Sonkoly Éva : A látogató

Dobozokat rak elém, alig nagyobbak egy gyufásdoboznál…*

 

 

Csengetnek. Az ajtóban kalapos úr áll, furcsa mosollyal.

— Bemehetek? — kérdezi.

— Nem vásárolok! — csuknám az ajtót.

— Az nem olyan biztos — mondja. — Egyébként is rendelésre jöttem — fűzi hozzá.

— Én nem kértem semmit — válaszolom.

— Te nem, de valaki szeretné, hogy válassz!

Ellentmondást nem tűrően szélesre tárja az ajtót. Már bent ül a szobában, kabátban, kalapban, furcsa mosolyával.

— Van egy kávéd? — kérdezi.

Hozom a kávét. Lassan kevergeti.

— Amíg kóstolgatom — mert az élvezetekkel lassan kell élni —, kérlek, nézd át ezeket! — szólt.

Mélyen a zsebébe nyúlt, kis dobozokat rakott elém. Olyan parányiak voltak, alig nagyobbak egy gyufásdoboznál. Volt vagy három. Kíváncsian bontogatom.

— Csak bátran! — biztat, miközben kávézik. Lassan, élvezettel kevergeti a sötét folyadékot.

Előttem, a nyitott dobozban, valami fényes belegyömöszölve, szinte erőszakkal.

— Óvatosan húzd ki! — bíztat.

Valami különösen finom tapintású kelmét húz ki a kezem. Finomabb az igazi hernyóselyemnél. Olyan áttetsző, szinte egész ruha, mégis olyan különös. Nézem, forgatom.

— Tetszik? — kérdezi. — Próbáld fel nyugodtan!

— Én? Nem rendeltem semmit — válaszolom.

— Már mondtam, a megrendelő nem te vagy! — figyelmeztet. — Menj a fürdőszobába, vedd magadra nyugodtan! — int felém.

Elkerekedik a szemem.

— Ezt, ott? — kérdezem.

— Felőlem itt is maradhatsz, de a megrendelő szerint kicsit visszafogott vagy…

Jobb szót keres. — Nem is tudom, olyan más vagy — legyint. — Tudod, a csupasz bőrödre kell felhúzni, de engem nem zavarsz — rágyújt, s figyel.

Kimegyek. Vetkőzöm. Felveszem. Nézem. A tükör kinevet. Már látom, ez nem az én méretem. Áttetsző, szinte testszínű, de igen nagy, itt-ott már feslett. Felháborodottan kirontok, mit sem törődve a „másságommal”, illemmel.

— Nézd, ez nem az én méretem, s már használt! — mutatom.

— Igen… kicsit… a fenébe! — állát simogatja, mosolyog. — Furcsák vagytok ti, azt hiszitek, mindenkinek újat szállítok — nézelődik, s elém tolja a másik dobozt. — Ezt próbáld fel! — bíztatóan bontja.

Kicsit kreolabb bőrszínű, de nekem ránézésre is nagy.

— Kétszer beleférnék — mondom.

— Igen, kicsit más a méreted — néz csodálkozva. — Megmérhetlek? — kérdezi. Feláll. Nincs a kezében semmi.

— Mivel? — csodálkozom.

— Csak úgy, a szememmel — s már írogat is. Dereka hatvan…

— Honnan tudod?

— Ó, régi szállító vagyok én, csak ilyen macerás páciens alig akadt még! — válaszolja. — Bár figyelmeztettek. Nem is értelek, mások örülni szoktak nekem — teszi hozzá.

— Ha megmondanád, honnan jöttél? — próbálkozom, mert kíváncsi lettem nagyon.

Mély hallgatással néz.

— Van még egy dobozom, meg sem nézted! — tolja felém.

— Minek nézzem? Az is valami rám hatalmas lehet, valami használt darab — mondom.

— Azért nyisd ki, kérlek! A színe az kicsit más — mondja.

Lassan, óvatosan belenézek. Ott lapult a szivárvány minden színe.

— Ezt a bőrömre? — csodálkozom.

— Igen! Ott majd nem ragyog ennyire, de amit befelé sugároz, az jó érzéssel tölt el majd sokáig — válaszolta.

— Milyen érzéssel? — kérdezem.

— Vedd fel! — mondja, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

Óvatosan belebújok, kétszer körbeér, de érzésnek olyan különös, elmondhatatlan, meleg ölelése van.

— Kié volt? — kérdezem.

— Jobb, ha nem tudod! — morog morcosan. — Válassz! — türelmetlenkedik.

— Használt ruhát nem kérek! — szögezem le.

— Gondoltam — mondja. — Nézd, mert olyan szépen kért a megrendelő, válassz, és méretre kaphatsz újat! — számolni kezd. — Gondolkodom — szól újra.

— Ez a szivárványszínű, meleg ölelésű nagyon tetszik — mondom.

— Sejtettem! — homlokát ráncolja.

— Mi a baj? Te mondtad, hogy válasszak — érdeklődöm.

— Tudod, most ősz van. Az alapanyaggal van baj. Meg kell várni a tavaszt, nyár elejét — válaszolta.

— Miért? — tudakolom.

— Láttál te már őszi szivárványt, netán télit?

 

 

Csodálkozom. Ő lassan feláll, zsebébe süllyeszti a dobozokat. Távozni készül. Kikísérem. Egy névjegykártyát ad a kezembe.

— Majd kereslek, ha elkészült, ezen a számon érdeklődhetsz — s kilép.

Becsukom az ajtót. Nézem a névjegykártyát. Alig hiszek a szememnek. Lassan olvasom: Bol-dog-ság, alatta mobiltelefon száma. Mi lehetne más, hiszem ő maga is olyan… Mobil.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.10.28. @ 10:00 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"