Én, Báthory Erzsébet 11. rész

 

Most így utólag érzékelem, hogy hamar eltelt nászom ideje, de akkor ezt sem  így hittem. Egyre csak a nap járását lestem, és amikor lement, próbáltam testemet felkészíteni a reá váró éjszakára. Néha jó volt Nádasdy mellé feküdnöm, néha nem, de az ódzkodással vegyes kíváncsiságom nem hagyott alább. Még nagy volt a nyüzsgés a kastélyban, szolgák rohangáltak mindenfele, a vendégek pedig mintha itt akarnák tölteni hátralév? létüket. Fárasztó volt nagyon, nem volt egy pillanatom sem, amikor is pihenhettem volna. Azt észleltem, hogy az uram szívesen leli örömét bennem, hízelgett nekem is, ahogyan viselkedett, hát igazán büszkén tekintgethettem magam köré, mert csak irigyelni lehetett t?lem a daliás férfiút.

   Hozományba megkaptam t?le a Sárvári várat, annakidején asszonyanyja hozta a családba hozományként, így ildomos volt nekem, mint nagyasszonynak vinni tovább. Ferenc jelezte, hogy tán ott szeretne élni. Nekem nem volt ellenvetésem, igaz nem is nagyon lehetett. Álmodoztam is az új helyünkr?l egy keveset, majd amikor itt volt az id?, elkezdtem a készül?dést az útra. Ládáimmal, egyéb holmijaimmal ismét sok szekér telt meg, mert már hozzászámítottak a nászunkra kapott egyebek is. Külön gondot jelentett, hogy a sok vesztegel? vendég számára egész udvartartást kellett hátrahagyni, mert nem igen akaródzott nekik hazaindulni.

   Mindegy, elindultunk nagy nehezen. Én úgy döntöttem, hogy férjem mellett igyekszem lovon, az út nagy részébe. A búcsúzás könnyen megesett, hisz els? együtthálásunkon kívül nem sok minden kötött ide. A hosszú úttól, mely majdnem olyan volt, mint a többi, igencsak el voltam csigázva, de mikor megpillantottam leend? lakhelyemet, a várakozástól új er?re ébredtem.  A leveg? illata is némiképp emlékeztetett gyerekkoromra, szerencsére a vár közelében víz volt b?ségesen, a Gyöngyös és a Rába összefolyása itt lészen, és ez kell? vízi illatot árasztott. Láttam, hogy igencsak er?s várba van érkezésünk, és szépen rendben is tartott. Itt volt Kanizsai Orsika nagyasszony és férjura kezemunkája eléggé érzékelhet?en. Ugyan eddig sem ellenkeztem Ferenccel, de most valóban be is kellett látnom, hogy igazán b?séges és gondoskodó módon bánt velem. A f?bejárat fölött egy kaputorony meredezett, a várárkon jól m?köd? várhíd volt kiépítve, melyet most érkezésünkre leeresztettek. Igazán szépen hajlongott a földszinti pilléres árkádsor is. Ennek leszek tehát úrn?je.

   – Érzem a lápvilág édeskés illatát – fordultam örömmel Ferenc felé. Hirtelen azt éreztem, itt talán boldog is lehetnék.

   – Igen, Erzsébet, ez nagyon komoly er?dítmény. Meglásd, örömöd leled benne te magad is – válaszolt komoly, megfontolt hangon.
   Hát igen, fogalma sem lehetett, nekem mit jelent a mocsár ezerhangú zsongása, f?szeres illata. Válaszában semmi gyengédség, csak h?vös udvariasság volt számomra érzékelhet?. Mindig ilyen volt, kimért, száraz, udvarias, csak ha eljött az éjszaka, akkor érintett meg pille szárnyú kedvessége. Olyankor azt gondoltam, egyszer majd talán boldog lehetek er?teljes karjai oltalmában.

   – Ez itt a tárház, ide hordatom be a szekér kincset – mutatott egy nagy helységet büszkén.

   Az ajtaja el?tt fegyveres ?rség állott, itt tárolták családja kincseit, és most ezeket gyarapítja az én gazdag hozományom is. Igencsak büszke voltam, amikor megmutogattam neki, mi mindent hoztam a közösbe. Legel?ször is megemlékezem a harmincegyezer magyar forintról, de a kedvenceim mégis a szépséges aranyozott ezüst füstöl?k voltak, és ami még termetemet is ékesíthette, az aranyláncok, zafíros függ?. Nagy becsben tartottam az aranyozott és drága kövekkel kirakott kárpitot is, melyet régen Mátyás király birtokolt. Sorolhatnám az egyéb értékeket, melyet most nagy igyekezettel rámoltak a szolgák idebe. A sürgöl?dés közepette álltam az udvaron, és szemeim el?tt álomként suhant el két apró gyermek. Kis legények voltak, és hangos ricsajjal rohangáltak fakardjukat lóbálva. Akár az enyémek is lehettek volna, ha nászunkat megáldja a teremt?. Ebben bizton hittem, és minden alkalommal, amikor észrevettem a kikérezked? vörös folyadékot lábam közül, keser?en rándult össze a gyomrom.

   – Ne búsulj gyermekem, mindennek eljön a maga ideje – vigasztalt ilyenkor dajkám, de csak idegesített öreges károgása. Mert mi lészen, ha mégsem? Hová lesz ez a temérdek kincs, hatalmas vagyon? Minek ?rizgetjük akkor, ha megszakad a család fonala? Aggódtam nagyon. Ezek a kérdések mérgeztek eleget. Mert ha nem teljesítem asszonyi kötelességemet, csak fél ember, fogyatékos n?személy lehetek.

 

30látogató,1mai

Szerző P. Szabó Mária 59 írás
"Soha nem történik semmi, csak aminek megengedjük, hogy megtörtént legyen" Nem én mondom, de hiszem.....:) www.pszmirodalom.hu

5 Komment

  1. Augusztus utolsó napján, mikor utoljára olvastalak, lamár nagyon vártam, hogy, hogyan lesz tovább.
    Végre ma olvashattam tovább. Akkor avval fejeződött be, hogy a nap reggel kezdi széttárni a lábait. Ez most is így van, de sajnos nemigen süt vissza a melege. Talán a mostani évszak teszi, vagy a férnek a hibája? Tetszik a környezet remek leírása. Mintha képeskönyvet forgatnék. Remélem, hogy legalább kéthetente olvashatlak.

Hagyj üzenetet