Egyik alkalommal éppen azon morgolódtam, hogy a nagyteremben nem terítették rendesen szét a padozatot melegít? szénát, miközben odakint már a kés? ?sz igen hideg id?vel kóricált. Lassan elkezd?dött a csontig ható hideg beköltözése a k?falak közé. Minden lehet?séget megtettünk, hogy enyhítsük erejét, ezért kellett volna a jól elrendezett széna is. Intézkedtem is azon minutomban, hogy verjenek a lusta szolga fenekére legalább tízet az udvar sarkában terpeszked? deresen. Éppen elkezd?dött a fenyítés, amikor is nagy robajjal száguldott be Ferenc, vitézeivel és két fogoly béggel. Láttam, az arca büszke mosolytól fénylik, én is úgy tettem hát, hogy örülök. ? pedig, hogy erejét egy kicsinység kivillogtassa, felemelte grabancánál fogva a két törököt és úgy fordult körbe az udvaron, nagy hahotázások közepette. Ez aztán szerencséjére volt a lusta szolgának, a vidámság hatására az ütlegelés elmaradt. De én nem feledhettem a dolgot, eldöntöttem, hogy majd bepótolódik, mert szóból, ha nem ért az, akinek kellene, hát meg kell azt segíteni egyéb eszközökkel. Megtanultam ezt én nagyon is jól még annak idején bátyám udvarában. Na de amikor ennyi vitézt is asztalhoz kell ültetni, az asszonynépnek gyorsan intézkedni kell. Így azután az én deressel kapcsolatos gondolataimat is felváltotta az a szükség, hogy mind a tizennégy étkez?asztal rendben legyen, és ne csak a szokásos udvartartás legyen ellátva élelemmel, bár az sem kevés, mert naponta hetven-nyolcvan f? ült a teremben egy-egy alkalommal. Mindez csak azért jutott eszembe, mert manapság, amikor egyedül vagyok terített asztalomnál, igencsak hiányzik a lárma, a szalma zizegése és síposok, heged?sök zenebonája. Valamikor szolgák sokasága ugrott szavaimra, igencsak fárasztó volt az is id?nként, mert néha oly nagyon kívántam volna a csendet. Most ellenben minden kívánalmam bepótolódik, hisz csak néha állhatok szóba egy-egy ?rz?mmel. Na de akkoriban még messze voltam effajta gondolatoktól.
Azon a napon is estére vigasság lett szervezve, és a sajátjaink mellett kett? vándormuzsikus is verte a tánc alá valót. Ferenc kiosztotta a párokat, engemet magának tartott meg. Nem voltam nagy táncos, de ami kellett a férjemnek, megkaphatta t?lem, erre mindig is nagyon vigyáztam. A férfiak alig hajtottak le egy pár pohár bort, porba pisil? versenyt rendeztek, és már a tánc során is kezeik mindenfelé keresték a helyet. Igencsak meg lett csöcsörészve ezen az estén az asszonyok jó része. A két török bég meg a kínzókamrába bezárva hallhatta vigadozásunkat. Amikor pediglen megkérdeztem Ferencet, hogy miért nem adta le a királynak ?ket, azt válaszolta nagy dühösen, hogy majd ha a király hozzájárul vitézei zsoldjához, ? is átadja neki a felkoncoltakat. Az igaz, hogy ? azután nem is nagyon hajbókolt a király el?tt, tette a dolgát megfontolásból a hazáért, de amikor a nyolcvankettes gy?lésen felajánlották a dunántúli f?kapitányi tisztséget, igencsak meggondolatlanul válaszolt. Azt mondta ott, a nagy nyilvánosság el?tt, ha a király megígéri bizton, hogy vitézei megkapják az elmaradt zsoldjukat, és ezek után minden id?ben ez így lészen, akkor mint f?kapitány féltve ?rzi a dunántúli részeket. De nem kapott igazán biztató ígéretet, ezért azután nem fogadhatta el a felajánlott tisztséget. Mindezeket, mikoron a vacsoraasztalnál elmesélte, igen borúsan néztem reá.
– Mi bajod van, Erzsébet? – kérdezte dühösen. – Látom, nem nyerte el a tetszésedet a cselekedetem.
– Valóban nem. Kegyelmed tudhatná, hogy szeretem én a vitézséget, de ennél sokkal jobbnak tartanám a királlyal teljes békességben, bizodalomban lenni. Az lehet csak számunkra biztonság az ilyen id?kben.
– Eh, asszonybeszéd! – kiáltotta, és dühösen felpattant.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: P. Szabó Mária
