledett, Balthazár felismerte Sába királyn?je test?reinek villogó, görbe kardjait és fekete lovait. Felismerte magát Balkist is, és nagy nyugtalanság fogta el. Érezte, hogy megint szeretni fogja. A csillag csodálatos fényben ragyogott a zeniten. Lenn arany és bíbor hordozóágyán fekve Balkis kicsiny volt, és olyan ragyogó, mint a csillag.
Balthazár úgy érezte, rettenetes er? vonja a királyn? felé. Mégis kétségbeesett er?feszítéssel elfordította fejét, s tekintetét a magasba emelve, újra meglátta a csillagot. Ekkor a csillag megszólalt és ezt mondta:
„Dics?ség Istennek a mennyekben és béke a földön a jóakaratú embereknek!
Végy egy mérték mirhát, szelíd Balthazár király, és kövess. Elvezetlek lábaihoz a kisgyermeknek, ki most született egy istállóban, a szamár és az ökör között.
És e kisgyermek a királyok királya. Megvigasztalja azokat, akik megvigasztalásra vágynak.
? hív magához téged, ó, Balthazár, kinek lelke éppoly borús, mint az arca, de kinek szíve egyszer?, mint egy gyermeké.
Kiválasztott téged, mert szenvedtél, és gazdagsággal ajándékoz meg, örömmel és szeretettel.
Azt fogja mondani neked: – Légy szegény, és örvendj neki, ez a valódi gazdagság. Azt mondja még neked: – A valódi öröm lemondás az örömr?l. Szeress engem, és csak bennem szeresd a teremtményeket, mert egyedül én vagyok a szeretet.”
E szavakra, mint valami fény, az isteni béke öntötte el a király sötét arcát.
Balthazár elragadtatva hallgatta a csillagot. És úgy érezte, új emberré vált. Sembobitis és Menkéra földre borultak mellette, s úgy imádták a csillagot.
Balkis királyn? figyelte Balthazárt. Megértette, hogy iránta soha többé nem támad fel a szerelem e szívben, amelyet betöltött az isteni szeretet. Elsápadt a haragtól, és parancsot adott a karavánnak, hogy tüstént forduljon vissza Sába országába.
Amikor a csillag nem beszélt többé, a király és két társa lejött a toronyból. Majd, miután el?készítettek egy mérték mirhát, karavánt állítottak össze, s megindultak arra, amerre a csillag vezette ?ket. Sokáig vándoroltak ismeretlen vidékeken, és a csillag el?ttük haladt.
Egy napon hármas útkeresztez?déshez érkezve, két királyt láttak, akik díszes, nagy kíséret élén haladtak el?re. Az egyik fiatal volt és fehér arcú. Köszöntötte Balthazárt, és ezt mondta neki:
– Gáspárnak hívnak, király vagyok, és aranyat viszek ajándékul a gyermeknek, ki most született a judeai Bethlenemben.
Majd a másik király lépett el?. Aggastyán volt, s fehér szakáll borította mellét.
– Menyhértnek hívnak – szólt -, király vagyok, és tömjént viszek az isteni gyermeknek, ki jött, hogy az embereknek az igazságot hirdesse.
– Én is oda megyek, mint ti – felelte Balthazár -, legy?ztem paráznaságomat, ezért beszélt hozzám a csillag.
– Én – mondotta Menyhért – dölyfömet gy?ztem le, ezért hívattam el.
– Én – mondotta Gáspár – kegyetlenségemet gy?ztem le, ezért megyek veletek.
S a három királyok együtt folytatták utazásukat. A csillag, amelyet Napkeleten láttak, el?ttük haladt mindaddig, amíg elért a hely fölé, ahol a gyermek volt, ott megállt.
Látván, hogy a csillag megáll, a királyokat nagy öröm töltötte el.
És amikor beléptek a házba, ott találták a gyermeket anyjával, Máriával, s földre borulván imádták ?t. És kitárták kincseiket, odakínálták neki az aranyat, a tömjént és a mirhát, amiként az Evangéliom írja.
Magyarul megjelent m?vek
Jocaste (1879), novella
A sovány kandúr (Le Chat maigre) (1879), novella
Bonnard Szilveszter vétke (Le Crime de Sylvestre Bonnard) (1881), mely megkapta a Francia Akadémia díját.
Barátom könyve (Le Livre de mon ami) (1885)
Balthazar (1889)
Thaisz (Thaïs) (1890)
Lúdláb királyn? (La Rôtisserie de la reine Pédauque) (1892)
Coignard abbé véleményei (Les Opinions de Jérôme Coignard) (1893)
A vörös liliom (Le Lys rouge) (1894), regény
Epikurosz kertje (Le Jardin d’Épicure) (1895)
Szent Klára kútja (Le Puits de Sainte Claire) (1895)
Kortárs történetek (Histoire contemporaine) ciklus:
I. A szilfasoron (L’Orme du mail) (1897)
II. A próbabábu (Le Mannequin d’osier) (1897)
III. Az ametisztgy?r? (L’Anneau d’améthyste) (1899)
IV. Bergeret úr Párizsban (Monsieur Bergeret à Paris) (1901)
A Crainquebille-ügy (L’Affaire Crainquebille) (1901)
Színésztörténet (Histoire comique) (1903)
A fehér kövön (Sur la pierre blanche) (1905)
A pingvinek szigete (L’Île des Pingouins) (1908)
Jeanne d’Arc élete (Vie de Jeanne d’Arc) (1908)
Nyársforgató Jakab meséi (Les Contes de Jacques Tournebroche) (1908)
Kékszakáll hét felesége (Les Sept Femmes de Barbe bleue) (1909)
Az istenek szomjaznak (Les Dieux ont soif) (1912)
Angyalok lázadása (La Révolte des anges) (1914)
Virágzó élet (La Vie en fleur) (1922)
Egyéb fontosabb m?vek
Alfred de Vigny (1869)
Le Parnasse contemporain (1871)
Poèmes dorés (1873)
Les Noces corinthiennes (1876), antik dráma versben
Les Désirs de Jean Servien (1882)
Nos enfants (1887)
Les Fous dans la littérature (1887)
La Pureté de M. Zola (1888)
L’Étui de nacre (1892)
Idylles et légendes (1896)
Pierre Nozière (1899)
Opinions sociales (1902)
Vers les temps meilleurs (1906)
Le Génie latin (1913)
Sur la voie glorieuse (1915)
Filles et garçons (1915)
Le Petit Pierre (1918)
Albert Glatigny (1924)
Forrás
Francia WP-szócikk
A Pallas nagy lexikona
Anatole France (Világirodalmi arcképcsarnok)
Biographie et citations d’Anatole France
Anatole France néhány m?ve a Project Gutemberg Elektronikus Könyvtárban (angol és francia nyelven)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
