Kint nagy pelyhekben hullott a hó. Csodás látvány volt. Mindig is csodás volt az ilyen, főleg egy kellemesen meleg környezetből kellemetlenül hideg helyre kitekintve. A dolog érdekességét azonban mindez cseppet sem csorbította.
Ugyanakkor mivel jobban kedvére való volt a meleg, a nyári pukkasztó hőségben egy tó partján egészen addig főni a Nap sugaraiban, amíg az már az elviselhetőség határára nem ért. Ezen a ponton szokott bekövetkezni a… na, bemegyek egy kicsit, habár gyűlölöm a hínárt, a lábaim után módszeresen kapaszkodó indáival…” Minek van az ilyen, az ilyen undorító növény. Talán mégsem teremtett volna a világ? Lehet, hogy kialakult volna, minden, csak úgy véletlenül. Szándékosságot nem feltételezhettünk, mert azért mégis furcsa volna, hogy mondjuk az ember, mint bolygója egyetlen értelmes lénye, egyszer csak úgy elhatározta volna: na, most már aztán elég! Kellene ide még valami, mielőtt halálra unja magát… Aztán szépen sorjában megvalósítaná valamennyit, így a későbbi elképzeléseinek megfelelően, először talán az egysejtűekre gondolna, mert az tovább építhető, s ha mondjuk nem jól állna össze a dolog, le lehet belőle építeni. Akár egyesével, akár csomóstól, akarom mondani: kötegével, azaz: szövetenként is akár.
Igen! – gondolná ekkor egy, az emberiséghez tartozó, ám igen nagy tudású egyede az emberi halmaznak, kell létrehozni egy betegséget, ami ha nem is fertőz talán első nekifutásra, de megmásíthatatlan, pontos, biztos és mindennél gyorsabban érhető el vele a cél: a megújulást megelőző pusztulás…
Nem! – gondolná egy ugyancsak nagy tudású emberi lény: „nem erre van szükség, sőt a pusztulás helyett az életre, az élőlények létére és elszaporodására, a változatos, szemet gyönyörködtető sokaságára az élővilágnak, ezért ezt kell létrehozni.” Laboratóriumot kell tehát először kitalálni, és az ehhez kapcsolódó intézményrendszert, mert ugye egy laboratórium önmagában mit érne cél, állami pénz és értelem nélkül.
A gondolkodó ember ekkor egy pillanatra megtorpanva, ám máris újabb ötlet birtokosaként, mint köztes megoldást feltalálná a mosolyt. Ettől kezdve már könnyen tehetné meg a következő hatalmas lépést: ráébredve, hogy mi van, ha téved, talán nem válna ez be, mindenhol, hiszen a világ nagy. Így aztán alkalmazná ugyan az általa jól kitalált társadalombiztosítási, stb. rendszert, de nem feltétlenül és nem mindenütt a világon. Előtte egy záport követően felfedezné önmagát egy piszkos vizű kis tócsában. Majd a tükröt is, hogy teljesen felismerhesse magát. Belenézne: „tehát ez volnék én?”
Mindig örömmel fedeztem fel önmagamat én is, hasonlóan embertársaimhoz. Ennél nagyobb örömet talán csak az jelentett, amikor engem fedezett fel valaki.
Kint továbbra is nagy pelyhekben hullott a hó, lassan beborítva mindent, egyre vastagabb hólepellel.
Valaha, gyermekként igen szerettem a havat, a barátokkal nem egyszer elkövetett szánkózást… Régen volt. Azaz: talán nem is olyan régen, de biztosan az elmúlt időben. Emlékszem még – miért ne tenném, mikor olyan szívderítő volt -, emlékszem a vándormadarak érkezésére. Emlékszem, alig vártam már tavasz végén a fecskék és a gólyák megérkezését.
A visszavonhatatlan tavasz. Majd a nyár. A nyár és a szerelem. A suta ízlelgetése a szerelemnek.
Volt egy lány, tudom több is, mégis ez az egy, akivel az erdőben tekeregve egyszer véletlenül összeakadtam. Félreérthető, pletyka színű történésnek tűnhet, de ennél sokkal komolyabb dologgá vált a helyzet.
Sokszor csatangoltunk abban az erdőben öcsémmel madarak fészkét meglesni, fényképezni. Ez alkalommal viszont egyedül voltam, unalmamban kerékpárra ültem és irány a közeli erdő.
Szinte minden zugát ismertem már, mégis tudott újat adni. Ez alkalommal egy lány sütkérezett meztelen felsőtesttel a keskeny kis ösvény melletti ligetes részben. Ahogy odaértem kezével intve üdvözölt. Ezen igen elcsodálkoztam, hiszen nem ismertem őt a környékünkről, de máshonnan sem. Egy pléden ülve napozott. Odaérkezésemkor nem tűnt meglepettnek, vagy akárcsak szemérmesen sem szégyellte el magát. Teljes természetességgel mutatott helyet maga mellett. Meglepő könnyedséggel beszélgettünk, többek között szóba került a gólyák érkezése is. Nem gondoltam, hogy ide terelődik a beszélgetés. Nem tiltakoztam, jól esett, ahogy kicsi kezével megsimította arcomat.
Este, mikor hazaérkeztem a családom már csaknem keresésemre akart indulni. Apám kérdőre is vont, hogy képzelem, hogy a ránk váró rengeteg kerti teendő helyett egész nap az erdőben tekergek?
Megnyugtatása okán – végül is csak ketten voltunk jelen – elmondtam a történteket. Arca a hallottak hatására egyre komorabbá vált, majd, mint férfi a férfinak – ezt ő mondta így -, azt mondta, hogy bizony a gólya érkezését sem lehet kizárni, és ha már így alakult, becsülettel álljak én is a dologhoz.
***
Május volt, a következő év májusa, amikor ismét kimentem az erdőbe, ugyanarra a helyre, ahol annak idején mindez megtörtént velem és azzal a feledhetetlen lánnyal.
Ismét ott voltam, ott ahol emlékeim szerint egy forrás bukkan a felszínre, kellemesen csörgedezve.
Gondoltam, mivel eltelt kilenc hónap, már valószínűleg nem csak az akkori kedves lány lesz ott, hanem vele együtt más is, akiért majd apám intése szerint más is…
A tisztáson egy szertefoszló pléd hevert. Vártam, tudva azt, hogy hamarosan majd leül rá valaki, ölébe teszi szerelmünk gyümölcsét és azt is tudtam, hogy hamarosan a fecskék először, majd a gólyák is megjelennek az égen, fáradt szárnyukkal a leszállás lehetőségét keresve.
Az eget valami szürkeség borította, foltként.
***
Kint nagy pelyhekben hullott a hó. Az asztalomnál, irodai asztalomnál üldögélve az járt a fejemben, hogy vajon miért kell itt üldögélnem egy gyűlölt irodában. Azt sem tudtam, biztosan, vajon gondolkodó ember ül-e az asztalomnál? Ekkor egy pillanatra megtorpanva, ám máris újabb ötlet birtokosaként, mint köztes megoldást, ismét feltaláltam a mosolyt.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.09. @ 13:50 :: Berta Gyula
