Puerto de la Duquesa csodálatos volt. A család Barcelonába költözött, kérdezték, velük tartok-e. Eszem ágában sem volt. Még három hétig vigyáztam a hegyen lévő házra. A család jó barátja, Anthony a kikötőben élt. Éppen három hétre utazott Angliába. Megkért, viseljem gondját a kutyájának. Nem szerettem a kutyákat, de eleget téve kérésének, a két ház között ingáztam. A Pucha névre hallgató kutya és én naphosszat flangáltunk a közeli kisvárosban, a tengerparton, és mindenfelé, amerre csak vitt a lábunk.
Már egy hete egyedül voltam ott, amikor az egyik este a szokásos módon levittem Puchát, és hatalmas nyüzsgésre lettem figyelmes. A máskülönben nyugodt, csendes kikötő élettel telt. Árusok, zenészek, festőművészek, szobrokat farigcsáló kézművesek sokaságától visszhangzott az egész környék. Hónapok óta ott voltam már, és csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan ott állok a malagai reptéren, felszállok a repülőre, aztán négyórás fellegtúrámat követően örökre szívembe zárom Ferihegyet, különösen azokat a helyeket, melyeket először érint majd a talpam. Őrült honvágy! Mindenki spanyolba ment volna, én meg alig vártam, hogy itthon legyek.
Sokáig nem tudtam értékelni ezt az időszakot, aztán apránként szívesen idéztem fel emlékeimet. Szomorúakat, vidámabbakat, sőt, volt egy kifejezetten mókás eset is. Valentin Sabinillasba járt iskolába, minden nap értementem, lehet?ség szerint a tengerparton. Egyszer korábban érkeztem meg, és nagyon melegem volt, így hát beültem egy, az iskolával szemben lévő étterembe. Angolul nem beszéltem. Spanyolul csak annyi ragadt rám, hogy „Szép napunk van”, meg, hogy „Kitisztítottam a medencét”, ez is csak azért, mert a legalább harmincadik fejbiccentést követően kellemetlenül éreztem magam a kertész előtt. Én azt mondtam, hogy szép napunk van, ő azt, hogy kitisztította a medencét. Így ment ez minden áldott nap. Kivétel az utolsó nap. Megtanultam a kitisztítottam a medencét, ő meg azt mondta, szép napunk van.
Tehát, ebben az étteremben, próbáltam egyetlen szóval kifejezni magam: kóla. Kólát kérek. Furcsán nézett a pincér, megismételtem. Jó magyarként, szaggatottabban és hangosabban, hogy véletlenül se érthesse: k ó ó l a a! Ekkor már mások is odafigyeltek. Nagy kedvem lett volna elsüllyedni szégyenemben. Még egy próbálkozás, köröttem hangos röhögés, semmit sem értettem. Felpattantam, bementem a pult mögé, és leemeltem egy kólát a polcról. Mintha mindenki megnyugodott volna, már nem mertek rám pillantani. Aztán otthon elmeséltem a történetet, és a család is dőlt a nevetéstől. Honnan tudhattam volna, hogy miféle szleng használatos arrafelé? Éppen úgy hangsúlyoztam a családfő szerint, aki perfekt beszéli a spanyolt, hogy tulajdonképpen ott az étteremben egy farkat kértem aznap délután.
Tehát, nyüzsgő kikötői éj. Puchát gyorsan elrendeztem, visszavittem a lakásba, én meg az akkori rám nem jellemző módon bátran lófráltam az árusok között. Volt ott egy kínai étterem, de, mintha csak egyetlen alkalmazottja lett volna, összefutottam azzal a sráccal, akivel minden reggel találkoztam kutyasétáltatás közben. Mutogatott, hogy menjek be az étterembe. Valóban nagyon bátor voltam, mert vele tartottam. Bevitt a konyhába, ott előkapott egy fura üveget és egy poharat. Kínált, igyak bel?le. Addig győzködött, amíg…
Az üvegben pálinka lehetett, vagy tudom is én, hogy mi, de nagyon erős volt. A kezétől nem láttam, mi van az üvegben. Amikor megpillantottam, hogy valami kígyóféle, és körötte ez az erős lötty, legszívesebben kiöklendeztem volna.
Persze, illedelmesen megköszöntem, és továbbálltam. Meg sem álltam az első kocsmáig, ami nem volt messze. Le kellett öblítenem annak a kígyós löttynek a gondolatát is! Nem apróztam, vodkát kértem. Gyorsan megittam, majd rágyújtottam. Minden kocsma tele volt, érdekes, hogy ebben viszont csak én voltam és még valaki…
Mark Walton. Egy angol fiatalember, aki – mint az a későbbiekben kiderült – éppen akkor ott nyaralt és persze dolgozott is, mert a barátjával üzemeltettek egy éttermet a parton. Ő intézte a vállalkozás pénzügyeit. Évente csak pár hetet töltött ott.
Én nem beszéltem angolul, ő magyarul egy kukkot sem. Izgalmasan alakult az est. Szótár!
Akkor fogalmam nem volt arról, hogy honnan szerzett egy angol-magyar, magyar-angol szótárt, de utóvégre ez is kiderült. Az ő éttermük mellett volt egy üzlet, ahol szótárakat is árultak, ráadásul a tulaj éppen náluk vacsorázott, tőle kérte.
Rengeteget nevettünk azon az éjszakán, egyre vagányabb voltam. Mondtam, magyar vagyok, ő meg úgy értette, éhes vagyok és hasonló félreértések. Még karaokéztunk is egy bárban, hatalmas sikerünk volt. Persze én csak halandzsáztam, de ettől mindenki jó kedvre derült.
Az italokat már úgy hozták, hogy piros-fehér-zöld zászlócskát tettek bele. Annyira csodálkoztam, hogy az ilyesmire is fel vannak készülve. Na, tudom, járnak oda magyarok, de én ezen az éjszakán azt hittem, hogy csak miattam, csak nekem és rólam szól minden.
Kérték, énekeljek valamit magyarul. Az ősszel érik babámat választottam. Félig énekeltem, aztán bőgtem, mint egy gyerek.
Végül hazakísért. Attól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Sem egy kézfogás, sem egy csók, semmi de semmi, mint jó barátok fedeztük fel a környéket. Minden reggel találkoztunk, késő éjszakáig együtt voltunk.
Hazaérkezésemet megelőző héten közölte, ő két nappal előbb megy haza, mint én. Szeretne aznap szépen elbúcsúzni tőlem.
A nap eljött, és mi beültünk egy másik városban található étterembe. Hogy is mondjam? Nem szeretem ezt a kifejezést, de talán ez a legmegfelelőbb: pazar volt! Sokat beszélgettünk, meghívott Angliába magához, én is illendőségből megemlítettem, hogy akár jöhet ő is Magyarországra. Aztán visszamentünk Duquesába és leültünk egy kikötői padra.
Nem értettem, hogy mit beszél, egy órán keresztül magyarázta azt, hogy fontos neki a barátságom, és hozott nekem egy ajándékot, búcsúajándékot, de ne értsem félre, mert ez csak egy baráti ajándék. Egyszer csak előhúzott egy kis dobozt, benne két gyűrűvel. Arany karikagyűrűk voltak. Megijedtem, mert itt mifelénk ez olyasmit jelent…
Megnyugtatott, ez csak egyszerű ajándék, legyen a neve: Barátsággyűrű. Végül elfogadtam, felhúztuk egymás ujjára. Ekkor még észre sem vettem, a gyűrűbe volt gravírozva: Mark. Az övébe pedig: Klára.
Még beszélgettünk kicsit, aztán elbúcsúztunk. Nem tudom, mi történt velem, úgy éreztem, szép volt ez a pár hét vele, hálás voltam. Ott motoszkált a fejemben, talán soha többé nem találkozunk. Megcsókoltam. Egy ártatlan csók volt ez, tudtuk, mindketten. Hiszen, ennyi együtt töltött idő alatt már bármi megtörténhetett volna, mégsem. A csók után én visszaültem a padra, ő hátrált. Kedves pillantások, gombóc torokban, talán már könnyeztem is. Visszaszaladt, a kezembe nyomott egy papírt és mire elolvastam, megfordultam, már sehol sem láttam. Ez volt a papírra írva:
„ELEGEK SZEMEID TÜZIBEN”
(Július vége volt ez. Szeptemberben már Angliában vendégeskedtem nála. Egy hónap szabadságot vett ki. Bejártuk egész Angliát. Minden reggel más városban ébredtünk. Ő gyakran eljött Magyarországra. Párszor repülővel, egyszer még motorral is. Imádta a motorokat.
Mindig jól éreztem magam vele, de… Ezzel az érzéssel bár sok minden járt, szerelem, az soha.)
Legutóbbi módosítás: 2009.11.26. @ 09:42 :: Kőmüves Klára
