Zalán György : Egy csúnya kisfiú feljegyzései 2.

Ugyan az első részhez elég kevés kommentet kaptam, azok viszont jók voltak, hát tekintsük ezt rétegműsornak! 🙂 *

 

2. Behívtak katonának

 

Jobban mondva: — küldtek.

Anyám írt a Hadügyminisztériumba, hogy biztosan valami tévedés van, mert húszéves létemre még sorozáson se voltam. Ő arra gondolt, hogy az utóbbi húsz évben egy nap nyugta sem volt, ideje, hogy az Állam is kivegye a részét a terhekből…

Kiderült, hogy az anyakönyvben tévedésből lánynak voltam feltüntetve. Ez még a szülés utáni nagy felfordulásban történhetett, hiszen az első időben még azt se tudták, hogy ember vagyok!

(A NASA-tól jött ki egy szakértő, aki kizárásos alapon döntött, azt mondta, ha ilyenek az UFO-k, akkor ők összecsomagolnak, és mennek a csudába, francba a Voyagerrel, az Enterprice-szal, utoljára felküldenek egy műholdat, rajta egy bazi nagy lézerágyúval, és arra programozzák, hogy mindenre lőjön, ami errefelé tart…

Telexezett a főnökének.

— Hjúszton, van egy kis gond… — és azt a választ kapta, hogy az űrprogram folytatódhat, ember vagyok.

Az, hogy fiú vagyok-e vagy lány, már igazán részletkérdés volt.)

Anyám még megírta a Hadügynek, hogy a lapomon szereplő Ronda nem külföldi női keresztnév, hanem egy jelző.

No, behívtak sorozásra.

Boldogan mentem, úgy értettem, hogy „sörözés”, és nagyon meglepett, amikor láttam, hogy mindenki ült, csak nekem kellett állnom. Pult, könyöklő viszont sehol.

Tartottam tőle, hogy mint már annyiszor, tömeghisztériát fog kiváltani látványom, de megdöbbentően nyugodt volt a társaság. Mondjuk, az ajtónál álló, majrékalapos MP eléggé sápadt volt, de tartotta magát, görcsösen szorította az AMD-t, csak az ádámcsutkája mozgott sűrűn fel-le.

Az asztalnál csupa harcedzett, öreg hadfi ült, összesen annyi csillaggal vállapjaikon, hogy a Tejút sírva csúszott a receptért. No, ezek már láttak életükben annyit, hogy képesek voltak uralkodni magukon.

— Neve? — mondtam, hogy’ hívnak.

— Kora?

— Oda nem járok, az Auchant jobban szeretem!

Még pár olyan kérdést feltettek, amire ott volt előttük a válasz a papírjaikon (igaz, az előzmények után én se bíztam volna a papírokban), aztán összedugták a fejüket.

A kommendáns az ajtónál azért már billegett egy kicsit.

— Na, figyeljen ide, fiacskám!

— Igen? — közelebb mentem.

— Maradjon ott!!! — a kommendáns ijedtében vállhoz kapta a géppisztolyt, aztán zavartan lehányta a bakancsát.

— Megbeszéltük itt az elvtársakkal, hogy magának most nem kell bevonulnia. Egy feltétellel!

— Igen?

— Ha kitörne valamiféle háború, akkor maga bevonul önként az ellenséghez! Ez behozhatatlan előnyt jelentene a számunkra!

No, hát végül is így nem lettem katona.

 

 

3. Farsangkor vesztettem el a szüzességemet

 

Azt hiszem, ez érthető.

Christine kicsit csodálkozott, hogy — bár már minden mást levettem — az operaház fantomja álarc végig rajtam maradt, de azt hitte, hogy az inkognitómra vigyázok.

Kissé csalódottan vizslatta a megilletődöttségtől összehúzódó joystickomat (arra hajtottam, hogy enjoystick legyen), majd megjegyezte:

— Mondd, kit akarsz Te… ezzel… kielégíteni?

— Kit, kit? Hát magamat!

Elég hamar végeztünk. A leány mégis be akart kukucskálni a maszkom mögé, mondván, hogyha nem láthat, akkor mostantól minden idegen férfi közeledését gyanakvással kell, hogy fogadja, hátha én vagyok.

Végiggondoltam, és úgy döntöttem, nem mutatom meg magam. Biztos voltam benne, hogy számára még mindig ez lehetett a kisebbik rossz.

 

 

4. Voltam vagy 15 éves, amikor megoperáltak

 

Anyám mondta, hogy plasztikai sebészhez visz, orrműtétre.

Nem értettem, miért van erre szükség. Szerintem semmi baj nem volt az orrommal. Egyikkel se.

— Hát pont ez a baj, fiam! — mondta anyám. — Nem tűnt fel, hogy kettő van?

Ekkor értettem meg, hogy miért zaklatott folyton az a Picasso nevű piktor, hogy álljak neki modellt!

Egyébként nagyon hasznos volt a két orr, nagyon csekély a valószínűsége, hogy egyszerre mindkettő el lenne dugulva. A másik előnye az volt, hogy megosztotta az engem bámulók figyelmét, ha csak egy lett volna, hamarabb észreveszik, hogy milyen csúnya!

Mondjuk, szabvány szemüveget nem tudtam volna viselni, azzal a szerencsétlen, középen árválkodó orrtámasszal. Jó drága lett volna csináltatni egyet. Még jó, hogy kitűnően láttam, jók voltak a szemeim.

Mind a három.

No, kanyarodjunk vissza a műtétre!

Anyám bekísért a plasztikai sebészhez.

A dokinak felcsillant a szeme, elkezdte dörzsölgetni a kezeit, majd a hangosbeszélőn kiszólt a recepciósnak:

— Magdikám! Mondja le nyugodtan az összes hirdetésünket, az Arany Oldalaktól kezdve a szaklapokig! Egy darabig el leszünk látva melóval! … Itt van az a bizonyos „állatorvosi ló” — dünnyögte még maga elé, egész halkan, de hát én jól hallottam a négy fülemmel.

Nem értettem, hogy’ jön ez ide? Most tudom meg, kamaszfejjel, hogy ló vagyok? De akkor miért nem az állatorvoshoz vitt anyám?!

Anyu viszont tudta, hogy miért örül a doki, de hamar lelombozta.

— Félre ne értse, csak az orrokról lenne szó!

— És a többi?

— Nincs rá pénz. Ezt a műtétet is az Önkormányzat állja, segélyt adtak. A katasztrófa—alapból.

A doktor elővett egy filctollat, és elkezdett az arcomon rajzolgatni. Amikor kifogyott, elővett egy másikat.

Az a Pikasszó nevű ürge legalább egy vászonra rajzolt volna, és nem a pofámra!

Másnap került sor a műtétre.

Le voltam takarva egy nagy, zöld kendővel, csak az egyik orrom tornyosult ki egy lyukon.

Már hatott az érzéstelenítő, de még nem történt semmi.

— Előbb beadok még egy nyugtatót! — válaszolt a doki arra a kérdésemre, hogy mikor kezdi.

Vártam, hogy mikor adja már be, nem éreztem a szurit.

— Ne várja, nem magának adom, hanem magamnak! — mondta. — Azt hiszi, hogy ezt a látványt olyan könnyű nyugodtan átvészelni?! Magának könnyű, le van takarva!

Nem akarom a véres részletekkel untatni az olvasót, a lényeg az, hogy egy hét múlva levették a kötéseket, és ott álltam, egy orral.

No, azért az se volt akármilyen!

A Pikasszó azt írta, hogy még így is lerajzolna, de már kevesebbet fizetne némileg a modellkedésért…

Azért örülök, hogy a füleimre nem került sor.

Az iskolai színjátszó körben előadtuk a Don Quijote-t, és így én lehettem a szélmalom.

Legutóbbi módosítás: 2010.03.03. @ 12:00 :: Zalán György
Szerző Zalán György 177 Írás
1952-ben születtem. Voltam tengerész és nyomozó, mérnök és lakatos, divatárukészítő és "telefonoskisasszony", rakodómunkás és ügynök... Most nyugdíjas vagyok, sőt, ingyen utashatnék, de mivel gyárilag ott lakom, ahova más drága pénzen nyaralni jár, így nem megyek sehova... A család: 72 óta vagyunk együtt nejemmel, fiam 75-ös, lányom 80-as. Itt is, ott is lányunokám született. Nagyon szeretjük egymást, de ritkán találkozunk, gyerekeim külföldön élnek. Örülök, hogy Válóczy Szilvi felhívta a figyelmemet a Héttoronyra! Remélem, nem bánja meg, és méltó leszek a társasághoz... :) Honlapjaim: http://zalangyorgy.hu és http://kertigrillem.hu