Nagy Horváth Ilona : Szubjekt I.

 

Mindjárt, mindjárt, mindjárt indulok. Illetve indulnom kéne. Fél kezemben a hajszárító, másikkal próbálom kirángatni a hajamból a szaszonkefét, ááá, hogy ehhez miért nem mellékelnek használati útmutatót. Elképzelem Avit és Lilit a győri állomás lépcsőjén, vállukat finoman lepi a por. Csörög a telefon. Lekésték a vonatot, nyugi van, délig ráérek.    Dél. Felkenem a rúzst a számra, így sokkal hatásosabb, ahogy lesápadok, rádöbbenvén, Csaba, a férjem azzal az autóval ment el, amiben a térképeimet tárolom. Te jó ég, hol van Debrecen?! Pánikszerű memorizálás a googleból. Indulok Aviékért, megvetően visszanézek a szaszonkefére, az gúnyosan feszít a magaköré tekert hajamban, mindennek van határa, utazik ő is.    Győrben útfelújítanak, de én sietek, félre mindenki! Munkások és kavicsok fröcsögnek amerre megyek. Enyhébb agyrázkódással és anyám szakmáját illető új információkkal érkezem az állomásra, röviden elszégyellem magam, Aviék ketten nem hoztak annyi cuccot, mint én egyedül. Út közben Puccini operákról beszélgetünk, meglehetősen egyoldalúan, hogy leplezzem tájékozatlanságomat a témában, teljes odaadással vezetek. Gyorsan, hát persze, hogy gyorsan.    Pest. Szabadságszobor, híd, Keleti, Pulai a Keletinél. Éva két tekintélyes táskával vár, kabátját rángatja a szél, micsoda idő, teljesen be van borulva. Mi meg egymás nyakába, közben megfájdul a halántékom, módosítok, nincs felhő, rajtam maradt a döglégyszemüveg. Tehát szeles, ám derűs idő volt.    M3-as autópálya… eseménytelen… M35… elrepül felettünk egy csapat madár. Lázasan keressük a bennünk rejtőző ornitológust, nem veréb, ebben mind egyetértünk. Éva szerint vadlibák, akik nem ismerik az ábécét, azért nem repülnek vé alakban. Lilitől egy jé-re telik, Avi azt mondja, szépek, én azt, hogy darvak. Legott elhatározom, ha hazaértem, utánanézek a dolognak, hogy aztán öt perc alatt elfelejtsem, hiába… a biológia ezen része…    Tehát Debrecen, Alföld. Élvezetes, mint a sakktábla oldalról, mindig csak a következő sor házat látom, az viszont szép. Attila szakszerűen útbaigazított, addig mész, míg meg nem látod a villamossínt, na ott lekanyarodsz jobbra. Hanyag eleganciával megyek, mint aki tudja hova. Lili megszólal: jéé, kék villamos. Utasaim egy emberként tapadnak fel a baloldali szélvédőkre, a kanyart is bevettük, mondom büszkén, azért se veszem észre, hogy rosszallóan tapogatják a homlokukat.    Szállás. Egy perc alatt sikerül hangzavart, valamint kuplerájt csinálni a recepción, reggelit rendelünk, táskák szanaszét, és… és egy számítógép a sarokban. Nettel… Héttoronnyal… ah… Éva fellököd a lépcsőn, enyhén összekülönbözünk, ki aludjon az emeleti szobában. Győztem. Enyém a franciaágyas, nagytükrös, nagytévés szoba, ami lényeges, mert ezen a hétvégén akarok rászokni a tévézésre valamint a délig alvásra. Attilával találkozót egyeztetünk egy közeli becsületvesztőben. Befelé menet röviden felidézem, befizettem-e a biztosításomat, életveszély ez a lépcső. Odalent szimpatikus, feszes fene… fenemód készséges pincér.   Naná, hogy éhes vagyok. Évával leülünk, várjuk a többieket.    Mosoly, nevetgélés, röhögés, nyerítés és a szoba… valamikor hajnaltájt.    Másnap. Másnap. Algopyrin be, tejeskávé. Ülünk Évával az étkezőben, megbeszéljük, hogy egyikünk se szokott reggelizni, így, amíg a ham and eggs megérkezik, csak viszonylag csekély mennyiségű vajas kenyeret darálunk be. Igazi vaj! És kenhető, otthon sosincs, aki kivenné a hűtőből idejében. Megérkeznek Aviék is, kedélyesen elbeszélgetünk még az üres tányérok felett, a sarokban állva csendesen trombózist kap a konyhás, várva, hogy elpakolhasson utánunk.    Hiba, hiba… engem kérem, nem szabad közel vinni a plázákhoz. De Éva idejében meglátja szememben a szenvedélyt, és elrángat a Nagytemplomig. Gyönyörű az idő, a templom mögött szellő sem rezdül, ha még pad is volna, le is ülhetnénk. No de nem érünk rá, a Déri Múzeumot akarjuk megkeresni. A múzeum egy utcával feljebb türelmesen várja, hogy megtaláljuk.    Belépve mondjuk a recepciós hölgynek, hogy érdeklődnénk, merre van a díszterem, útbaigazít, mondja, nézzük csak meg nyugodtan. Két perc múlva feldúltan utánunk jön, mit képzelünk, meg se mutattuk a Héttornyos igazolványainkat. Döbbenten nézünk egymásra, a nő legalább két idősíkon mozog, ami irodalmilag lenyűgöző is lehetne, viszont megtörten állapítjuk meg: nincs is Héttornyos igazolványunk.   Skandalum.    Sebaj, kiülünk a térre beszélgetni, ahogy csak a nők tudnak, lelkesen szid… megemlékezünk néhány embertársunkról, repül az idő.    Idő!!! Te jó ég! Futólépés vissza a panzióba, közben Jagos kuzin hív, hogy már itt vannak a kertek alatt, merre jöjjenek. Magabiztosan közlöm, hogy fogalmam sincs, viszont változatlanul a kedvenc rokonom, és siessen. Telefon, Lőrik Noémi, már ők is itt, találkozzunk. Mondom, várjanak a téren. Hajmosás, szaszonkefe… ááá… Semmit se bízok a véletlenre, hajhabot is teszek a készülő frizurára. A hajam így korpásnak látszik, de legalább nem is áll sehogy, állapítom meg, majd hozzáfogok a nincs egy rongyom, amit felvegyek című műsorszámhoz, ami csaknem indokolt, hiszen a fele cuccomat otthon hagytam (de akkor mivel van tele a bőrönd?!).    Toporzékolás Éva küszöbén, mi lesz már? Megállapítjuk, hogy egyikünk se lett szebb tegnap óta, sőt a nem alvásnak hála, egy kis pandamacis stílt is sikerült ölteni.   Déri tér… Ismerős alak, átmelegszik a szívem, odafutok hozzá, és lelkesen megszorongatom, bágyadtan ellenkezik, mire is szembe fordítom magammal, s párás szemekkel mondom: Laci bátyám. Kisslaki felismer végre, újabb szorongatás, immár pro és kontra.    Balról öltönyös úr több csokor virággal. Ha egy férfi virággal jön, az vagy bűnös vagy tervel valamit, gyanakodva veszem át Nagyajtaitól a virágot, azért kap két puszit.    Aranka érkezik. Attilával teljesen tanácstalanul állunk, nem tudjuk hirtelen, merről udvaroljuk körül, viszont cefetül mosolygunk mindannyian, és nagylevegő… nem meghatódni, mert folyik a smink…    Meg az izzadság, megkérdeztem ugyanis Attilát, segíthetek-e valamiben, mire ő felpakolt rám két köbméter antológiát, majd kezében egy ki tudja honnan vett lenge szalvétával, mutatta az utat, merre kell mennem.    Díszterem. Nekem létszükséglet a toll és a papír, szerzek is belőlük azonnal, valamint mappákat, ezt, mint pajzsot magam elé tartva védem magam az elérzékenyüléstől, nekem kérem itt dolgom van. A terem lassan megtelik szeretettel, mindenfelé könnyes-mosolygós egymásra ismerések, lelkek találnak lelkeket, szívek facsarodnak, a Héttorony ÉL.    Kezdődik. Megemlékezés Verő Laciról. Gondolataimban zavartan mosolyog a sosem látott Laci… jól van, elég már, gyerekek, menjen…    És megy. És folyik az este. Emlékérem a nagyszerű Werbánszky Rudinak líra és a bámulatos Kisslakinak próza kategóriában. Gondolatban kiosztok még egyet Attilának ember kategóriában a választásáért, mert nekünk már csak egyet kellett érteni vele.

   És a műsor… Lénárt Attila életre kelti a műveinket, bájos partnernője lemészárol párat, jujj. De jönnek a mieink: Lili, aki bár a darvakat nem ismeri, de utánozhatatlan bájjal olvassa fel a papa írását, Évával úgy aggódunk érte, mintha a mi gyerekünk volna. Tóth Zita Emese legalább három idegösszeomlást kap, amíg kiér a mikrofonhoz. Koosán Ildikó olyan szeretettel szaval nekünk, legszívesebben odaszaladnék megölelni. Petz Gyuri kezében nyeklik nyaklik a papír, megkapó, ahogy nem igazgatja, hanem próbál fölégömbölyödve utána hajolni. Izgul szegény, nem tudja, hogy akinek ilyen hangja van, az mindegy mit mond, imádjuk. Péter Erika szerelmes verset olvas, jó vagy Erika! Nagyajtai Kovács Zsolt… hát… vele kitoltam ezzel a nehezen mondható szöveggel, de hát ő írta, és amúgy jó, és annyira idepasszol… bocs, Zsolt, és még egyszer: köszi a virágot. Bereczky Gizella helyi szerző, ha volna legcsinosabb szerző díj, megnyerné, néhány másodpercig szenvedélyesen utálom érte, aztán szeretem újra. Szabó Edit Irma, ölellek, nagyon ügyes vagy és bátor… Pálóczi Antal barátom… megkésve bár, de törve nem, a közönség szereti a Bundit… Vandra Attila… határozottan sokkal magasabb, mint a fotóján… állapítom meg sokadszor, hozzátéve azt a szomorú tényt, hogy nálam magasabbnak lenni nem nagy teljesítmény.

   És vége. Attila elmondja a zárszót, jövőre talán belerázódik és zármondatot is vállal. Színpadon kicsit haikus a pasas, de hát izéé… keziccsókolom, Főnök, téged így szeretünk.

   Taps vége. Irány Aranka túrós sütijéért. Igen, persze… adom az antológiát. Számolás, elszámolás. Nejlontépés… bocs, Attila, kinyírtam a tolladat… Tehát számolás, elszámolás. Érdeklődők sora. Gyors egymásutánban ötször elmondom a Héttorony történetét, elérhetőségét, lényegét. Azután még háromszor, majd kétszer, na futás…

   Irány Aranka túrós sütije… Oké, csoportkép… Állok Aranka mögött, úgy fest, egyelőre ketten vagyunk a csoport. Kép. Imádom, ha fényképeznek. Hova kell nézni? A lencsébe nem lehet, mert akkor kancsal leszek a képen. Ilyenkor próbálok nem fókuszálni, aminek következtében a legtöbb képen úgy festek, mint egy koponyalékelt birka. Az évek múltával egyéb problémák is adódnak. Az állat fel kell emelni, úgy nem látszik a toka (dehogynem), ha viszont nagyon felemelem, akkor belátni az orromba és kisebbnek tűnik a szemem (na így próbálj meg igézőn nézni…) kárpótlásul viszont így nem annyira nem érvényesül az orrom hossza. Mosoly. Csak csínján, hiszen szarkalábaim is vannak, továbbá a tegnap este után komplett szarkák is a szemem alatt. Ja, és a tévénéző izom a hastájt. Tehát nem fókuszál, állat felemel, has be, mell ki, így marad, nem lélegez… naa… hol vannak már a többiek, lilulok… Kifújom a levegőt, lazítás… áh… a végzet asszonya szerep úgyse nagyon fekszik nekem. Összeáll a csoport, szarkalábasan, kócosan, gömbölyűn mosolygok, de szép is… hiszen együtt vagyunk. Most először.

   Irány Aranka túrós sütije… Igen. Hát persze, hogy aláírom ezt a könyvet… Igen, azt is… A tiédet? Hogyne? Jó, napocskát is rajzolok bele. Köszönöm jól… jól utaztál te is? Vigyorgós bogyófej, igenis… Remek… Írom, persze, hogy írom. Tollad van? Nekem csak volt… illetve izé… Nahát! Most? Most megyünk, leöblítjük az estét, csak előbb…

   Irány Aranka túrós sütije… Petz Gyuri, pezsgő. Már egészen közel a süteményes doboz. Pezsgőzünk, koccintunk. Jagos Kuzin elvisz bemutatni bájos sofőrjét, jah, kérem élni tudni kell. Vissza az asztal felé… persze, jöhet még egy pezsgő…

   Megtörten állok. A süteményes dobozban szabadon jár a márciusi szél. Üres tálcák és üvegek…na, most adjatok még egy pezsgőt!

   A helyzet drámai: jobbra el.

   Corner’s Caffe… mint tegnap… apró különbséggel. Látványomra a pincér  pavlovi reflexként campari koktélt kever, és sokkal többen vagyunk. Nevetgélés, beszélgetés, mosolygás, érintések. Keblemre ölelem a poharam, és hagyom, hogy sodorjon az este…

 

Debrecen, 2009 márciusa

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.