dr Bige Szabolcs- : Gyárfás 11.

Neked milyen kenyered van? *

 

 

 

Miután a háború véget ért, a család indult vissza. Haza!

       Néhány napra a fővárosban megálltak, de sok örömük nem telt benne. A város rettenetes képet nyújtott — lerombolt házak, hidak, égnek meredő romok, kábán kóválygó emberek. Sopron is borzalmasan megsínylette a háborút, az amerikai szőnyegbombázást, a háború pusztításait, de a főváros képe minden képzeletet felülmúlt. A nagynéni lakása valahogy épen maradt. Odagyűltek a rokonok, akiket kibombáztak a lakásukból. Károly bácsi, a városi tisztviselő is legyőzve tartózkodását, engedély kért, hogy átmenetileg ott húzhassa meg magát. Tizenöt év lett belőle…

      — A belvárosi hivatalomból, a Szervita téren volt, indultam délidő tájt haza — mesélte a gyerekek kérdésére, hogy mi történt a lakásával —, s mivel egész nap egyik légiriadó követte a másikat, nem lehetett dolgozni. Mondtam a hivatalszolgának, zárjunk és menjen ő is haza, s ha útközben riadó lesz, menjen le a legközelebbi légoltalmi óvóhelyre. Ne hősködjön. Villamosok nem jártak, így magam is gyalog bandukoltam, s eldöntöttem, én is lemegyek, ha kell. Nem kívántam vitába keveredni egyetlen légoltalmi felelőssel sem. Nem a legbizalomgerjesztőbb emberek közül választották ki őket.  Mikor az utcám sarkához értem, akkor vettem észre, hogy a hivatalszolgánál hagytam a kulcsaimat. Kicsit bosszankodtam is, hogy most a szomszédnál levő pótkulcsot kell majd elkérnem. Befordultam a sarkon, s megláttam: nincs már szükségem a kulcsokra.

      — De miért? — értetlenkedett egyik gyerek.

      — Mert már nem volt ház! Bombatalálat érte — jegyezte meg tudálékosan Gyárfás, jelezve ezzel, hogy ő már nagyfiú, aki érti a felnőttek szavát.

      — No, és ti hogy vészeltétek át az orosz megszállást? — fordult Károly bácsi a gyerek felé.

      — A pincében, az óvóhelyen. Olyan sötét volt! — válaszolta Gyárfás boldogan, hogy ő számolhat be a történtekről.  A kicsik féltek, sírtak, de én csak egy picikét féltem, és fogtam apukám kezét. Sokan voltunk és a legrosszabb a büdösség volt. A pincefolyosó végén volt a vécé, de a víz nem folyt, és onnan jött a rossz szag.

      — Sokáig ültetek az óvóhelyen?  érdeklődött tovább a bácsi, tetszett neki, ahogy mesél a gyerek.

      — Nem tudom meddig, mert sötét volt. Néha kicsit elaludtam úgy ülve. Anyuka előkotort a táskájából egy kis szikkadt kenyeret. Azt majszoltuk. Egy üvegből vizet ittunk rá, aztán megint elaludtam. Egyszer csak dörömbölni kezdtek az ajtón és érthetetlen nyelven kiabáltak. Két bácsi odament, levették a pántokat és kinyitották az ajtót. Katonák álltak az ajtónyílás fényes négyszögében, hadonásztak rövidcsövű puskáikkal és valami nyemszkit kiabáltak. Nem értettem semmit, Apuka ment oda hozzájuk és beszélt velük. Tudta a nyelvüket! Az én apukám, az én édesapám nagyon okos!

      — Elhiszem, kisfiam.

      — Németeket kerestek, de amikor nem találtak, megnyugodtak kicsit, és összeszedték mindenkitől az óráját. Mikor Apuka is oda akarta adni az övét, azt mondták, tartsa meg, mert ő a tolmács és különben is szüksége lesz rá, ha reggel pontosan akar ébredni. Holnap reggel a házból minden épkézláb férfi öt órára álljon készen a ház előtt, mert mennek dolgozni, monda a vezetőjük, aki a parancsnok volt.

      — Szóval így történt?

      — Igen, Károly bácsi, így! És édesapám, meg a többi bácsi mindennap mentek dolgozni. A romokat eltakarítani és a halottakat eltemetni. Mikor este hazajött nem győzött eleget mosakodni, hogy lemossa magáról a nehéz szagokat.

      Két nap múlva Márton vitte tovább a családját haza, szülővárosába. Számukra az ígéret földjének tűnt az, a távolból. Végre be is futott velük a vonat a nagyállomásra.  A gyerekek izgatottan előresiettek. Az utcában már futva tették meg a távot a házig és lelkendezve rontottak be az udvarra. A nagy udvar közepén hatalmas diófa állt, körben lakások, s hátul keresztben a régi istállóból átalakított szükséglakás. A három gyerek egyenesen az utcai lakásuk ajtajához szaladt, de hiába próbálták az ajtót kinyitni az nem engedett. Megérkeztek a szülők is, és az egyik szomszéd lakásból megjelent egy idegen asszony.

      — Kit keresnek? — kérdezte gyanakodva.

      — Mi senkit nem keresünk. Hazajöttünk. Itt lakunk.

      — Maguk a régi házigazdák?

      — Mi vagyunk a házigazdák!

      — A város kisajátította az üres házakat, lakásokat és kiosztotta a rászorulóknak — jött a jeges zuhany.

      Nem volt mit tenni, tovább kellett állniuk. De hova? Egy régi ismerős fogadta be őket, aki kint lakott a szőlőskertek mellett, a városon kívül. A város hiénáinak elkerülte figyelmét a gyümölcsfák árnyékába húzódott öreg épület és a kert végében, ahol a szőlős kert kezdődött, a tágas présház. Emma néni távoli rokona volt Aliz anyunak, de nem nagyon tartották a kapcsolatot és a háború alatt nem is találkoztak, mégis egyetlen szóra felajánlotta a házát, illetve a présházat. Konyha, s egy raktárféle is tartozott hozzá. Ügyesen kitakarították, a fölösleges dolgokat kihordták a színbe, és a néni által adott matracokon este ideiglenes szállásukon hajtották nyugovóra fejüket. A szülők tele aggodalommal, de a gyermekek az újdonság okozta izgalommal.

      Másnap a szülők visszamentek a városi házukhoz, hátha mégis beengedik őket. Addig Emma nénire maradtak a gyerekek. Szívesen vállalta, hogy gondoskodik róluk, amíg ők oda lesznek, s mondta, máskor is számíthatnak rá.

      Ekkor jött a második hideg zuhany. A lakásba nem civileket költöztettek, hanem orosz katonatiszteket. Három tiszt és a kísérő fegyveresek, meg a tisztiszolgák. Összesen több mint tízen tartózkodtak ott. Mondták apának, nincs mit tenni, nekik kell a lakás, nem költöznek ki, s nincs is hova. Azért beengedték, nézzen szét, de abban sem volt sok öröme, mert a bútor, meg minden, ami a házban volt mind hiányzott kivéve egy rozoga kanapét a konyhában. A katonák a parkettre leterített pokrócokon aludtak, csak a tisztek számára szereztek valahonnan matracokat.

      Apa másnap elment jelentkezni az Ügyvédi Kamaránál, valamint még fel akarta keresni régi principálisát is, hátha tud munkát szerezni számára. Anya pedig visszatért a házhoz, mert eszébe jutott, hogy a padláson vannak dolgok, amikre szükségük lehet, ha csak el nem hordták a „jó szomszédok” azokat, mint a lakásból mindent.

      Szerencsére az egyik tiszt otthon volt, s Aliz anyu kézzel-lábbal megmagyarázta, mit szeretne. Intet a tiszt, hogy mehet, de küldött vele egy fegyveres kísérőt, nehogy valami baj történjen. „Soha sem lehet tudni ezek a civilek, mikor, mit tesznek” — gondolhatta magában. Végül még hasznosnak is bizonyult a katona jelenléte, mert segített anyunak lehozni, amit talált. Talált régi, de még használható edényeket, valami ruhaneműt, sőt egy nagy cserépfazekat tele jóféle szilvaízzel, meg egy fél zsák szárazbabot, s egy vékányi diót. Nagy kincsek ezek az ínséges időben!

      Porosan, maszatosan kerültek elő a holmikkal, a többiek jól kikacagták őket, de ez nem volt baj, mert feloldotta a kezdeti feszült hangulatot. Látva a sok mindenféle holmit a parancsnok — emberséges ember lehetett — küldte a katonát, segítsen az asszonynak cipekedni.

      Mikor megérkeztek, a gyerekek nagy örömmel fogadták őket. A holmit, élelmet, miegymást lepakolták a szoba közepére. A három gyerek vidáman civakodva turkáltak a ruhanemű közt, de aztán meglátták a diót, s annak estek neki. Mindegyik felmarkolt amennyit bírt, s rohant ki az udvarra csemegézni. A katona szemei elfátyolozódtak, ahogy a gyerekeket nézte. Biztosan otthonhagyott családjára emlékezett!

      Másnap kora reggel újra megjelent. Apa már nem volt otthon, mert ügyei intézését végezte a hivatalokban. Nehezen ment, mint minden bürokratikus ügy, és egyelőre semmilyen sikerről nem számolhatott be. A katona többször is elismételt az anyanyelvén valamit, de Aliz anyu nem értette. Egyre hangosabban ismételte, de hogy ez sem vezetett eredményre, megfogta az asszony karját és kezdte húzni, közbe a szabad kezével intette, hogy jöjjön vele. Végre anyu megértette ebből, mit akar a katona, s mivel ellenkezni nem volt módjában, engedelmesen elindult vele. Kicsit aggódott, vajon hová mennek, de gondolta, előző nap olyan barátságosak voltak, biztos nem akarják bántani.

      — Anyuka, hova mész? — kiáltott utána Gyárfás.

      — Nem tudom, de ne aggódjatok, hamarosan visszajövök, csak megnézem, mit akar ez a katona.

      — Mehetek veled?

      — Gyere! — szólott megfogva a fia kezét, melegség járta át a szívét, hogy lám, már akkora fia van, aki elkíséri bizonytalannak tűnő útjára.

      — Katona bácsi, hova megyünk? — fordult a katona felé a gyerek, de az nem értette, s így csak halványan elmosolyodott és felhúzta a vállát.

      — Anyuka, a katona bácsi nem tud beszélni? — locsogott tovább a gyerek.

      — Beszélni tud, kicsikém, csak magyarul nem tud.

      — Te meg az ő nyelvét nem tudod — mondta a kisfiú. — Milyen érdekes, hogy mind emberek vagyunk, s mégsem érjük egymást! Az állatok, még a madarak is megértik egymást.

      — Ez meg hol hallottad?

      — Hallottam a kertben a szarkát rikoltani és Apuka mondta, hogy ezzel jelezi a veszélyt a többi állatnak, madárnak. Hát, akkor ugye értik egymást!

      Beszélgetés közben hamar telt az idő és már meg is érkeztek a városi házukhoz. Ott a tegnap megismert tiszt, a parancsnok várta Alizt, s mutatta, azt akarja, takarítsa ki a lakást. Az asszony hamar megértette, mi a dolga, s neki is fogott. Gyárfás pedig segített neki. A katonák nem voltak itt, csak a tiszt, és aki idekísérte őket. Hamarosan a tiszt is elment, de felügyelni maradt a katona.

      Délig végeztek minden munkával, s mutatták, nincs már dolguk, mennének haza. Éppen ekkor érkezett vissza a tiszt. Gyorsan számba vette az elvégzett munkát és megelégedetten bólogatott, majd mutatta, üljenek le a konyhában, a katonát pedig elküldte valahova, aki kisvártatva vissza is tért és hozott magával egy fél prófuntot és egy csajka savanykás levest. Odaadta az asszony kezébe a kenyeret, elébe tette a leveses edény, majd valahonnan egy kanalat kerített, s azt is odanyújtotta.

      A vége az lett a dolognak, hogy Aliz anyu naponta korareggel lement kitakarítani, s ezért kapott egy fél prófuntot, és egy csajka levest. Ezeket hazavitte, a családnak, ő pedig evett a konyhában talált maradékokból. Jól jött minden falat étel! A háború után nagy éhínség szakadt az országra. Nem elég, hogy minden tartalékából kifosztották a lakosságot városon éppen úgy, mint falun, olyan szárazság lépett fel, hogy még a gyümölcsfák is kiszáradtak…

      A hideg zuhanyoknak nem akart vége szakadni. Márton jelentkezését az Ügyvédi Kamaránál visszautasították, mondván, hogy nyugaton volt a „felszabaduláskor”. A Barcsay irodáit is kifosztották, bútorait elhordták, így a Márton holmiját is. Szerencsére a front közeledésekor a hivatalszolga minden iratot lehordott a pincébe, s azok megmaradtak.

      — Mihez kezdjek az iratokkal engedély nélkül? Nem nyithatok irodát, nem vállalhatok el ügyeket — panaszkodott este, mikor háromnapi szaladgálás, vitatkozás után hazakerült.

      — Elég nagy baj — mondta Aliz —, de bízzunk, hogy kialakul, hogy jobb lesz. Látod ennivalónk van, ha nem is luxus, de étel. A krumpli háját elültettem, kikelt, s nézd meg még terem is nemsokára. Megkapartam a tövét és vannak már újbegynyi gumócskák.

      Lisztet alig lehetett kapni, s ami volt az is dohos, régi. A kenyér nem kelt meg — lapos, szalonnás lepény lett belőle. Bár ebből is lett volna elég, de még ez is csak szűkön volt!

      Szaporítani próbálták máléliszttel, de akkor meg nagyon morzsálódott, hogy alig lehetett szeletelni.

      — Neked milyen kenyered van? — kérdezték Gyárfást játszótársai.

      — Milyen, milyen! Hát tojásos. Azért sárga. Látod? — válaszolta fennhéjázóan, leplezve a szegénységet.

      — Hű, ti ilyen gazdagok vagytok?

      — Bizony. Még diónk is van. Kértek?

      Boldogan elkapkodták a marék diót, és irigykedve bámulták továbbra is a gyerek kezében levő sárga, „tojásos” kenyeret.

      — Ebből is kértek? — esett meg a szíve rajtuk.

      Élénk bólogatás volt a válasz. Gyárfás tört nekik egy-egy darabot. A gyerekek rágták szorgalmasan a kukoricalisztes kenyeret.

      — Nem is finom! — jegyezték meg és elfutottak más játékot keresni.

      Megpirítva lehetett élvezhetőbbé tenni, vagy teába áztatva. A ház mögötti konyhakert adott valamelyes segítséget. És mindehhez társult, hogy Mártonnak nem sikerült munkához jutnia. Megkísérelt mindent: eladta egy kollegájának a már számára haszontalanná vált ügyiratait, de pénzt egyelőre onnan sem látott. Az egyik határ menti faluban rokonok éltek, meg régi ismerősök. Hozzájuk fordult, mert hallotta, hogy ezt-azt át lehet vinni a határon, és onnan olcsóbban beszerezhető élelmiszert szoktak hozni. Megpakolt egy hátizsákot sóval, és szerencsésen át is jutott a határon. A rokonok jól ismerték az ösvényeket is és a határőröket is. Így aztán nem történt semmi baj. A sót a megadott címre vitte a városba. Egy falusi szekér vette fel az úton, és kocsikáztatta el szinte a célig. Jól jött a kocsikázás, mert bizony a só, az nem hazudtolja meg a hírét, már ami a súlyát illeti. Itthon nagy örömmel fogadták a két tábla szalonnát, amit cserében kapott.

      A következő útja már nem sikerült ilyen jól. Valami hiba csúszott a számításba. A sóval tele hátizsákot ott kellett hagyni a kukoricásban a határ túloldalán, és gyorsan visszaosonni a faluba. Az ismerősök mondták, hogy ez néha előfordul, és számítani kell rá. Márton, mégsem mert többé csempészéssel próbálkozni. Túlságosan nagynak tartotta a kockázatot.

      A tél is nehezen akart eltelni. A konyhába gyűltek össze napközben, mikor otthon voltak. Ott volt meleg. A szobába beállítottak ugyan egy rozoga dobkályhát, amit apa szerzett valahonnan, de a fa is szűkön volt, ezért csak este gyújtottak be, lefekvéskor. A tűz hamar leégett, többször is meg kellett rakni a kályhát akár mennyire is akartak takarékoskodni.

      Tavasszal a katonák elköltöztek a lakásból, és visszamehetett Márton családja. A puszta falak fogadták őket, s a tönkrement parkett. De semmi sem számított, jó hogy újra a sajátjukban lehettek. Kölcsönkért bútorokkal rendezték be a lakást.

 

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 616 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.