dr Bige Szabolcs- : Gyárfás 8.

Haj, bátyuska, bátyuska!*

 

  

      — Mi az édesapja neve? — tette fel váratlanul egyik nap a kérdést a tiszt.

      — György, vagyis George — válaszolta meglepetten a kérdezett —, de miért érdekli?

      — Mert akkor a maga neve Mártin Gyorgyevics Boga.

      — Igen, értem. Az önök megszokott rendje szerint az.

      — Az én nevem pedig Iván Nyikolájevics Jevrenov.

      — Értettem!

      — Mostantól így szólítalak: Mártin Gyorgyevics, és tegezlek.

      — Értettem!

      — Dehogy értetted! Te pedig úgy szólítasz: Iván Nyikolájevics, és tegezel! Most már érted?

      — Nagy megtiszteltetés ez számomra, de ha megengedi Iván Nyikolájevics, a tegezés használatával nem élek.

      — Látom, beszélni, azt már jól tudsz, nem hiába vagy ügyvéd a hazádban. Én pedig már most és itt is annak tartalak. Tudod, én bojár vagyok, gazdag birtokos, te pedig ügyvéd, aki nem szolga nálunk. Ezért szólíthatsz bizalmasan a nevemen. A tegezésre majd még visszatérünk, és akkor majd elfogadod.

      Eltelt néhány nap ez után a beszélgetés után, mikor azzal állt elő Iván Nyikolájevics, hogy Márton vegye elő az autót, menjen és vételezzen benzint, de ne csak a tankba, hanem abba a három nagy kannába is, amit a folyosón talál. Mikor ezt elvégezve Márton visszatért, a tisztet nagy munkába merülve találta. Az öreg írógép fölé hajolva odaadó figyelemmel dolgozott valamin.

      — Gyere csak Mártin Gyorgyevics! Nézd, itt ez az írat, ez a zapiszka. Látod? Azt írja rajta, hogy Mártin Gyorgyevics Boga, a Karabogázköl Vegyi Üzem gépkocsi vezetője, és hogy anyagbeszerzői megbízatása van, továbbá, hogy szabadon közlekedhet az oblaszt egész területén és azon kívül is bárhol az országban. Tedd el és, vigyázz rá. Ha megállítanak, csak mutasd fel, és szabadon mehetsz tovább. Itt van egy másik fontos irat is. Ez egy kartocska, egy belépőkártya az üzem területére. Ezt is tedd el jól, mert, ha bizonyítani kell a hovatartozásodat, akkor ezt mutasd fel.

      — Mire való mindez?

      — Haj, bátyuska, bátyuska! Bajok vannak, nagy bajok! Zűrzavar, fejetlenség uralkodik az egész országban. Fellázadtak a tengerészek. Idáig még nem jutottak el, de már csak napok kérdése. Kezükbe kaparintották a hatalmat, a hadsereget, mindent. Valami komisszárokat küldenek mindenfelé, és aki nem engedelmeskedik nekik, azokat megölik. A csőcselék, a munkakerülők, a söpredék persze velük tart. Elmegyek innen, s téged is magammal viszlek. Meg akarom tudni, mi történt a családommal. Vételezünk élelmiszert, és kora reggel indulunk.

      Két hétig tartott az út. Kora hajnalban indultak nap, mint nap és a déli forróság idejére mindig pihenőt rendelt el Iván Nyikolájevics, valamilyen árnyékos helyen. Késő délutántól sötétedésig újra úton voltak. A nagyobb településeket elkerülték, csak elszigetelt tanyákhoz húzódtak be pihenni. Az egykedvű tanyasiak nem sokat törődtek velük, de azért néhány hírt megosztottak az utazókkal – merre járnak szabadcsapatok, vagy rendes katonai alakulatok, hol tűnnek fel a bolsevikok, a komisszárok. Megtudták a rettenetes hírt, hogy kivégezték a cári családot, és hogy Gyenyikin csapatai harcolnak a bolsevikok, a vörösök ellen. Nem volt sok köszönet a tábornok átvonulásában sem, mert mint a sáskák, mindent feléltek.

      Oszkol oblasztban volt a bírtok, ahova igyekeztek nagy óvatosan. Iván Nyikolájevics útközben elmondta, milyen a vidék, a földek, az erdős ligetek, a folyó, s mennyi vadkacsa, s más vízi szárnyas él a folyó csendesebb szakaszában, meg a parti nádasokban — szerkők, csérek, szárcsák, vöcsökfélék. Nagy vadászatok estek ott minden év szeptemberében. Még a cári család több tagja is odalátogatott a vadászszezonra. Büszkék is rá a helybeliek! Egészen kipirult a tiszt arca, s bőbeszédűen emlegette az otthoni dolgokat.

      — Meglátod hamarosan, Mártin Gyorgyevics, micsoda gyönyörű vidék!

      Amilyen nagy volt a lelkesedés, a hazaérkezés öröme, olyan nagy lett a bánat, az elkeseredés, a gyász!

      Már közel jártak a járás határához, amikor a tanya otthon maradt lakója, egy öreg muzsik azzal fogadta őket, hogy gyorsan rejtsék el az autót a szénatartóban, s dobjanak rá kórét, szénát, mert errefele kószálnak bizonyos szabad csapatok, Mahnó csapatai, melyek ukrán földről csaptak át, és közeledik Gyenyikin tábornok is, hogy elűzze őket.

      — Goszpogyin! — szólalt meg az öreg, miután jól elrejtették a gépkocsit. — Nem jó a ruhátok. Veszélyes egyenruhába’, meg városi nadrágba’ járkálni ezen a vidéken.

      — De hát, mit vegyünk magunkra, bátyuska? Nincs más ruhánk.

      — Adok én nektek paraszti gúnyát. Itt vannak a ládába’ a fiaim ruhái. A kamrába’ meg a bocskorok. Öltözzetek át!

      Megmosolyogták egymást az átváltozás után, de igazat adtak az öregnek.

      — Így, így goszpogyin! Mostmá’ tovább mehettek. Úgy néztek ki, mint akárki a környékbő’.

      — Köszönjük, bátyuska! Adok neked a ruhákért egy kis pénzt. Itt van, fogd, néhány rubel.

      — Áldjon meg érte az ég, goszpogyin! Elfogadom, mert szűkön vagyunk. Mindent e’vittek.

      — No, de indújunk is!

      — Hogy, hogy?

      — Átkísérlek a szomszédho’. Jobb, ha én mondom meg, kik vagyok. Félnek a népek az idegenektő’. Nem is csoda!

      Így mentek tovább tanyáról, tanyára. A tanyasi muzsikok egymásnak adták őket tovább. Három nap alatt elérték Iván Nyikolájevics birtokának határát. Elkeserítő kép tárult a szemük elé. Romok, pusztulás mindenütt, és kiégett épületek. A lakosok elmenekültek, alig bukkantak rá egy–két öregasszonyra a romok között, akik meghúzódtak az úgy–ahogy megmaradt falak védelmében.

      — Mi történt itt, babuska? Kik pusztítottak itt el mindent?

      — Ó, ó, gyermekem! Minden odalett! — mondta siránkozva az öreg néne. — Aki tudott elfutott, de sokat megöltek. Még a csecsszopónak sem kegyelmeztek. Ó, ó, ó…

      — Beszélj, babuska! Beszélj! Kik voltak?

      — Előbb jöttek a tábornok lovasai, és minden élelmet összeszedtek. Aztán jöttek a vörösök, és mindent elpusztítottak, mert élelmet adtunk a tábornok katonáinak. Nem érdekelte őket, hogy azok erővel vették el, hogy semmink sem maradt.

      — A Jevrenov dvorec megvan? Nem dúlták fel?

      — Elpusztult! Ó, ó! Földig rombolták. Mind odavesztek, Minden Jevrenov elpusztult. A szolgák is, a cselédek is. A földeken dolgozó muzsikok is. Ó, ó, ó!

      Iván Nyikolájevics zokogva, átkozódva rogyott a földre. Csak zokogott, jajgatott, s két ököllel verte a földet. Márton, meg az öregasszony csak nézték sajnálkozva, s szakadt meg a szívük a bánattól nekik is.

      — Ki vagy te, fiam, hogy így lesújtott a hír? Nem vagy te egy Jevrenov?

      Erőtlen bólogatás volt a válasz.

      — Ó, te szegény! — mondta az asszony és odakuporodott a zokogó férfi mellé, ölébe vette a fejét és hintázva kántálta tovább. — Ó, ó, ó, te szegény, te szegény!

      Márton szeméből is csorogtak a könnyek, ahogy nézte őket. Meghatotta és meglepte a jelenet, a lélek mélyéből feltörő bánat, ahogy muzsik és bojár, úr és szolga eggyé váltak a nyomorúságban. Egy jó idő múlva a parasztasszony abbahagyta, s így szólt:

      — Menjetek és keressétek meg Jekatyerina Mihajlovát. Ő többet tud mondani.

      — Ő kicsoda? — kérdezte Márton.

      — Egyedül ő élte túl a dúlást. Bebújt a répás verembe, és ráomlott a törmelék a bejáratra. Nem vették észre. Másnap előbújt, s most itt bujkál a környéken ő is.

      Könnyen rátaláltak, a néne magyarázata alapján, s ő elmondta szaggatott szavakkal, sírások, jajgatások közepette, miként pusztult el, és égett porrá a Jevrenov dvorec, a régi kúria. A család egyetlen tagja maradt talán életben, a legkisebb leány, Másenka, aki Moszkvában tanult az apácáknál iskolájában.

      — Ne menj oda, goszpogyin! — kérte Jekatyerina Mihajlova. — Rád találnak, megismernek és még te is elpusztulsz.

      — De hát, elmentek a katonák.

      — Nem is ők a veszélyesek, hanem a haramiák, aki kísérik őket. Olyanok, mint a vadállatok. Csak ölni, pusztítani, rabolni akarnak. Persze a csatákban nem vesznek rész. Ahhoz gyávák, de utána elözönlik a vidéket. Lehet most is erre csellengnek. Ne menj oda, goszpogyin!

      — Mennem kell, babuska! El akarom temetni a halottakat.

      — Megyek veled, Iván Nyikolájevics! — szólalt meg Márton, és önkéntelenül váltott tegezésre, megértve a tiszt elhangzott szavait, mikor még a táborban felszólította a bizalmasabb szóhasználatra.

      — Gyerünk!

      A romok között bujkálva haladtak az elpusztított favakon, tanyákon keresztül. Élő emberrel nem találkoztak egész nap. Az éjszakát is a kormos romok között töltötték. Másnap, kora reggeltől a kastély romjai közt bolyongtak. Délutánra megéheztek, megszomjaztak, de sehol élelmet nem találtak, a kutakban sem volt iható a víz. Tovább kellett valamerre menniük.

      — Mártin Gyorgyevics, én most megyek Moszkvába, megkeresni a Másenkát a kicsi húgomat. Erre az útra nem jöhetsz velem. Ezt egyedül kell megtennem. Indulj délre, délnyugatra, amíg barátságos emberek közzé jutsz. Oroszul jól beszélsz. Utánozd a parasztok beszédét, akkor nem bántanak.

      Két hónapig bujkált, s vándorolt, éhezett, koldult, és néha lopott is, végül eljutott a magyar határra. Már alig bírt vánszorogni és többször el is ájult, mikor erdőt járó emberek találtak rá és vitték be a faluba. Köztük maradt néhány napig, amíg kissé lábra kapott, s onnan már hazai földön folytathatta az útját.

      A sok szenvedés, nyomorúság aláásta az egészségét. Sokat betegeskedett később. Ügyvédi vizsgáját soron kívül tehette le, mint volt hadifogoly, és utána betársulhatott volt főnöke irodájába. Elvárásainak megfelelően alakult ügyvédi karrierje, az árvaszék elnökének választották, és munkája elismeréseként a város tiszteletbeli főügyésze címet kapta. A hatvanat azonban nem érte meg, elvitte egy szívroham születés napja előtt egy héttel.

 

 

 

/folyt.köv./

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.