– Miért félsz a rend?rségt?l? – nézte fürkész?en a fiút. – Visszaütöttél, igaz? – hasított a tanárn?be a felismerés.
Jancsi lehajtott fejjel hallgatott.
– Ütöttél vissza még máskor is?
Válaszul Jancsi tagadólag megrázta lehajtott fejét.
– Betelt a keser? pohár… S ezért akartad otthagyni az iskolát… Mert haza se mersz menni többé.
„Beszélnem kell az édesapjával. De hát egy apa nem adná fel a fiát a rend?rségre…”
– Nagyon megverted?
Nem érkezett válasz. De ha a rend?rség tud róla…
– Ki hívta ki a rend?rséget?
– Én. De csak a ment?ket. – Jancsi szavait alig lehetett érteni, hangja hisztériás zokogásba fulladt.
„Hát igen. S azok biztos riadóztatták a rend?rséget. S a fiút már keresik. Az iskola rémét, kit csak azért nem csaphatnak ki az állandó verekedésért, mert a nyolc osztály kötelez?. Akivel kapcsolatban a javítóintézet is szóba jött. Aki még az apját is úgy megveri, hogy ki kell hívni a ment?ket. Apját, akir?l köztudott, hogy egy társadalmilag megbecsült személy, és a szeretet nevel? erejér?l prédikál a templomban. Keresik a rossz fiút, aki elmenekült tette színhelyér?l. Aki apja és az iskola szégyene. Ki hinne neked, Jancsi?”
Etelka egy ideig nézte a zokogó fiút. Ám gondolatai azonnal továbbperegtek.
„Jancsinak, ha védekezni akarna, akkor vádolnia kellene apját. Orvosi látleletet kellene kérnie. Ez bizonyítaná, hogy nemcsak ma, hanem az utóbbi két hétben még legalább egyszer embertelenül elverték. Hogy ? csak védekezett. De hát mi bizonyítja, hogy az apja, és nem másvalaki verte meg? Például ma délben a két ver?legény? Meg a két suhanc, aki engem akart meger?szakolni, akik késsel meg is sebesítették? S most csak apjára keni az egészet, hogy szabaduljon a büntetést?l. Ezt még akkor is nehezen hiszik el neki, ha az apja beismeri.”
Jancsi zokogása csak lassan csendesedett.
„Ha kitudódik, hogy Nagy Károly évek óta bántalmazta a fiát, az egész gyülekezet ellene fordulna. Karrierjébe kerülne. Távoznia kellene a gyülekezet élér?l, és sehol se kapna többet állást, hiszen ez a püspökségnek is tudomására jutna. Ha áthelyeznék, mit mondana a püspökség az új gyülekezetnek? ‘Küldünk nektek egy kegyetlenked?, vereked?s papot?’ S Nagy Károly máshoz nem ért… Jancsit állami gondozásba vennék. Vajon a végtelenül b?ntudatos Jancsi képes lenne egyáltalán igazáért kiállni? Ki mindenért önmagát vádolja, akárcsak a n?k, kik a családi er?szak áldozatai? Jancsi, aki nem szeretne az árvaházba kerülni? Én vajon mit tennék helyette?”
Nem tudott választ adni a saját maga által feltett kérdésre.
„S vajon, ha édesanyja élne, ? meg tudta volna védeni? ?, aki lemondott a továbbtanulásról, s munkába állt, hogy a férje elvégezhesse az egyetemet, aki mindent feláldozott, csak hogy megfelel?en elláthassa a papfeleségi tisztet, mit tett volna, ha a gyermekét bántalmazza a férje? Vajon anyatigrissé vált volna?”
Logikusan így lenne, természetéb?l adódóan. De Etelka tudta jól, hasonló természet? alkoholista-feleségek se tudják gyermekeiket megvédeni. S nem válnak el. S?t takargatják férjük alkoholizmusát, gyermeküket is erre nevelve, addig, amíg a Bántalmazott N?k Menhelyére nem kerülnek, néha a gyermekeikkel együtt, majd megbocsátanak alkoholista, agresszív férjüknek, s hazamennek. A legtöbben ezt teszik.
– Édesapád édesanyádat is megverte? – kérdett rá.
– Nem! Sohasem ütött hozzá! Még akkor sem… – védelmezte Jancsi az apját, meghökkent? hevességgel, mintha tanárn?je a számára legszentebb tabut sértette volna meg, de elharapta a mondat végét.
„Akkor sem? Mikor akkor?” Etelkának helyb?l ugrott százhatvanra a pulzusa. Kétségbeesetten küzdött n?i intuíciója által sugallt sejtés ellen.
– Istenem, mondd, hogy nem! – Etelka hangja könyörg? volt, hogy Jancsi cáfolja meg.
– Én voltam a hibás akkor is! – kezdett Jancsi ismét zokogni.
„Akkor?”
– Amikor édesanyád legurult a lépcs?n… És halálra zúzta magát.
„Kérlek, mondd, hogy nem igaz!”
Jancsi nem cáfolt, csak zokogott keservesen. Alig kapott leveg?t.
– Hogyan történt? – ment ki minden er? Etelka lábából, úgy hogy le kellett ülnie. Jancsi csak hosszú id? után válaszolt.
– Ha nem kukorékoltam volna a templomban… Édesanyám éppen nagyon megszidott. B?nt követtem el Isten házában… Szégyent hoztam édesapám fejére… Fent voltunk az emeleten, a szobám el?tt. Édesapám rettenetesen dühösen érkezett meg. Elkapott, s kezdett ütni. Édesanyám el?ször rászólt, hogy hagyjon, elég volt, majd lefogta édesapám kezét. Édesapám kitépte magát édesanyám kezéb?l. Édesanya elvesztette az egyensúlyát… S legurult a lépcs?n. Ha én akkor nem hozok szégyent édesapám fejére, édesanyám még ma is élne. Miattam halt meg!
Etelka a tenyerébe temette a kezét, hosszú ideig nem tudott megszólalni a döbbenett?l.
– Édesapád is téged okol, igaz?
Hallgatás beleegyezés. „De hát ez egy hamis érvelés! Hiszen nem Jancsi lökte le a lépcs?n!” – háborgott a tanárn?. Ám ? is tudta, ebben a pillanatban nincs isten, aki ki tudná verni a fiú fejéb?l a b?ntudatot. Fölösleges ezzel most vitába szállnia.
– S miért nem beszéltél err?l senkinek?
– Mert édesanyám a halálos ágyán megesketett, hogy nem mondom el. S nem akartam az árvaházba kerülni. S ezt az ígéretemet sem tartottam be.
– Mostanáig betartottad. S most se mondtad el, csak én rájöttem. Édesanyád félt, hogy édesapádat bezárják, s te akkor az árvaházba kerülsz. Azzal a bélyeggel, hogy egy gyilkos fia vagy. S azt vallotta, hogy ? magától esett le.
Egy alig észrevehet? bólintás volt a válasz. S a leveg?ben ott lógott a „de ha én akkor nem kukorékolok a templomban…”
– Miért kukorékoltál?
– Édesapám Máté evangéliumából idézett: „Máté, 26, 34: Monda néki Jézus: Bizony mondom néked, ezen az éjszakán, miel?tt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem.” Én akkor elkukorékoltam magam. Bár ne tettem volna…
– Hány éves voltál?
– Hat. Azon az ?szön kezdtem az iskolát.
Etelka nem tudta mit mondjon. Kavarogtak benne a gondolatok. Egy gyermekcsíny. Egy megszégyenített szül?. Az áhítatban megzavart hívek felháborodása. Az apai düh felfokozása. A kontroll elvesztése. Egy rossz, ingerült mozdulat… Gondatlanságból elkövetett emberölés. Egy többre érdemes család sorsa megpecsétel?dött. A legkedvesebb személy halála. B?ntudat. Végtelen b?ntudat. De beszélni nem lehet róla. A gyermek kétségbeesett megvádolása. Hogy szabadulj a b?ntudattól. De tudat alatt érezni, hogy te vagy a b?nös. A vezeklés vágya. Prédikálás a szeretetr?l. S minden szó a b?nödet juttatja eszedbe. Görcsös kísérlet a gyermeket jó útra téríteni. Vezeklésként. S minél görcsösebb a kísérlet, annál inkább kudarcba fullad. A gyermek, ki nem kap elég szeretetet, egyre rosszabb lesz. S megint elszabadul a pokol. S ezt is titkolni kell. Még egy lapáttal a b?ntudatra. Még nagyobb kényszer, hogy a szófogadatlan gyermekre hárítsd. Ördögi kör, beleroppansz. De félsz pszichológushoz fordulni, mert esetleg napvilágra kerül, és azt a gyermek szenvedné meg. Akit bármely hihetetlen, szeretsz. Az árvaház Damoklész kardja. És egy kérés, amire megesküdtél, hogy betartod. Ami átoknak bizonyul. Mert elzárja a kiutat.
Egy gyermek, aki egyedül önmagát okolja mindenért. Talán még több b?ntudata van, mint az apjának. S az „átok” hatása: még csak nem is beszélhet róla. Pszichológusra lenne szüksége. De nem mehet oda. Mert kiderül a NAGY TITOK. A b?n. S elhangzik az „anyádpicsája” vagy valami hasonló. De az anya nevét égbekiáltó b?n szájra venni. „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ? nevét hiába felveszi.” S elszabadul az els? ököl. Mert mások is ütnek ilyenkor. De ? jobban. Mert az ? anyja a menyekben van. ? sérthetetlenebb, mint más anya. S miden megütött n? azt a jelenetet juttatja eszébe: „Megtanított rá az élet…” S megint üt. S egyre gyakrabban. Már apróságért is. Mert benne van a feszültség. És a b?ntudat. S akárcsak apja, ? se tudja feldolgozni. S mindenki egyre jobban haragszik rá. Jó szót már nem kap, nemhogy szeretetet. S már nem is reméli, hogy valaha kaphat szeretetet. Meg se próbál jó lenni. Nem érdemes. S ha rossz, legalább ráfigyelnek. Minden rosszasága egy jajkiáltás: „Vegyétek már észre, baj van velem!”
Az apja megb?nh?dött. Jobban, mint öt év börtönnel. Ez lett volna Isten büntetése? Az apának mondjuk. De a fiának? Mivel érdemelte ki? Mert kukorékolt a templomban? Akkor miért nem sújtja a Mindenható mindegyik embert, aki „kukorékol” a templomban? „Isten útjai kifürkészhetetlenek… ” Lehet, de itt valami nagyon nincsen jól!
– Ha sohase ütöttél vissza, akkor ma miért? – térítette le Etelka magát az Isten tetteinek megkérd?jelezésér?l, ami felér egy Istenkáromlással. – Mi történt ma?
– Amikor hazaértem, s beléptem a házba, mindjárt láttam, hogy tudja, mi történt a suliban. Fogta a nadrágszíjat, s ütni kezdett. Mindenek elnevezett, még anyagyilkos börtöntölteléknek is. Végül azt mondta, hogy „Ha édesanyám nem engedett volna meg mindent…” Szembefordultam vele, lefogtam a kezét, s rászóltam, hogy ne gyalázza édesanyámat. Meglökött, hogy engedjem el a kezét. Eszembe jutott a déli jelenet, amikor Babyt majdnem lelökték a lépcs?n… Ett?l elöntötte az agyamat a vér. Megvádoltam, hogy ? lökte le édesanyámat a lépcs?n. Megütött. Üvölteni kezdtem, hogy ? gyilkolta meg. Magamon kívül voltam. Dulakodni kezdtünk. Aztán már nem emlékszem. Csak arra, hogy ? feküdt a földön, s én ütöttem. Akkor hívtam ki a ment?ket. Szinte megöltem ?t is… – csuklott el a Jancsi hangja.
– Igazad volt. Édesanyád halálában nem te vagy a hibás, hanem édesapád. Baleset volt, de ? lökte meg.
Jancsin látszott, hogy nem egészen fogja fel. Látszott rajta, hogy szeretne hinni a tanárn?jének, de nem tud. Tágra meredt szemekkel nézte osztályf?nökét. Etelka se szólalt meg. Mi lehetne itt a megoldás? „Na ugye, nincs rám szükséged, fel tudod tenni a kérdést te magad is!” – mosolygott rá Marci arca egy pillanatra, majd elt?nt.
„A törvény megoldása: Nagy Károlyt be kellene zárni. Gondatlanságból elkövetett, nem szándékos emberölésért. Egy rossz mozdulatért. Mit tanítana meg neki a börtön? A börtönt?l nem tanulná meg jobban, hogy tette b?n. Tudja ? azt, lelkileg beleroppant. S tudni fogja élete végéig. De ezt még csak rá se lehetne bizonyítani, ha a gyermek nem vallana apja ellen. Erre pedig a gyermeket nem lehetne kényszeríteni. De Nagy Károly b?nös abban, hogy agresszivitásra nevelte a fiát. De erre törvényi paragrafus nincs. S bármilyen fura, szereti a fiát. A maga szeretet nélküli módján. S menyire szolgálná a Jancsi érdekét, ha az apja miatta jutna a börtönbe?
A törvény szerint Jancsira javítóintézet járna. Agresszív, hosszú távon gyógyuló, kórházi kezelést igényl? testi sértést okozott. Se az apja, se az iskola nem bír vele. Megjavulna a javítóintézett?l? Bizonyosan nem. De a rend?rség keresi. Ám apja nem fog ellene panaszt tenni. De a rend?rség ilyen helyzetben anélkül is léphet…
E két embernek nem büntetésre, hanem pszichológusra lenne szüksége. Rajtuk segíteni már tényleg Marci szakmai tapasztalatára lenne szükség. Holnap megbeszéli vele. Ez a gondolat kissé megnyugtatta. Jancsit biztos meg lehet gy?zni. Ezek után feltehet?en Nagy Károly is kötélnek áll, hogy pszichológushoz forduljon. „De ez csak akkor lehetséges, ha titokban marad.” – ugrott megint egekig a pulzusa. A pszichológusnak titoktartási kötelezettsége van. Neki, a tanárn?nek, a kívülállónak kötelessége ezt a rend?rség tudomására hoznia. S akkor e megoldásnak l?ttek. Erkölcsileg ? nem elítélhet?, mert titokban tartja. De törvény el?tt felel?sségre vonható, hiszen b?ntárssá válik. S még ha ezt a kockázatot vállalná is, vajon e titok átka nem száll-e majd rá is?
Csengettek.
– Ki az? – kérdezte Etelka rosszat sejtve.
– A rend?rség. A szomszédok jelentették, hogy a háza el?tt verekedést láttak, s n?i sikolyt is halottak. Vérnyomokat is találtunk. Azt szeretnénk tudni, hogy nem látott-e valamit…
Etelka pillantása a Jancsiéval találkozott.
– Ugye jelentenie kell, amit megtudott? – kérdezte a fiú halálsápadtan.
Etelka nem bírta a fiú tekintetét. Még habozott. „Marci most segíts!” . csukta le a szemét. De Marci nem jelent meg. Vajon ? se tudta a választ? De nem halogathatta sokáig az ajtónyitást.
– Azonnal – szólt ki a rend?röknek.
Majd, miel?tt az ajtóhoz indult volna, még egyszer a fiúra nézett…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Adminguru
