Az első csöndes, méla nyári est
oly illatos, meleg,
s a testem cselekedni rest
ma már veled.
Málnaízű a csókod.
S oly beszédes
az ölelés.
Tudom, megorrolsz rám, te édes,
de ez kevés.
Ma másra vágyom, viharra, szélre,
esőre, zúzmarára, télre,
vaskályhára, lobogó lánggal.
Félre ma minden bujasággal!
Legyen Hold, s Nap is az égen,
biciklis ember két keréken
kerekezzen át ma a térten,
s gázlámpa égjen oszlopon!
Hogy lebontották? Igen, tudom,
de mégis ott legyen, mert oda látom,
s ma minden régi álmom visszavárom.
Öreg kandúrom is, ki nincs már,
s tán a Tejúton kóborol vidáman,
ma itt legyen velem a párnán,
s doromboljon, mert az a vágyam.
És gyertya égjen minden bútoron!
S a függönyöm, legyen nehéz brokát,
az üdvömért zúgjanak a harangok
s minden templomban mondjanak imát,
mert én, ma elveszem!
Őrült vágyunk pokolra hajt!
Ne macerálj tovább, te édes,
kerüljük el a bajt.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:04 :: Efraim Arie Staub
