Bonifert Ádám : Hogy ízlett az ebéd?

“Egy házasság anatómiája” keretében most megnézzük, hogy Edit hogyan “cikizi” Bélát. Erre próbált a férfi cikk “lektorálása” ürügyén visszavágni (ahogy ez a “Cikket írni nehéz” c. írásban olvasható).
Béla és Edit a vasárnapi ebéd után, jóllakottan kávézik, közben társalognak. Látszólag egy egyszerű kérdésről, az ebédről.*

 

 

 

 

E:  Hozom a kávét. Közben légy szíves, értékeld ki az ebédet.

B:  Mit csináljak?

E:  Azt mondják az okosok, hogy minden elvégzett dolgot ki kell értékelni a fejlődés érdekébeni. Ezért kérlek nyilatkozz, hogyan ízlett az ebéd?

B:  Ó, drágám, fenséges volt, mint mindig.

E:  Tehát meg lehetett enni?

B:  Láthattad, nemhogy ettem, de szinte faltam. Vagyis inkább zabáltam.

E:  Mint a malacok?

B:  Hát, ha gondolod, úgy is lehet mondani.

E:  Szóval az ebéd egy moslék volt, amely a malacoknak való. Szépen állunk.

B:  Édesem, itt ülök jól lakottan, előttem gőzölög a finom kávé, nem tudsz felhúzni.

E:  Nem akarlak én felhúzni, Béla, de ráment az egész délelőttöm az ebéd elkészítésére (nem beszélve, hogy tegnap mennyit kellett szaladgálnom, amíg a hozzávalókat beszereztem), te pedig megetted egy negyedóra alatt. Annyit elvárhatok, hogy őszintén mondd meg, ízlett-e az ebéd?

B:  Jó, akkor részletezem. Minden fogás a fogamra való volt, nemcsak ízletes, de tápláló is, nemcsak tápláló, de esztétikailag is remekül nézett ki, nemcsak remekül nézett ki, de kívánatos is volt. Mint a készítője!

E:  Most ne udvarolj! A leves?

B:  Arra az aranyló, illatozó, kellemesen párolgó ételre gondolsz, amiben a kedvenc metélttésztám is pont olyan volt, ahogy szeretem? Ilyen levest csak szegény anyám tudott főzni!

E:  Értem. Szóval csak az anyád tudott főzni, az ő levese jobb volt!

B:  Nem ezt mondtam, drágám. Jó volt az is, állati jó volt ez is.

E:  Szóval állati. Mint a malacoknak való étel.

B:  Ne magyarázd félre a szavaimat, drágám. Azt mondtam, hogy szinte tökéletes volt.

E:  Szinte? Mert mi miatt is  nem volt tökéletes?

B:  Hát… lehetett volna egy kicsit forróbb….

E:  Forróbb? Na ne mondd!

B:  Mondom… lehetett volna forróbb is, de akkor már nem lehetett volna élvezettel szürcsölni!

E:  És a hús? 

B:  A hús… hát az maga volt a remekmű!  Ez volt az évszázad húsa!  Puha, omlós, olyan nekem való.

E:  Szóval nem volt rágós?

B:  Rágós? Ugyan. Ennél kevésbé rágós húst még nem ettem. Porhanyós volt, mint a vaj, olvadt a számban.

E:  Vagyis túl puha volt? Na végre, hogy kibökted!

B:  De nem, annyira volt puha, amennyire kellett, és annyira kemény, amennyire szükséges volt.

E:  Béla, nagyon kérlek, ne köntörfalazz, szánd rá végre magadat és vágd a képembe, hogy az ebéd csapnivaló volt! 

B:  De hát nem mondhatok mást, csak azt, ami az igazság! Remek vasárnapi ebéd volt.

E:  És én hogy fejlődjek, ha nem tudom meg egyértelműen, hogy miben kell javulnom?

B:  Csak arra törekedj, hogy így főzd a jövőben is az ebédet, mint most.

E:  Szóval nem kell fejlődnöm? Mert nem vagyok fejlődőképes? Na végre, kibújt a szög a zsákból!

B:  Edit! Kezd elfogyni a türelmem!

E:  Jó, értem már, a süteményről azért nem szóltál egy szót sem, mert biztosan nem sikerült, talán odaégett az alja.

B:  Nem, nem, nem, én ilyen „női szeszélyt” még nem ettem. Ez volt az egész ebédkompozíció megkoronázása, mondhatnám jelképe, szimbóluma. Hadd csókolom meg az áldott kezedet, amellyel mindezt elkészítetted….

(Cseng a telefon)

E:  Szia Klárikám… Épp most fejeztük be az ebédet… Érzed a hangomon? … Hát azért, mert szerintem egész jól sikerült, de a Bélának nem ízlett… És képzeld, azt mondta, hogy az én ebédem szimbóluma a női szeszély volt… Hát képzeld… Mondd meg te, de őszintén, hát szeszélyes vagyok én?

 

(Béla meredten bámul maga elé…)

Legutóbb szerkesztette - Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.