Torjay Attila : Jenő, a vekker

*

 

 

 

Úgy tavasz táján poroszkáltunk kifelé a telekre a feleségemmel, pár kilométer az egész, a kocsi már talán magától is eltalálna oda, szinte aludtam vezetés közben.

Egészen addig relaxáltam, amíg az asszony sikoltozni nem kezdett. Nem viccelt, ahogy ránéztem, bizony infarktus közeli állapotot mutatott, eszméletlenül meg volt ijedve, remegett, elfehéredett.

— Állj meg, és vidd ki innét!

— Má’ micsodátő

— Azt a vadállatot — mutatott a műszerfalra, pont Pumukli mellé.

Pumuklitól nyilván nem ijedhetett meg, az gumiból van, a feleségem előző autójában is ő mutatta az utat. De most nem volt egyedül. Közvetlen mellette egy kis zöld levelibéka üldögélt, láthatóan élvezte az autózást, tán még dudorászott is. Én kimondottan szeretem a levelibékát, kedves, védett állat, rejtőzködő, ritkán lehet csak észrevenni.

— Na ne izélj, az csak egy levelibéka, aranyos kis állatka, nem bánt senkit. Majd ha kiérünk, felteszem egy bokorra, többé nem látod.

— Azonnal állj meg és tüntesd el, addig kiszállok!

De mire megálltam volna, a kis béka átugrott a feleségem mögötti fejtámlára, onnét pislogott jóságosan. Zsuzsa kis híján elhunyt, mindig félt a békáktól. Gyorsan fékeztem, az asszony beszaladt a szántásra, a béka meg tovább ugrált, nagy nehezen elkaptam, és feltettem egy út menti fára. A nagy-nagy ijedség után valahogy kiértünk, Zsuzsa irányt vett a virágai felé, felpanaszolni nekik a megrázkódtatást, én meg orvul visszamentem a békáért.

Még mindig ott üldögélt, ahová tettem, a zsebemben beloptam a kertbe, és feltettem az egyik mályvabokorra. Meg is feledkeztünk róla, de pár nap múlva délután fél négykor elkezdett kuruttyolni a bokorról, ezzel adva hangot életszeretetének. Másnap megint, aztán megint, és mindig fél négykor. Pár alkalom után megkerestem, nincs tévedés, az a kis zöld leveli volt. Úgy tíz-tizenöt percig csinálta, mindig fél négykor kezdte, többször megnéztük az órát, sosem tévedett. Végül már a feleségem is jópofának találta az időjelzését, én elneveztem Jenőnek, és hála neki, a fél négyet mindig pontosan tudtuk. Mint egy felhúzott vekker.

Vagy fél évig ment ez, aztán Jenő elhallgatott, kerestem agyba-főbe, de nem találtam. Sőt nem csak én kerestem, Zsuzsa is, de nem került elő többé.

Másnap délután feleségem segítségért kiabált, és ismét infarktus, elfehéredés, remegés. Gereblyézés közben összetalálkozott egy vízisiklóval. Nem ritka arrafelé, több tó van a közelben, régebben megnéztem a biztonság kedvéért kizárt arra a vipera, csakis siklók lehetnek. Nem nagyon tetszhetett neki, hogy meggereblyézték, összetekeredett, és a farka alól lesett kifelé. Ez is védett állat, nem szoktam bántani, még azt a disznóságát is megbocsájtottam, hogy a kis tóból kieszegette a halakat.

De azért nem illendő más feleségére agyvérzést hozni, másrészt pedig — csak nem szegény Jenőt is ő falatozta be?

— Szólj neki, hogy menjen innét — remegett Zsuzsa, ezért ráüvöltöttem, és a biztonság kedvéért megbökdöstem seprővel.

Villámgyorsan tekergett át a szomszédba, és eltűnt a lefolyócsőben, egyelőre a tisztelt szomszédokat boldogítja. Nem is baj, vartyogni nem tud, pláne fél négykor, meg hol is jöhetne ő egy kis zöld levelibékához?

Jenő azóta sem került elő, emlékére beállítottuk az órát fél négyre, sípol is tisztességgel minden nap, de valahogy nem az igazi.

Legutóbbi módosítás: 2010.01.31. @ 06:49 :: Torjay Attila