Vandra Attila : Nadrágszíj és fakanál. II (befejez?) rész: A nadrágszíj

Édesapám ebb?l a szempontból édesanyám ellentéte volt. Nála a ââ?¬Å¾pofonââ?¬Â tényleg makarenkói volt.

Csak háromszor kaptam t?le, de mindháromra emlékszem.

   Ennek ellenére, vele sohase feleseltem. Amit ? mondott, az szent volt. Valahogy nem lehetett neki ellent mondani. De hát én is eljutottam a kamaszkor hajnaláig.

Elemi osztályban szüleim rendszeresen ellen?rizték a leckéimet. Nemcsak azt, hogy megvan-e a házi feladat (ami annyiban volt jogos, hogy nem egy olyan beírást találtak az ellen?rz?mben, hogy „Attila már megint nem írta le a román házi feladatát”), hanem azt is hogy megtanultam-e a történelmet és földrajzot. Ötödikben aztán délután kezdtem járni iskolába. Rendszerint hétig volt órám, háromnegyed nyolc, mire hazakerültem, fél kilenc, mire megvacsoráztam, s nálunk az szent törvény volt, hogy „a gyermeknek idejében le kell feküdnie, hogy aludja ki magát. Ezt én is szorgalmaztam hatalmas ásításokkal adva nyomatékot alvásigényem igencsak akut voltáról. A „csak egy kicsit olvasok még lefekvés el?tt” eléggé hatásos érv volt, ugyanis azt édesanyám is imádott, este az ágyban lefekvés el?tt olvasni. Anélkül állítólag nem tudott elaludni. Azt állítottam, én sem…

Az „Attila, azonnal oltsd el a villanyt!” típusú viták elintézése az anyai reszort volt, mert rendszerint, amikor ez kiderült, édesapám már rég hortyogott. Nem is ebb?l származott a vita édesapámmal, hanem abból, hogy a „Reggel majd megtanulom a leckét!” jegyben mérhet? min?ség ellen?rzése „mene tekel ufarszin1” következtetéssel zárult. Ugyanis a negyedik osztályos 9.86-os általánosom 9.20-ra csökkent ötödik osztály els? évharmadában.

Addigra belekóstoltam a szabadság ízébe (milyen jó ötödikben, nem ellen?rzik a leckéimet, hiszen az mindig fejmosással zárul. Mert Isten gyermeke se tud megfelelni annak a szül?nek, aki a legjobbat akarja a gyermekének! Én pedig csak egy gyarló halandó vagyok. Volt olyan eset is, amikor 12 lapot tépett ki édesapám a házi füzetemb?l, hogy írjam újra, de ezúttal szépen. Ma elmondhatom, hogy igyekezete a teljes cs?ddel zárult. Amikor még tanítottam, csúful író diákjaimat úgy szidtam, hogy: „Majdnem olyan rondán írsz fiam, mint én!”

Szóval úgy gondolta, hogy egy vasárnap délután, melyen a kivételesen rossz id? miatt nem mentünk kirándulni, kikérdezi t?lem a történelmet. Én ezt akkor a Kamaszi Jogok Egyetemes Nyilatkozata harminc paragrafusa közül legalább harmincegynek a megsértésével egyenérték?nek tartottam. Válaszom sz?kszavú, de egyértelm? volt.

– Nem!

– Attila, azt mondtam, mondd fel! – lep?dött meg az ellentmondáshoz nem szokott édesapám.

– Nem. Eddig se mondtam fel az idén! – kakaskodtam tovább.

– Meg is van az eredménye… – utalt ? a drasztikus csökken? tendenciát mutató jegyeimre. Ám ezúttal érvelése nem volt hatásos.

A „Mondd fel!” – „Nem mondom!”  „vita” kezdett decibel-növekv? tendenciát mutatni, s vitatkozásra hasonlítani. Édesapám el?tt világossá vált, hogy itt már nem érvek, hanem ambíciók csapnak össze. De hát ezt én is jól tudtam. Édesapám úgy érezte, nem kockáztathatja tekintélye elvesztését a kamaszkorom hajnalán. Fenyeget?re fogta a dolgot.

– Attila ki akarod húzni a lutrit?

– Nem! – válaszoltam sz?kszavúan.

– Akkor mondd fel! – értette félre Édesapa a sz?kszavú mondatot.

– Nem mondom fel! – tisztáztam álláspontomat.

– Ne kényszeríts, hogy megverjelek! A végén csak fel fogod mondani! – fenyegetett meg. 

– Nem!

– Hozd ide a nadrágszíjat! – próbálta Édesapa megnyerni a pszichológiai csatát fizikai er?szak nélkül.

Válaszul odavittem. Mosolyogva.

– Felmondod? – vette el a nadrágszíjat.

– Nem!

– Csukd be a konyhába vezet? ajtót!

Édesanyám épp f?zött. Az ajtócsukás egyszerre szólt Édesanyának és nekem. Neki, hogy ne avatkozzon be, s nekem, hogy tudjam, ne számítsak arra, hogy Édesanya esetleg kiment a kezei közül. Becsuktam. Majd keresztbe fontam a karom.

– Mondd fel! – tett Édesapa még egy kísérletet a „békés” megoldásra.

– Nem! – fordultam meg válaszul, szabaddá téve hátsó felemet, mutatván, hogy nem félek. Pedig féltem. Összeszorított fogakkal vártam azt, ami már elkerülhetetlen volt. A kocka el volt vetve. Nem volt többé visszaút. Ki lesz a gy?ztes? Mert Édesapának se volt már visszaút. Mert mindketten tudtuk, ha feladjuk,  lesz legközelebb is. Édesapa rámsuppantott, nem túl nagyot, hogy mutassa meg, nem viccel. De én azt tudtam addig is. S azt is, hogy már nem adhatom fel.

– Felmondod?

– Nem!

Supp! Ez már er?sebb volt, de még mindig óvatos.

– Nem! („kett?”)

Supp! („Három” – számoltam magamban)

– Felmondod?

– Nem!

Supp!

– Addig verlek, amíg felmondod!

– Nem!

Supp („négy”) Egyre er?sebbeket kaptam. Szorítottam a fogam, hogy fel ne szisszenjek.

– Nem!

(…)

Supp („huszonnégy” Még egy!) Már rég szisszentem minden ütés után, s már rég könnyes volt a szemem.

– Felmondod?

– Nem!

Supp!

– Felmondod?

– Húsz! Fel! – Adtam édesapám tudtára, hogy végig számoltam. S felmondtam a leckét. Tudtam. Arra már kényesen ügyeltem, nehogy rájöjjön, hogy az els? alku magammal, 25-r?l szólt. 13-nál már lealkudtam 15-re. Aztán 15-nél csakazértis… Végül 20-ban kiegyeztem a lelkiismeretemmel. Úgy gondoltam, ezzel is elérem a célomat. A leckét pedig tudtam. (Másnap bejelentett rögtönzést írtunk…) Kicsit szurkoltam, ne süljek bele, hiszen ez volt a lényeg… Nem kell felmondanom, mert tudom! Engem ne ellen?rizzen!

– Rendben! – tette le a történelem-könyvemet Édesapa a végén. – Nem lett volna jobb, ha elejét?l kezdve felmondod? Mondtam, hogy a végén fel fogod mondani. Ezt elkerülhetted volna. Menj, mondd meg Édesanyának, hogy felmondtad.

Szó nélkül szót fogadtam. Kimentem a konyhába, s büszkén, mosolyogva kijelentettem:

– Felmondtam. És tudtam! Mehetek olvasni?

Édesanya meg se fordult. Ám abból, ahogy vette a leveg?t, hallottam, hogy sír.

– Mehetsz! – válaszolta Édesapa a hátam mögül.

Én pedig tudtam, hogy ez volt az utolsó leckefelmondás. Nem tévedtem, Édesapa nem kockáztatta többet a nadrágszíj jelenetet. Egy fejezet elolvasása után kihívtam Édesapámat egy sakkpartira. Szó nélkül el?vette, s intett üljek a székre. Én az ágyra gondoltam, objektív okok miatt. Egy ideig néztem a kissé kemény széket, de nem mondhattam, hogy üljünk az ágyra. Inkább elvettem egy kispárnát, s fenekem alá tettem.

– Kemény? – kérdezte Édesapa mosolyogva a bajusza alatt.

– Kicsit… – ismertem be, én is pajkosan pisolyogva.

Mi nem haragudtunk egymásra. Aznap sakkban is én gy?ztem. Formában voltam.

 

1A biblia szerint Belzacar babiloni király lakomáján megjelent titokzatos felirat, melynek jelentése: „Megszámláltatott, megmérettetett, könny?nek találtatott”

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.