Hans Richter a Luftwaffe jeles pilótája, borotvájával lehúzta az utolsó habos csíkot az arcáról. Kezével végig simította állát, s az eredménnyel elégedetten nézett a tükörb?l barátjára, Wernerre, aki az ágyon fekve valamit olvasott. Hozzáfogott a borotva, és a mosdó tisztításához.
– Meg?rült ez a Göring! Hogy védjük a bombázóinkat, ha zárt alakzatban kell repülnünk? A Spitfire-ek így is gyorsabbak, mint mi. Ha betartjuk a parancsot, még a meglepetés lehet?ségét is elveszítjük, ami lássuk be, sokszor azért jól jött!
Hangja dühös volt. Újra a tükörb?l nézte barátját. Az leengedte maga mellé az újságot fektében, s visszanézett rá.
– Ha fel tudnak szállni – mosolyában a gy?zelem biztos hite ragyogott –, mert ha szétbombázzuk a reptereiket, csak emlék marad a gyorsaságuk.
– Irigylem az optimizmusodat, de sajnos nem tudom osztani veled.
– Ha a Stukáink lerombolják a távbemér?iket, vagy hogy a csudába hívják, bizakodóbb leszel?
– Nem tudom Werni, nem tudom.
– Jó lenne, ha rajtam kívül mások el?tt ezt nem hangoztatnád. A saját érdekedben – t?nt el arcáról a mosoly. Az aggódás váltotta fel.
– Ne hülyéskedj! Ennyi eszem még nekem is van. Egyébként a radarok nélkül is elkapnak minket, ha nem mozoghatunk szabadon.
– Nehogy azt hidd, hogy nem értek veled egyet. De ez a parancs. És tudod a paranccsal mit nem szabad tenni?
– Te hülye! – nevetett rá Hans. – És, kinek a parancsa ez? Egy volt vadászé, aki ma már egy bombázóba is nehezen préselné bele a dagadt seggét. Dumálni! Azt tud! De megnézném, mit csinálna, ha szembe kerülne egy Spitfire-rel!
Verner szemöldöke összeszaladt.
– Hé! Hé! Állj le! Még valaki meghallja! Akkor aztán repülsz! Gép se kell hozzá!
– Jó, jó! Befejezem már. Úgyis hiába dühöngök. Legalább olyan jó gépek kellenének, mint az övék, de inkább jobbak. És egy marsallból is. Mindegy – legyintett. – Holnap újra felszállunk, s meglátjuk mi lesz.
– Maradjunk ennyiben! És ha majd újabb jelet kapsz a gépedre, a kedved is jobb lesz.
– Nekem példát kellett mutatnom azzal, hogy önként jelentkezem szolgálatra, de a hátam közepére sem kívánom ezt a dics? háborút – a dics?t gúnyosan ejtette. – Szívesebben folytattam volna az egyetemet. Annak örültem, hogy alkalmasnak találtak a repül?szolgálatra. De ha holnap egy füstölg? roncs marad bel?lem, nem hiszem, hogy a szüleimet az elért sikereim meg fogják vigasztalni.
– Ha egyedül akarsz vacsorázni, mondd meg nyugodtan! Mert lassan teljesen elmegy az étvágyam.
– Bocsáss meg! Most már tényleg befejezem. Indulhatunk is.
A kisváros, ahol felfedezték a hangulatos kis éttermet úgy tíz kilométerre volt a reptért?l, ahonnan naponta felszálltak, hogy megszerezzék a csatornán túl a légi fölényt. „Jó falat” volt a neve, és valóban nagyon jó íz? volt minden fogás. Az egyedüli zavaró körülmény annyi volt, hogy mint megszállók jól érezték, hogy nem látják ?ket szívesen. A vendégl?s annyiban fejezte ki gy?löletét, hogy bár udvarias volt, véletlenül sem mosolyodott volna el, ha hozzájuk beszélt. Hans megértette, nem gondolt semmi rosszat. Mindig adott borravalót és megdicsérte az ételt, amit komolyan is gondolt. Voltak a tisztek között olyanok tudott róla, akik nem fizettek, mint megszállók csak követeltek, de t?le messze állt az ilyen viselkedés. Megvetette, akir?l ilyet hallott. Egyedüli gyerek volt az apja egyetemen tanított, az anyja zenét oktatott, zongorán játszott. Nagy hangsúlyt fektettek, a kis Hans nevelésére. F? irányvonal volt a becsület, és az etikett. Viselkedés, minden körülmények között. Gyerekként sokszor nyomasztó volt, de ahogy n?tt egyre hálásabb volt szüleinek a neveltetéséért. Bármely társaságban megállta a helyét, sz?kés hajával tiszta kék szemével sok lány szívét megdobogtatta. Azok a lányok nagyon meglep?dtek volna, ha tudomásukra jut, hogy az ? szíve egy pincérlánytól vert hevesebben éppen Franciaországban, és éppen abban a vendégl?ben.
A lányt Moniquenak hívták, sötétbarna haja rövidre nyírt, és ett?l még nagyobb hangsúlyt kapott különlegesen szép ív? szeme. Az els? vacsora alkalmával megtetszett a fiúnak. Mindig igyekezett udvariasan megköszönni az ételt, mosolygott hozzá és távozáskor b?séges borravalót adott, de hasztalan. A lány, egy pillantásra sem méltatta. Ahogy beültek az autóba máris úrrá lett rajta az a türelmetlen érzés, hogy ott lenni már, hogy láthassa végre azokat a csodálatos szemeket. Még nem halt meg benne a remény, hogy egyszer talán mégis találkozik a tekintetük és talán rájön a lány, hogy ? is csak egy ember, akit a sorsa kényszerített bele egy szerepbe. „Mennyire más lenne, ha mint turisták térnénk be egy vacsorára” – gondolta, és nagyot sóhajtott hozzá.
– Hová szállt ez a sóhaj? Csak nem egy francia szépség felé? – élcel?dött barátja, de ahogy Hansra nézett elment a kedve a viccel?dést?l. – Ne tör?dj vele! – legyintett. – H?sként térsz haza, és minden lány téged akar majd.
– Nekem nem kell más – nézett Wernerre. – Senki más – toldotta meg nyomatékul.
– Ja, öregem a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Mondják.
Hans úgy nézett rá, hogy mukkanni sem mert többé ez ügyben. Elfordult, és a már annyiszor unásig látott tájat nézte. „Ez szerelem. Azt hittem, csak az elutasítást nem bírja elviselni.”
Ezen az estén valami mégis megváltozott. Elfoglalták helyüket. A helyiek egy része távozott tüntet?leg, ahogy leültek. Akik maradtak azzal fejezték ki tiltakozásukat, hogy ügyet sem vetettek rájuk. Mintha ott sem lettek volna. Mikor köszöntek, azok morogtak valamit a bajuszuk alatt, de Hans úgy gondolta jobb nem is gondolni rá, miket mondhattak. A lány felvette a rendelést, és kis türelmet kért. Hansnak jó nyelvérzéke volt, és sok mindent megértett. Biccentett, és barátjával megbeszélték az aznapi bevetésüket. Mindig kielemezték, mit lehetett volna jobban csinálni. Pár perc elteltével megjelent a lány. Letette Werner elé a tányért és Hans mellé lépett, amikor hirtelen megcsúszott a tálcán a tányér s tartalma a fiúra borult. A forró szaftot a vastag szövetb?l készült nadrág azonnal felszívta, és Hans a székét hátralökve felugrott. A lány szemét elfutotta a könny, és rémülten kapta szája elé a kezét. Elnézést akart kérni, de nem jött ki hang a torkán. A vendégl?sre pillantott, az ? arca is rémült volt és mozdulatlan. Kezében egy poharat fogott, a másik egy borosüvegen pihent és a többi vendég is mozdulatlanul várta, hogy mi következik. Mindenki biztosra vette, hogy a két tiszt provokációnak tekinti a történteket és ki–ki azon töprengett, milyen megtorlás következik. Közben Hans kezével megrázta a nadrágja szárát, hogy eltávolítsa b?rét?l a forróságot. A lány végre megszólalt és hangsúlyából értette, hogy elnézést kér és könyörg?n nézett könnyes szemeivel a fiúra. A jelenlév?k nem akartak hinni a szemüknek, amikor a fiú rámosolygott a lányra.
– Bárkivel el?fordulhat – mondta, s mivel a könnyes szempár még mindig teli volt félelemmel megfogta a lány kezét, lassan a szájához emelte és gyengéden rácsókolt. Majd biccentett, és elindult az ajtó felé. Werner utána.
A kocsmában továbbra sem mozdult senki. A lány a kezét nézte, ahol még érezte a fiú száját. Aztán hallották, hogy az autó motorja beindul és távolodik. Másodpercek teltek el, mikor a vendégl?s a poharat letéve megtörölte gyöngyöz? homlokát. A vendégek is lassan mozdultak. Monique minden ízében remegett. Odament a pulthoz. A vendégl?s ránézett, és a pult alól el?vett egy üveget. Töltött keveset egy pohárba, és letette a lány elé. ? felemelte, és egyszerre felhajtotta. A konyak égette a torkát, és bár utálta az er?s italokat, most jól esett a forróság. Azt jelentette, hogy él.
– Azt hittem mind meghalunk – s a visszafojtott feszültség, gyöngyök formájában végiggördült az arcán – nem értem mi történt. Még sosem jártam így. – Ráborult a pultra, és zokogott. Nem magát féltette, a többieket.
A vendégl?s lassan felemelte a kezét, és rátette a lány fejére.
– Jól van, na! Túl vagyunk rajta. Örüljünk, hogy megúsztuk. Úgy látszik… – nem folytatta.
Hans és Werner, egy ideig szótlanul ültek egymás mellett az autóban. Végül Werner nem bírt tovább kíváncsiságával.
– Gondolod, hogy direkt csinálta? – kérdezte tétován.
– Nem. Nem hiszem. Te is hallottál a megtorlásokról. ?k is hallottak róla. Ebben a formában nem lett volna értelme. Ne haragudj, hogy éhen maradtál. Láttam egy másik helyet. Ma ott vacsorázol.
– És holnap?
– Holnap visszajövünk. Ha… Visszajövünk.
Ralph és David egymás mellett repült, az élvonalban. El?ttük bombázók tömege cipelte gyilkos terhét, hogy a cél fölé érve pusztító lángtengerré változzanak a gyárak, ahol ellenük gyártanak fegyvert, repül?gépet, bombát. A felszállás nem volt zökken?mentes, a németek el?z? nap végigszórták reptereiket, s itt–ott még ma is, mint óriás kelések a föld arcán bombatölcsérek veszélyeztették a bevetés lehet?ségét. Nem volt id? mindent helyreállítani, pedig ahogy vége lett a támadásnak, azonnal nekiláttak. Ralph dühös volt, mikor meglátta a veszélyes lyukakat, de ahogy a leveg?ben voltak megnyugodott. Kicsit feljebb emelkedett, s most felülr?l látta az övéiknél jóval nagyobb, lomhább gépeket. A csatornát már elhagyták, s folyamatosan váltakozott alattuk a táj. Franciaország felett jártak, megszállt terület húzódott alattuk.
– Szétválni! Szétválni! Felettünk két óránál… – hallotta a rádiójában.
Jobbra hajolt, s felpillantott. Nyolc–tíz gépet látott. Egyszerre borítottak le, s egyenesen feléjük tartottak. Ralph és társai alakzata is felbomlott, s megkezd?dtek az egyéni harcok.
David, az egyik „sárgaorrú” után vetette magát. Az lenyomta a gép orrát, és zuhanásba vitte a gépet. David nem bukott utána, elnyújtott lapos fordulóba kezdett, s a már jóval alacsonyabbra került ellenségre golyózápor zúdult. A gép narancssárga pamacsként robbant szét az égen. David elfordult, hogy elkerülje a felé száguldó maradványokat.
– Ja, öregem otthon kellett volna maradnod! – szólt a roncsok után.
Ralph megpillantotta az egyik bombázót, ahogy fekete füstcsíkot húzva az oldalára fordulva lecsúszott az égr?l. Megfeledkezve magáról a benne lév? fiúkra gondolt. Tekintetével végigkísérte a gépet, amíg becsapódott a földbe. Szíve összeszorult. Hirtelen eszébe jutott, hogy nem nézel?dhet, így felpillantva egy német gép éppen el?tte húzott el keresztben. Ahogy a célkeresztbe ért, Ralph megnyomta az elsüt? billenty?t s a sárga orr lebukott szembefordulva a földdel.
– David rajtad van! Boríts jobbra! Elkapom!
David megbillentette a gépet, s jobbra laposan lesiklott. A német utána vetette magát. Ralph egy gyors fordulóval mögé került. A Spitfire szárnyai megvillantak, s a másik gépb?l fekete füst tört el?, s folyamatosan vesztett magasságából. Ralph barátja után igyekezett, mikor a sárgaorrú darabokra robbant.
– Kösz öreg! Jövök eggyel – hallotta a rádiójából.
– Lesz rá alkalmad – hagyta rá a másik –, de most figyeljünk!
Két gép volt még az ellen csapatból, de ?ket már üldözték társaik kedvez? pozícióban. Alakzatba fejl?dve elindultak hazafelé.
– Hármas, négyes hol vagytok? – Hallották a kötelék vezet?je hangját.
– A helyünkön vagyunk.
– Rendben. – Recsegett a válasz.
Sorban leszálltak, a helyükre gurultak. A szerel?k azonnal siettek a gépekhez körül nézni ?ket, nincs-e sérülés, amit javítani kell. Feltöltötték üzemagyaggal, l?szerrel, hogy bármikor újra bevetésre készek legyenek. A két barát csatlakozott a többiekhez. Jól esett a meleg tea a bevetés után. David a bögrét körbe fogva melegítette a kezeit. A Spitfire-ekben nem volt f?tés, és abban a magasságban, ahol a harcok folytak bizony már metsz? hideg volt. Arcukat a langyos napfény felé fordították, mely lágyan simogatta b?rüket.
Ralph hallotta meg a lányok távoli nevetgélését. Odafordult, s kinyitotta szemét. Jól hallotta, két lány alakja formálódott ki a környezetb?l. David is meglátta ?ket. Könyökével meglökte barátját.
– Nézd csak! Az a baloldali lány nem a húgod?
– Nem tudom, hogy kerülne ide, de én is azt nézem, hogy a járása nagyon hasonlít. És ha jól látom, mellette a barátn?je jön, a másik faluból.
Ralph el akart indulni, de meggondolta magát. Nem ?k mennek a következ? bevetésre, de sosem lehet tudni. Bármi történhet, és akkor nekik is fel kell szállni. Ha megszólal a kolomp, két perc alatt el kell érniük a gépet, és felemelkedni.
– És neve is van annak a barátn?nek? – fordult felé David.
– Jane. Valamikor három házra laktak t?lünk, de mikor a nagyszülei már nem bírták ellátni magukat, átköltöztek a másik faluba, hogy a közelükben legyenek. Kerékpárral negyed óra, így a lányok átjártak egymáshoz, és a barátság megmaradt.
David találkozott már Lisával az iskolán, ahol pilótává képezték ?ket, meglátogatta a bátyját. Helyes lány volt, csak Davidnek túl harsány. Könnyen nevet?, hangoskodó teli élettel.
A két lány közelebb ért. Már felismerhet?ek voltak.
– Mondtam, hogy ?k azok – emelte kezét a szeme fölé Ralph, hogy árnyékot képezzen vele. A többi fiú kiabált, füttyögött feléjük. A lányok csak mosolyogtak, de nem néztek rájuk. Mikor végre a két testvér találkozott, s Lisa Ralph nyakába ugrott a többiek irigységüket huhogásba öntötték. ? felkapta húgát, aki jó egy fejjel kisebb volt nála s körbefordult vele, majd letéve kezével csendet intett a többiek felé.
– Nyugi, fiúk! Nyugi! A húgom.
A csend egy pillanatig tartott, mert a bejelentés olaj volt a t?zre. A lányok a fiúkra mosolyogtak, köszönésképpen bólintottak, azután elfordultak t?lük. Egy–két szó még elhangzott, de utána tovább rúgták a labdát.
David odalépett a lányokhoz. El?bb Lisa el?tt állt meg, lábát keresztbe téve térdét behajlítva egy pukedlivel kezet csókolt a lánynak, majd ugyanezt megismételte Janenel.
– Üdvözlöm a gyönyör? hölgyeket! – Majd újra Jane felé fordult:
– Ha megengedi, bemutatkoznék. David Scott vagyok, a Királyi Légier? ifjú égi lovasa. Mondhatnám táltosa – nézett a lányra, s olyan szempár csillogott vissza rá, hogy majdnem kiesett a saját maga által kitalált szerepb?l –, mostantól az ön szolgálatára szép hölgy.
A lányok nevettek, Ralph szintén, de ? megcsóválta a fejét közben. David azonban észrevette, hogy az imént a kézcsóknál a lány elpirult, amit?l csak még szebb lett. ? viszont a fiú szemében a vidámság ellenére valami mélyen megbúvó komolyságot vélt felfedezni.
Ralph magához húzta húgát.
– Hogy kerültetek ide? Mamáék jól vannak? Mesélj! Mi van otthon?
– Jó, jó! Egyszerre csak egyet! – intette le nevetve a lány. – Mamáék jól vannak, mi pedig szolgálatra jelentkeztünk. Jane nagybátyja segített, hogy ide jöhessünk.
– Hogy–hogy szolgálatra jelentkeztetek? Te meg?rültél? Ez itt nem játék. Itt meg lehet halni! Azonnal menjetek haza! – vörösödött ki Ralph a düht?l.
– Állj le, bátyó! Holnap kezd?dik a kiképzésünk, és maradunk. Ha mamáék nem tudtak lebeszélni, neked sem fog sikerülni. Épp azért, mert háború van, nem fogok otthon ülni. Ha fiú lennék, mint te, én is repül?nek jelentkeznék, de itt a földön is lehetünk hasznosak – mondta dühös-dacosan.
– Lisa! – fogta meg a karját bátyja, s szelídebb hangon folytatta. – Tegnap a bombázásban lányok is meghaltak, akik az irodákban, és itt–ott dolgoztak. Hogy repüljek el nyugodtan, ha tudom, hogy bajod lehet, míg én távol vagyok?
A lány megszeppent a szelídebb hangtól és attól, amit Ralph mondott, de nem hagyta magát.
– Úgy, ahogy én fogom végezni a feladatom abban a tudatban, hogy egy napon esetleg nem jössz vissza egy bevetésb?l. Ahogy otthon is rettegtem minden nap, amikor a postás jött…- és ekkor két könnycsepp gördült le az arcán.
Ralph érvei elfogytak. Átölelte Lisát, és homlokon csókolta.
– Rendben van hugi. Csak azt kérem, hogy vedd komolyan az utasításokat! Az életedet menthetik meg!
– Nyugodj meg! Mióta eljöttél, feln?ttem.
Jane és David távolabbról figyelte a párbeszédet, egy szót sem szóltak. Id?nként egymásra pillantottak. A lány szerint egyre gyakrabban. Most Ralph Jane felé fordult.
– Amit Lisának mondtam, természetesen rád is vonatkozik. És vigyázzatok egymásra is!
El?vette cigarettáját, és Davidet is megkínálta. Rágyújtottak. David Jane felé fordult.
– Neked van testvéred?
– Két húgom van. Tizenhét, és tizenkilenc évesek. Imádom ?ket.
– Te Lisával egyid?s vagy, ugye?
– Igen. Osztálytársak voltunk. Jó id?k voltak! – nevetett.
A fiú észrevette, hogy miközben nevetett, ismét elpirult. Tetszett neki. Nem tudta, hogy miben s miért, de ez a lány más volt, mint azok, akiket eddig ismert. Még nem beszélt vele, még nem töltött vele id?t, de valamit érzett benne, amit másban még soha.
– Mennünk kell – nézett Lisa Janere.
– Igen, induljunk! – sóhajtott Jane, és összébb húzta kabátját.
– Mikor lesz szerencsénk újra a hölgyek társaságát élvezni? – nézett rájuk, David.
– Jövünk, ahogy tudunk – nevetett incselkedve Lisa. – Vigyázzatok magatokra!
Azzal gyorsan egy puszit nyomott bátyja arcára. David folytatta a játékot, s újra egy pukedlivel búcsúzott a lányoktól.
– Minden perc ötször annyi ideig tart, míg újra találkozhatunk – jobb kezét, a szívére szorította: – Mily szívfájdalom a búcsúzás – s meghajolt.
Lisa gurgulázva nevetett, Jane sokkal visszafogottabb volt. Mosolygott, s meleg barna szeme vele mosolygott a fiúra, aki úgy érezte, mintha pillantása végigsimított volna arcán. A lányok elindultak.
– Folyton bolondozik – gyújtott rá Ralph egy újabb cigarettára –, de jó testvér, és nagyon szeretem. Mindig számíthattam rá. Nevetgél, de tudom, hogy az aggódását próbálja leplezni vele.
– Jó neked. Tudod, nekem csak a két öcsém van. Én nagyon szeretem ?ket, de ?k jobban megvannak együtt. Biztos azért, mert köztük csak két év van, a nagyobbik és köztem öt. Nem tudtunk úgy összen?ni.
Míg ezt mondta, David a lányok után nézett. Jane úgy fél fejjel magasabb volt. Járása még a füves terepen is ringón, kecsesen vonta magára a fiú figyelmét. Sajnálta, hogy ilyen rövid id?re maradtak. Annyi mindent szeretett volna még megtudni róla. David jókép? fiú volt, tetszett a lányoknak. Nem került túl nagy er?feszítésébe, hogy meghódítsa ?ket. Most azonban erre, gondolni sem mert. Nem értette, mi történik vele? Mi ez az érzés, ami azt parancsolja neki, hogy fogja vissza magát? Agya lázasan kereste a választ, de nem talált rá. ? is rágyújtott.
– Tetszett mi? Remélem, nem valami mocskos dolgok járnak a fejedben! – lökte barátságosan oldalba barátja, de most elmaradt a szokásos cinkos mosoly. Hangja komoly maradt.
Legnagyobb meglepetésére a szokásos szöveg helyett, a fiú arca is komoly maradt. Elhúzta a száját, s tekintete még mindig arra a helyre tapadt, ahol a lányok elt?ntek.
– Semmi olyan, amire most gondolsz.
Ralph meglep?dött. David el?adásából, és egy–egy pillantását elkapva, amivel Janet méregette egész másra számított. Lassan pára telepedet a tájra, fátyolt vonva a fák közé s a horizont is elmaszatolódott. Ralph fázósan húzta összébb dzsekijét.
– Menjünk be! Fázok – s elindultak a nedvesed? füvön szállásuk felé.
Vacsoránál a többiek hangoskodva mesélték s kézfejükkel, heves mozdulatokkal illusztrálták az aznapi légi harcukat. Ralph és David egymás mellett ültek, mint a kiképzés alatt, ahol megismerkedtek. David ilyenkor ugyanúgy harsányan szokott beszállni a mesélésbe, de most csendben ímmel–ámmal evett. Közben el–elmerengett. Mintha a többiek nem is lettek volna körülötte.
– Valami bajod van? – hajolt hozzá közelebb két falat között barátja.
David el?ször meg sem hallotta. Másodszor is csak kis id? elteltével reagált a teáját kortyolva. Látszott rajta, hogy gondolatban egész máshol volt.
– Nem. Nincs semmi. Mit gondolsz, eljönnek holnap a húgodék?
– Hallottad, azt mondták, jönnek, ahogy tudnak. Tudod, hogy nem csak rajtuk múlik.
– Ühüm. – Ennyi volt a válasz, és David újból valahol messze járt.
Ralphnak sem kellett sokat udvarolnia a lányoknak, de ? visszafogottabb volt, mint „nagy dumás” barátja. A repül?jelvény magában is megtette a hatását. Már a kiképzés során is magával ragadta újdonsült barátja lendülete. Szellemes jó humora volt, és épp az alatt az id? alatt mutatta meg, hogy lehet rá számítani is, amikor mindenkinek nehéz volt. Amikor mindenki meg akarta mutatni, hogy nagyon is alkalmas a repülésre. Egy alkalommal, Ralph gépe meghibásodott a leveg?ben. Kihagyott a motor, és komoly bajba került. Egy falu szélén tudta letenni a gépet. Kiszállt, és azon gondolkodott mitév? legyen, mikor távolabb motorberregést hallott. A gép elt?nt a távoli fák mögött, majd rövid id? múlva közeledett, s hamarosan mellé gurult a tarlón David. Megnézte a gépet, persze szerszám nem volt náluk. Azután addig ment, míg talált egy traktoros gazdát. Így annak szerszámaival, és némi kreativitással meg tudta javítani. Ralph arra kérte, hogy inkább menjen vissza a reptérre, és küldjön segítséget, mert bajuk lehet bel?le, ha a fiú belepiszkál a gépbe, de David megveregette a vállát, s megnyugtatta, hogy esze ágában sincs kinyírni jelenlegi egyetlen barátját.
– Különben is, örülni fognak, hogy megvagyunk, a szabályok pedig arra vannak, hogy legyen mit kijátszani. Azt mondjuk eltévedtünk, a többir?l nem kell tudniuk – kacsintott hozzá.
? nem merte bevallani, hogy fél felszállni a géppel, de gyávának sem akart mutatkozni. Végül felemelkedtek, s Ralph elégedetten állapította meg, hogy a gép tökéletesen, jól repült.
– Hol tanultál meg így motort javítani? – kérdezte, mikor leszálltak.
– A szomszédunknak volt egy öreg traktorja. Kölcsön szokta adni. ? tanított meg szerelni. Mindig azt mondtuk, hogy nem a motorja, hanem a lelke viszi. Sajnálja a gazdáját, mert a motorjától már régen állna. Aztán ugyanennek a szomszédunknak volt egy motorkerékpárja.
Közel egy id?ben született a traktorral. Mivel csak lányai voltak, ? meg már nem használta, nekem adta. Gondolom az is hozzájárult a döntéséhez, hogy gyakran átmentem segíteni, mikor felszaporodtak a munkák. Ha menni akartam vele, meg kellett tudnom, javítani is. És persze ezen nem múlhatott. Miel?tt bevonultunk, már én voltam a környék motorszerel?je. Megszerettem az olaj szagát. M?szaki pályára szerettem volna menni, de a szüleim nem tudták volna fizetni a tanulásomat. Elmentem a Rolls Roycehoz dolgozni. Úgy gondoltam, összegy?jtöm a pénzt, és tovább tanulok. Autó motorokat szereltem, és ott voltam, amikor kifejlesztették a Merlint. Azután mikor megépült Castle Bromwichban az új gyár, átmentem a Supermarine-hoz, annyit hallottam egy új csodarepül?r?l, amihez készült a motor. Meg persze tovább akartam fejl?dni. Aztán amikor tesztrepülés volt, mindig látni akartam, és egyszer csak rájöttem, hogy ki kell próbálnom – mesélte akkor, és mindezt olyan könnyedséggel, mintha ez teljesen természetes lenne.
Ugyanilyen fesztelenül társalgott a lányokkal is, és Ralphnak az volt az érzése, hogy nincs olyan dolog, amit ne ilyen hamar, gond nélkül tudna megoldani. A lányokat is lehengerelte a magabiztossága, a humora. Ugyanakkor nem volt olyan téma, amihez nem tudott hozzászólni. Még férfiszemmel is leny?göz? egyéniség volt.
De hol volt most ez a magabiztosság? Mi el?l hátrált meg?
A vacsora befejeztével David aludni tért. A fiúk tovább elemezték a nap eseményeit, s latolgatták a németek további taktikai lehet?ségeit. ? már rég az igazak álmát aludta, mikor a többiek elfoglalták ágyaikat.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Tara Scott
