Rácsai Róbert : Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája II.

Hat héten át ott járt velünk
Elny?tt szürke ruhában,
Krikett sapkája a fején
S lépdelt könnyed-vidáman,
De embert, ki ily vágyva néz,
Én sohasem láttam.

II.

 

 

Hat héten át ott járt velünk

Elny?tt szürke ruhában,

Krikett sapkája a fején

S lépdelt könnyed-vidáman,

De embert, ki ily vágyva néz,

Én sohasem láttam.

 

Nem láttam még ilyen szemet

Mely ily sóvár és tág,

Nézte azt a kis kék sátrat,

– Ott bent égnek hívták, –

S minden fodros bárányfelh?t

Mi rajta úszott át.

 

Nem tördelte kezét, mint egy

Bolond, kit vágy ?zött,

Ki reményt lát, ha ott is áll

Halál-barlang el?tt,

Csak nézett fel a napra és

Itta a leveg?t.

 

Nem tördelte kezét, nem sírt,

Bútól nem bujdokolt,

Csak itta a jó leveg?t,

Amiben gyógyír volt,

És a napot tátott szájjal

Vedelte, mint a bort!

 

Én, s a sok szerencsétlen, ki

Az udvaron csavarog,

B?nünk, mi volt: elfeledtük,

Kicsi, vagy komoly dolog?

S néztük tompán, csodálkozván

Azt, aki majd lógni fog.

 

És furcsa volt azt nézni, hogy

Mily könnyen lépkedett,

S oly furcsa volt látni ama

Sóvárgó szemeket,

S furcsa volt gondolni sorsra,

Árra, amit megfizet.

 

Mert tölgyön, szilfán gyönyör?

A tavaszi virág,

De nyomasztó az a bitó

Amit vipera rág,

Mert vén vagy zöld, akkor is ölt,

Miel?tt termett az ág!

 

Fent van álmunk, minden vágyunk,

Az isteni kegyelem,

De ki remél, hol a kötél

Vár a veszt?helyen,

S a hurkon át ki bámul hát

Az égre mereven?

 

Szép a tánc, ha jó heged?s

Húz vidám dalokat:

Mikor flóta szól s lant húrja

Kellemes zenét ad:

S rút, ha fütyül szél veszettül

Leng? talpad alatt!

 

Kíváncsin és fogvacogva

Lestük nap-nap után,

S tanakodtunk, nekünk is majd

Ilyen sors jut talán,

Mert mily pokol lesz jussa, azt

Senki sem tudja ám.

 

Aztán a halott nem járt már

Hol sok fegyenc oson,

És megtudtam, hogy ott lakik

A bús halálsoron,

S tudtam, Isten világában

Többé nem láthatom.

 

Úgy mentünk, mint tépett hajók

Rázkódva habokon,

Nem jeleztünk, nem szólt, s nekem

Sem volt mit mondanom;

Mert nem szent éjen találkoztunk,

Hanem undok napon.

 

Börtönfalak közé zárva

A két számkivetett:

Kikr?l világ és az Isten

Is elfeledkezett:

És a vaspánt, mi b?nre várt

Csattant fejünk felett.

 

II

Six weeks our guardsman walked the yard, 
In a suit of shabby grey: 
His cricket cap was on his head, 
And his step seemed light and gay, 
But I never saw a man who looked 
So wistfully at the day.

I never saw a man who looked 
With such a wistful eye 
Upon that little tent of blue 
Which prisoners call the sky, 
And at every wandering cloud that trailed 
Its ravelled fleeces by.

He did not wring his hands, as do 
Those witless men who dare 
To try to rear the changeling Hope 
In the cave of black Despair: 
He only looked upon the sun, 
And drank the morning air.

He did not wring his hands nor weep, 
Nor did he peek or pine, 
But he drank the air as though it held 
Some healthful anodyne; 
With open mouth he drank the sun 
As though it had been wine!

And I and all the souls in pain, 
Who tramped the other ring, 
Forgot if we ourselves had done 
A great or little thing,

 

 

And watched with gaze of dull amaze 
The man who had to swing.

And strange it was to see him pass 
With a step so light and gay, 
And strange it was to see him look 
So wistfully at the day, 
And strange it was to think that he 
Had such a debt to pay.

For oak and elm have pleasant leaves 
That in the spring-time shoot: 
But grim to see is the gallows-tree, 
With its adder-bitten root, 
And, green or dry, a man must die 
Before it bears its fruit!

The loftiest place is that seat of grace 
For which all worldlings try: 
But who would stand in hempen band 
Upon a scaffold high, 
And through a murderer’s collar take 
His last look at the sky?

It is sweet to dance to violins 
When Love and Life are fair: 
To dance to flutes, to dance to lutes 
Is delicate and rare: 
But it is not sweet with nimble feet 
To dance upon the air!

So with curious eyes and sick surmise 
We watched him day by day, 
And wondered if each one of us 
Would end the self-same way, 
For none can tell to what red Hell 
His sightless soul may stray.

At last the dead man walked no more 
Amongst the Trial Men, 
And I knew that he was standing up 
In the black dock’s dreadful pen, 
And that never would I see his face 
In God’s sweet world again.

Like two doomed ships that pass in storm 
We had crossed each other’s way: 
But we made no sign, we said no word, 
We had no word to say; 
For we did not meet in the holy night, 
But in the shameful day.

A prison wall was round us both, 
Two outcast men were we: 
The world had thrust us from its heart, 
And God from out His care: 
And the iron gin that waits for Sin 
Had caught us in its snare.

Legutóbb szerkesztette - Rácsai Róbert
Szerző Rácsai Róbert 171 Írás
1971. február 6.-án születtem Veszprémben, azóta is itt élek feleségemmel és két fiammal. Angol nyelvet tanítok. Verseket, esszéket írok, 2016-ban jelent meg első verseskötetem Séták Fiaimmal címmel. Korábban folyóiratokban, antológiákban jelentek meg írásaim. Emellett főleg ír költők, írók verseit illetve drámáit (Oscar Wilde, Joseph Mary Plunkett, Pádraic H. Pearse, W.B. Yeats, stb.) fordítom. Fordításaim egy része megtalálhatók a Magyarul Bábelben c. honlapon.Több megjelent különféle folyóiratokban, újságokban, néhány Yeats versfordításom pedig az EFACIS nemzetközi kiadványában is szerepel (Leuven, 2015). Jelenleg egyfajta történelmi regényfélén dolgozom. Hobby: nyelvészet, Tolkien nyelvei, íjászat, ásványok, olvasás, írás, filmek... sok minden.