Csendül az üll?, hogy víg kalapácsom
táncol az izzó vason.
Tárgyakat építek ideákból,
s megteremtem a holnapom.
Örökké álló szépséget kovácslok
markom szelídít lángoló vasat,
és megtöröm a múlt formáit,
s a törhetetlen is, kezemben széthasad.
Mit én kovácslok, nem lesz torzó,
épen, s örökkön áll a fényben
szikrázón, simán. S a fémem
acéllá válik, ha a hordó
h?vös vizébe bemerítem,
s peng kalapácsom az üll?n szépen.
Halovány fűzek, régi sírhelyek
a múlt-világ márvány-könyvlapjai,
rég volt nevek, meg nem élt dátumok,
a tér-idő nem látszó pontjain.
A régvolt asszony, mint ifjú ara
peplum alatt szaladt oltár elé.
Ma szobra áll csak. Lábán kőpapucs,
s a hamvait befonta fűz-gyökér.
A szemgolyó, mely hajdan barna volt,
ma hófehér, mint gipsz, vagy krétakő,
szobor csupán a régvolt hús-anyag,
egy kőszobor a forró vérű nő.
Lábánál hever pár hullt szirom,
talán a pajkos szél sodorta szét,
fonnyadt krizantém, vajha mécs
jelzi, hogy őrzik még nevét.
A kőszobor magában álmodik,
régi bálokról, vagy selyemről talán.
Szerelmesen, mint ifjú hódító
a borostyán kúszik fel oldalán.
Úgy felkavart,
hogy újra láttalak
– mint nyers avart
a szél a fák alatt –
úgy felkavart.
Jöttél elém
árnyként. E délután
a múlt felém
kapott. Eső után
jöttél elém.
Az ifjúság
eljött, te hoztad el.
Egy volt világ
kérdez. De mit felel
az ifjúság?
Volt álmaim
hoztad és loptad el.
Hittem pedig,
hogy már feledni kell
volt álmaim.
Azon az ablakon
nem látszott át az ég,
visszatükrözte szösz-haját,
s szeme tenger-színét.
Befútt a szél a réseken,
fehérlett künn a rét,
s lázas szemmel csodáltam
kezének lágy ívét.
Új irkát vett el?,
(kötése tiszta, kék)
s türelmes szóval mondta:
Tanulnod kéne még.
Sárgán pislant a lámpa,
a t?z kacsintva ég,
t?z-fény lobban az arcán.
Csodálni kéne még!
Nagynéném szólt: Fiam,
indulni kéne rég!
Arca, ezernyi ránctól
repedt, mint régi kép.
Zavartan elbúcsúzom.
Találkozunk mi még!
Ajtóból visszanézve
csodálom. Oh, be szép!
Otthon hideg az ágyam.
Gyermekszobám sötét
árnyait lágyan oldja,
a holdvilágos ég.
Öreg paraszt hajtotta rossz lovát,
mi szekerét voná a d?luton.——hol?
A tengely eltörött. A szekér felborult,——————felborult
s árúja szétgurult. A bokrokon————————-szétgurult
fennakadt egy sárga sajtdarab.
A holló, ki éppen arra járt
örült, hogy ingyen jut falat.
Cs?rébe kapta hát, s terhével ágra szállt.
Látta a róka, a lompos, a ravasz,
korgott a gyomra a sajtot is imádta,
ezért a fa alá futott a gaz,
( s közben magában azt kivánta,
hogy tüsszentsen egyet a holló,
vagy tán ásítson egy nagyot,
s cs?réb?l essen ki a sajt,
hogy ? kapja a finom falatot.)
Várt, várt soká, de mindhiába
és látta, hogy a sajt ma nem pereg,
ezért törte kobakját a ravasz,
s kovácsolt szörny?, gonosz terveket.
Így szólt a fára: Oh holló anyám,
ki oly szép vagy, fekete tollal ékes!————azonos szófajú ragrímek, megint
Miért van az, hogy ilyen szép madár,
oly hallgatag és nem beszédes.———————— – ” –
Nem beszédes és nem énekel
vidám trillákat, az erd?r?l, a fákról,—————fákról
életünkr?l e rengetegben itt,
vagy pillangókat b?völ? virágról?————-virágról
A holló hiú volt, de nem buta.
Olvasta ? az Aesopus mesét,
ezért el?bb félretette a sajtot,
s utána hagyta el cs?rét a beszéd:
Beszélek én vörösbundás barátom,
s mi több, a hangom, s hallásom oly remek,
hogy tudom azt, mint énekesmadár is
bárki el?tt megmérettethetek.
Dalolj hát nékem oh, fekete díva –
fuvolázta a vörös nagy ravasz –
s a holló kezdte. Minden pacsirta sírva
fülét tapasztá, nem t?rhetve azt.
A fülmüle, cinke és pinty
rajban repülve csöndes zugot lelé.
Nem így a róka! Nagy fülét hegyezte
a sajt, a holló és az ág felé.
A szörny? holló-ária után,
hogy végre, végre csend lett
igy szólt a róka: Igen, ez remek!
Nagy kár, hogy halk a hangod. Igy
nem igazi a m?élvezet.
Persze az is lehet a baj oka,
hogy távol vagy nagyon.
Jól van! -mondá a holló-
segithetünk ezen a bajon.
A sajtot most megint cs?rébe fogta,
a róka mellé a tisztásra leszállt,
lábát a sajtra tette, s újra kezdte
énekelni a szörny? áriát.
A róka szenvedett, de azt susogta,
csodás a dal, de hát nem éled át!
Hunyd be szemed, és kezd újra el
e csodálatos szép nagyáriát.
A balga holló megszédült a szótól,
szemét behunyta, s csak ezt várta a gaz.
Nagyot ütött a hollónak fejére,
hogy ne viritson neki több tavasz.
El?bb a hollót ette meg, kés?bb sajtot,
s a fa tövében szép álomra tért.
Azt álmodta, hogy másnap kórust szervez
vagy egy rev?t. S talán egy bajadért
fog holnap enni vacsorára
vagy más balgát, ki a szónak bed?l——————–ragrím
és ha megette, itt a fa tövében
majd újra szép álomra szender?l.——————
Nem lenne rossz amúgy.
Mitológia kilenc múzsája közt a legszebb,
ki tartsz kezedben stylust, pergament
áldott Kalliopé, te fogd a kezem meg,
s irányítsd szellemem, míg új verset teremt.
Látod? A fán terpeszti a tollát
Csípi magát a cs?re hegyével,
nézi szemével, vaksi szemével:
Élek-e? Élek-e még.
Pattog a r?zse, felcsap a lángja,
száll fel a füst, a szél tarajára,
fröccsen a zsír – végére a nyársnak –
szalonnám b?re pirúl.
Élek-e még, amíg a szalonnám
zsírló-pirosát torkomnak eresztem?
(Csak áll, s vár rám a Madár)
Lobban a láng, hogy lebben a szárnya,
cs?re el?l jár (hátul a farka),
messzire száll. Már messzire jár.
Az első csöndes, méla nyári est
oly illatos, meleg,
s a testem cselekedni rest
ma már veled.
Málnaízű a csókod.
S oly beszédes
az ölelés.
Tudom, megorrolsz rám, te édes,
de ez kevés.
Ma másra vágyom, viharra, szélre,
esőre, zúzmarára, télre,
vaskályhára, lobogó lánggal.
Félre ma minden bujasággal!
Legyen Hold, s Nap is az égen,
biciklis ember két keréken
kerekezzen át ma a térten,
s gázlámpa égjen oszlopon!
Hogy lebontották? Igen, tudom,
de mégis ott legyen, mert oda látom,
s ma minden régi álmom visszavárom.
Öreg kandúrom is, ki nincs már,
s tán a Tejúton kóborol vidáman,
ma itt legyen velem a párnán,
s doromboljon, mert az a vágyam.
És gyertya égjen minden bútoron!
S a függönyöm, legyen nehéz brokát,
az üdvömért zúgjanak a harangok
s minden templomban mondjanak imát,
mert én, ma elveszem!
Őrült vágyunk pokolra hajt!
Ne macerálj tovább, te édes,
kerüljük el a bajt.
Olyan szeles volt az a város,
s mindig szemembe fújta a port.
Torkom kiszáradt, s hogy nedvesedjen,
az Óbesterben szürcsöltem a bort.
A múzeumban megcsodáltam,
amit Munkácsy alkotott,
és sok csókról tudnának mesélni
ott a parkban azok a padok.
Azok a padok már elenyésztek,
s tán én sem csókolok sokat.
Előbb-utóbb, talán elvisznek
engem is. Mint a padokat.
Régóta tervezem már, hogy izraeli élményeimből írjak egy kis csokrot. Kiváló alkalom ezzel kezdeni.
Mint új bevándorló, a kilencvenes évek elején a kötelező nyelvtanulás után azonnal munkát kerestem. Nem aggódtam a jövőm miatt, hiszen több szakmám is van, felsőfokú végzettségem, majd csak akad valami.
Kezdeti lelkesedésemet hamar lehűtötte egy ismerős magyar család marokkói szomszédja, aki így fogalmazott:
„Izraelben kell tíz százalék szakértelem és kilencven százalék szerencse.”
Tulajdonképpen igaza is volt.
Abban az időben ő jelentette nekem a szerencsét, mert egy nap alatt elhelyezett egy vállalkozónál.
Szerencsém volt, mert két hét múlva a hiányos nyelvtudásommal csoportvezető lettem, az ezzel járó autóval együtt, ami egy ütött-kopott Peugeot tender volt, csörgött, csattogott, de elgurult mindenfelé az országban.
A vállalkozónak volt egy jemeni származású állandó alkalmazottja, Amy, aki nem órabérben dolgozott, hanem, ha volt olyan munka, amit egyedül is lehetett végezni, akkor megállapodott egy fix összegben a vállalkozóval, és megcsinálta.
Egy alkalommal Amy nem vonult be a kötelező éves katonai szolgálatra, a katonai rendőrség ezért letartóztatta, és bezárták néhány napra, amíg kimagyarázza magát.
A vállalkozó kétségbeesetten hívott telefonon, hogy nagy a baj, Amy néhány napig a CAHAL vendégszeretetét élvezi, nekem kell majd menni a csoportommal folytatni Amy munkáját Herzlián.
Megkaptam a címet, és másnap reggel odafurikáztam két emberrel.
Egy mozit újítottak fel és kellett építeni egy tűzlépcsőt horganyzott profilokból és lemezekből.
Úgy kilenc óra tájban — addig a fogunkat piszkáltuk — megjött a beruházó mérnöke, aki szóban akarta elmagyarázni a lépcsőépítés rejtelmeit.
Rögtön mondtam neki, hogy vagy adjon rajzot, vagy adja meg a méreteket, amit akar, a többit majd én tudom.
— Ennyi elég lesz neked?
— Persze, hogy elég!
Megcsóválta a fejét, megadta a méreteket és mondta, hogy déltájban visszajön.
Gyorsan kiszámolgattam a kiszámolandókat — az oszlopok már a helyükön álltak —, és kiosztottam a munkát.
Az egyik emberem a hirtelenében készített skicceim alapján darabolta az anyagot, a másikkal építettük magunk előtt a lépcsőt.
Mire a mérnök megjött délben, a lépcső már készen is volt, persze nem készre hegesztve, de fel lehetett rajta menni.
A mérnök nagyon meg volt elégedve és indulhattunk is haza.
Hetekkel később a vállalkozó megint telefonált, hogy Amynak kell egy fúrógép, és oda kell neki adni az egyik kibucban levő szerszámos-szekrényünk kulcsát.
Amy jött, megitta a szokásos kávét, elszívott néhány cigarettát, körbejárta a lakást, majd megkérdezte:
— Mondd, Efráim, hogyan csináltad meg ott Herzliában azt a lépcsőt, hogy olyan tökéletesen pontosra sikerült?
— Kiszámoltam, Amy.
— Hogyan számoltad ki?
— A Pithagorász képlettel.
— Mi az a pitorász?
Itt már éreztem, hogy baj lesz, de nem adtam fel. Türelmesen magyarázni kezdtem:
— Ha akarsz csinálni egy kerítést, ami derékszögű és nincs derékszöged, akkor mit csinálsz?
— Ó, az egyszerű! Mérek három métert az egyik oldalra, négy métert a másik oldalra és az átló az öt méter. Ez pontos derékszög.
— Nagyon jó, Amy. De miért?
— Mindenki így csinálja!
— Nem azért, Amy. Háromszor három, az kilenc, négyszer négy, az tizenhat, a kettő összege huszonöt. És ennek a huszonötnek a gyöke pontosan öt. Ugyanezen logikával ki lehet számolni minden derékszögű háromszög két ismert oldalából a harmadik oldal hosszát.
Amy rendelt még egy kávét a nejemtől és cigarettafüstbe burkolózva gondolkodni kezdett. Időnként az ablakhoz ment, kinézett az izraeli alkonyatra, mintha a piruló égtől várna választ, a lelkében tomboló kétségekre.
Egy idő után felvidult az arca, láttam, hogy megvilágosodott, sikerült megértetnem vele Pithagorászt.
De nem.
Elémállt, és mosolyogva, kissé kioktató hangon mondta:
— Tévedtél, Efraim. Ez a pitorász csak akkor működik, ha a háromszög oldalainak hossza három méter, négy méter és öt méter. Más méretekre ez nem igaz.
— Menj a fenébe, Amy — mondtam idegesen és kitessékeltem a lakásból.
EREDETILEG szerkesztette:Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. november 19., csütörtök, 10:26
