Avi Ben Giora. : A Szinájban 11-12.

Nyomtatás

11.

– Engem nem zavartál festékesen sem. De azért jobban nézel ki így. Marconára akartad magadat kimázolni, de valahogyan eltévesztetted a keverési arányt, mert az egyik fele túl sötét, a másik meg túl világos lett. Valahogy úgy néztél ki, mint egy afrikai sámán.

– Akarta a nyavalya. Festem a szobámat, és időzavarban vagyok, mint általában, amikor ránéztem az órámra, hogy már elmúlt 11h, abban a percben elfelejtettem, hogy kicsit nem árt a jól végzett munka után megmosdani. És te hová igyekszel?

– Szeretnék még ma estig hazaérni, mert kaptam három napot, de ugye az utazással mindennel jó, ha marad egy.

– Hol laksz?

– Kirjat Onon, Tel Aviv mellett.

– Miért nem kértél a repülőjáratra helyet? Van délután négykor egy ócska kávédaráló Dakota. Igaz nem kifejezetten kényelmes, de egy óra alatt leér Tel Avivba.

– Én mentem volna, de csak stand by helyem lett volna, tehát várakozó listás, ami nem 1oo%, hogy helyem is lesz. Vissza persze van már, de haza? Szóval szeretnék lejutni Éjlátra, és ha kis szerencsém van, kapok stoppot, vagy megyek busszal. Kilencig a busz is Tel Avivban van. Igaz fárasztó, mert megáll több helyen is, hogy az utasok tudjanak pihenni, meg a sofőr is ember.

Kicsit elkalandoztam és nem a vezetésre figyeltem, hanem a lányra. Egy tűkanyarban kissé kisodródtam. – Na te hülye – mondtam magamban –, alig egy órája, hogy filozofáltál magadban, hogy nem érdemes ennyire turbózni, mert nem lesz jó vége. És most majdnem meg is történt, de hogy még egy ártatlant is belekeverj?

A katonalány kicsit megijedt, de nem szólt semmit sem.

– Bocs, enyhén figyelmetlen vagyok tudom, de mentségemre, még nem aludtam semmit sem, pedig éjszaka voltam szolgálatban. Sőt utána még festettem is a szobám. Jut eszembe. Szerintem, talán van némi esélyed, hogy talán repülni tudsz Éjlátról.

– Hogy? Az Arkia Tel Avivig legalább ötven font. Ennyit nem tudok kiadni.

– Nem is kell. Mint katonának jár valami kedvezmény neked is. De van pár ismerősöm, majd kiderül, mit tudunk elintézni. Próbálkozni lehet.

Begurultam a reptér parkolójába és már siettem is befelé. Tulajdonképpen csak két ismerős volt és nem tudom miért vettem biztosra, hogy valamelyik ott lesz és segít is. Én eddig csak egyszer vettem igénybe. Mind a kettő annó ott szolgálta tényleges idejét, ahol én. Körülnéztem a terminálban és az egyik pultnál fel is fedeztem Rozit.

– Hi – üdvözöltem széles mosollyal. – Tudnál segíteni?

– Jegy kellene a következő tel avivi járatra?

– Olyasmi.

– Sajna csak stand by van, de az utolsó géppel egész biztos el tud repülni az illető. Illetve várj csak! Szemét végig futtatta az előtte álló monitoron. Ötkor van egy gép, de nem egyenes járat. Leszáll Jeruzsálemben. Ezen van egy helyem, ha elég. Hatra van Tel Avivban. Mondd a nevet!

– Pillanat, rögtön szólok neki –, de nem kellett sehova sem menni szólni, mert a katonalány már ott is állt mellettem.

– Itt a katonakönyvem – nyújtotta át Rosinak.

– Sosi… mi vagy? Már bocs, de nem bírom elolvasni.

– Barkaj.

– Rendben. Húsz fontot kérek! Négykor van „cheking”, de négy előtt már legyél itt.

– Nem megyek sehova sem, itt maradok a terminálban.

– Ahogy gondolod. Majd a kettes kapuhoz menj, ott van a beszállás.

Sosi most hozzám fordult.

– Köszi szépen a kedvességed, majd meghálálom, ha visszamegyek a bázisra.

– Ugyan már hagyjad. Nálam ez természetes, hogy segítek bárkin, ha tudok.

– Vigyázz vele – figyelmeztette Rosi – mert nagy „hóhányó”. Volt hozzá szerencsém.

– Na ne feketítsél be, nem vagyok én olyan rossz fiú.

– Nem kell, hogy feketítsd. Mielőtt elindultunk a bázisról, úgy nézett ki, mint egy afrikai sámán. Ha nem mosta volna le magáról a festéket, most igen csak furán néznének rá. Na, de ez nem a „linksége” miatt van, hanem mert festett.

– Úgy, kettőnk közt – súgta Rosi halkan – tényleg rendes fiú. Rögtön az elején megmondta nekem, hogy nem vagyok az esete.

– Rosi, ne tarts rólam kiselőadást. Sosit most láttam először.

– De biztosan nem utoljára.

– Az élet útjai kiszámíthatatlanok…, de nekem mennem kell. Nektek meg marad még időtök kicsevegni. Sziasztok. Neked Sosi jó utat, én meg majd jövök még hozzád szívességért Rosi.

Az autó olyanná vált, mint a katlan. Pedig nem állt a parkolóban max. fél órát, de ekkor van a legmelegebb. Ha nincs árnyékban negyven fok, akkor egy sem. Nem csoda, ha ennyire bemelegedett. Már tekertem is lefelé az ablakot, hogy valami levegő azért jöjjön be. A légkondi itt sem működött. Pedig ennek a javítása nem több egy óránál, nem úgy, mint a szobai, amihez esetleg napok kellenek, vagy ki lehet dobni, mert se alkatrész hozzá, se javítani nem lehet. A festék– és építőanyag–üzlet parkolójában alig kaptam helyet. El is tűnődtem, hogy mi a fene, ebben a nagy melegben ennyi ember akar építkezni? Belül az üzletben kellemes hűs levegő fogadott. Persze, hiszen két légkondi is működött. Tereferéltek is egy jópáran az üzletben, de nem vásároltak. Sziesztáztak, hűsöltek. Kissé olyan képet festett az üzlet, mint egy világvégi vegyeskereskedés, ahol mindent lehet kapni, sőt kávézni, meg inni is. Kezdtem meresztgetni a szemem, hogy megtaláljam a tulajt, amikor megláttam Abu Muszát.

– Már vártalak. Ki akartam, jönni a parkolóba eléd, hogy legyen jobb helyed, és ne forrósodjon át az autód, aztán visszamentem a hűsbe, mert tudtam még korai, hogy megérkezz. Mennyi szabad időd van délután?

– Na ez jó kérdés. Tulajdonképpen egész estig lenne, mert nem dolgozom, de van, hogy úgy mondjam: privát munkám. Most renoválom a leendő „rezidenciámat”. Reggel kifestettem, de van vissza annál nehezebb munka. A tetőt kell csinálni. A szigetelés egy része kész, azt kéne folytatni, meg aztán a palalapokat a helyükre visszatenni.

– Mire ma visszamész addigra a nagy része készen lesz.

– Ezt honnét veszed? Ha nem vagyok ott, akkor ugyan már ki csinálná meg?

– Ha mondom, hogy készen lesz, akkor készen is lesz a nagy része. Tudom. Ha elhiszed jó, ha meg nem, a te dolgod. Majd legközelebb, ha találkozunk, úgyis elmondod.

Néztem rá, hogy miket beszél, hiszen azt sem tudja, ki is vagyok tulajdonképpen. De ráhagytam, nem szálltam vitába vele.

– Arra gondoltam, ha felpakoltunk, akkor eljöhetnél hozzám látogatóba. Persze ha akarsz, és van időd is. De úgy látom, időd van, és kedved is. Nem lakom messzebb, mint onnét felülről a város. Kilométerben kevesebb is.

– Köszönöm a meghívásod, el is fogadom. De ne csináljatok vacsorát meg mindent a kedvemért, mert nem fogadhatom el. Csak egy kis beszélgetés, meg kávé és frissítő.

– Menj hátra, pakolj fel az autódra, és utána indulhatunk is.

Vettem egy kis kocsit, és hátra mentem a raktárba. A tulaj is várt már, össze volt minden készítve, ami a múltkor lemaradt. Az autónál várt Musza, és egykettőre felpakoltunk.

– Ott az, az én kocsim – mutatott egy szinte vadonatúj Dodgera. – Gyere csak utánam. A benzinkútnál meg kell állnom, mert vennem kell solert a generátorba.

– Micsoda? Neked van generátorod is?

– Nekem nincsen más áramforrásom csak a generátor. Mert a villanyt én sem nélkülözhetem. Azért kell, mert jeget még nem tudok készíteni a sivatagban. De talán előbb, vagy utóbb kitaláljuk majd azt is.

Ahogy döcögtem utána, elgondolkoztam, mit is akar ez az ember tőlem? De ráéreztem, hogy tulajdonképpen semmit, csak szimpatikus vagyok neki valamiért. A benzinkútnál két hatalmas hordót tankolt tele solerral/gázolaj/, ami az autója platóján volt. Majd nem kétszáz litert. Micsoda generátorja lehet, hogy ennyi solert vett? De hamarosan meglátom úgy is.

12.

Lassú, nyugodt tempóban kapaszkodtunk fel az úton. Mikor felértünk a tetőre és közel kerültünk a bázishoz, rávillogtam kettőt Abu Musza autójára, és intettem neki, hogy álljon meg.

– Mi történt? – kérdezte. – Miért álltunk le?

– Nincs valami más út, ha kerülővel is, ami nem a bázis előtt megy el? Nem mintha nagy baj lenne, mégsem akarom, hogy meglássanak. Már egy büntetést begyűjtöttem, és nem akarok még egyet.

– Erre én is gondoltam, de nem tudom bírja–e az autód azt a terepet. Ott nincsen kiépített út, csak amit már lejártunk az idők folyamán. Porzik, és tele van kövekkel. Gyere utánam, és ha van terepmeghajtás ezen az autón, akkor kapcsolj ara. Lassan fogok menni.

Letértünk a rendes kiépített útról és egy földútra kanyarodtunk. Rögtön terepre kapcsoltam. Az elején nem éreztem annyira, hogy nem rendes úton vagyunk, de aztán egyre inkább. Ide–oda rázódtam az autóban és mindenütt csak port vertünk fel. El is gondolkodtam, hogy jó ötlet volt–e letérni a rendes útról, hisz ezt a hatalmas port jó néhány kilométerről észre lehet venni… Lehet, hogy nem látnak meg, de a porfelhő majd biztos elgondolkoztatja az őröket, hogy mitől van, hiszen szélcsend volt, így nem lehetett az időjárásra fogni. Valóban lassan mentünk, de egész úton idegeskedtem, hogy a csempékből és palalapokból mennyi fog épségben maradni. Bántam az egészet már, de mit volt mit tenni. Majd egy órás zötykölődés után Musza visszakanyarodott a rendes útra. Ez már nem volt leaszfaltozva, csak sima betonút volt, de jobb, mint amin eddig jöttünk. Visszakapcsoltam normál menetre a terepről. Az autó kettőt rázkódott, mint valami nagy lomha állat, aztán simán gördült tovább. Még vagy egy negyed órát haladtunk ezen az úton, amikor már láttam a tábort. Mindenféléből összebarkácsolt sátrak voltak körös–körül. Tevék és birkák mindenütt, és iszonyatos bűz. – Na ez jól kezdődik!

Letértünk az útról, és bezötykölődtünk, egy nagy sátorszerű kalyiba elé.

– Itt is volnánk.

Abu Musza felesége jött elő a gyerekekkel. Musza mondott nekik valamit arabul, mire odamentek az autójához és elkezdtek lerakodni.

– Menj csak beljebb – invitált Musza. Ők majd elintéznek mindent, addig mi elszívunk egy pipát. Szívtál már nargillát?

– Láttam már sokszor, de még nem próbáltam.

– Akkor most kipróbálhatod. Ülj le ott középen azokra a matracokra – mutatott a sátor középső részére.

Kisvártatva egy közepesen nagy nargillával tért vissza. A nargilla nem más, mint a vizipipa. Két részből áll. Az alsó, üveg részében víz van. A felső része fém. Ebbe a részbe kerül a dohány és a parázs, ami aztán begyújtja a dohányt. Musza belehelyezte a dohányt vagy keveréket, de előzőleg felém nyújtotta a dobozt, amiből a keveréket kivette, hogy szagoljam meg. Nagyon finom illata volt. Valami egzotikus virágillat, rózsa vagy más, valamint datolya és banán elegyét is éreztem.

– Remélem, kellemes ez az illat, és tetszeni fog az íze is.

Valami fekete anyagot helyezett bele legfelül, ahová a parázst kell tenni és meggyújtotta. A fekete anyag lassan felizzott. Musza szájába vette az egyik cső végét, és szívni kezdte. Az üvegrészben levő víz bugyborékolni kezdett. Kétszer, háromszor beleszívott, majd utána hosszan kifújta a füstöt. Nagyon kellemes illat kezdett terjengeni a levegőben. Intett, hogy próbáljam ki én is. Számba vettem a másik cső végét és nagyot szívtam rajta. Kellemes ízű füst terjedt szét a számban. Nagyon keveset emlékeztetett a dohány kesernyés izére. Nagyokat kezdtem pöfékelni. Közben az egyik gyerek nagy tálcán betálalta a kávét. A nargilla és a kávé együttes bódító hatására nagyon kellemesen kezdtem magamat érezni.

– Mondd Musza, mi ez tulajdonképpen, mert ez nem rendes dohány?

– Kevés dohány van benne. A nagy többség gyümölcs– és virágkivonat, amivel tulajdonképpen bepácoljuk a szárított dohányt. A füst keresztül jön a vízen, és ezáltal nem olyan meleg, és egy csomó káros anyagot ki is szűr belőle. Ber Seván élt egy beduin. A mi törzsünkből való volt. Amikor száz éves lett megkérdezték, milyen titka van annak, hogy ilyen hosszú életű. Azt felelete, hogy két dolog: a nargilla és a sok szabadban eltöltött idő. 1o4 évet élt, és meg nem mondta volna senki, hány éves. Kortalan arca maradt.

– És honnét veszitek a dohányt meg a többi „alkatrészt”? Itt szinte semmi sem terem meg.

– Ber Seván, a vásárban. Azért vannak itt cserjék, meg bokrok, amik sok mindenre jók, na persze nem dohánnyal keverve. Majd idővel elmagyarázom neked, hogy melyik mire jó. Mert számtalan gyógyhatású is van, de sok a mérgező is közöttük. Ezeket kábítószereknek adják el. Ha tudod a megfelelő mennyiséget, akkor tudod használni teákban, és ezeknek fájdalomcsillapító hatásuk van. De mint mondtam, a mennyiségtől nagyon függ a hatás. Egyszer a Szinájban, amikor jöttek a turisták, megkínálták őket ilyen teakeverékkel. Frissítőnek szánták, de rosszul adagolták és sokan rosszul is lettek tőle. Ezért kell odafigyelni, mennyit is teszel egy adagba.

– Ti itt annyi mindent ismertek és tudtok, amit az egyszerű városi ember nem is gondol.

– Mi a szabadban növünk fel, a természetben. Könnyebb megismerni így a titkait, mint azoknak, akik csak néha mennek ki a természetbe. Mi szinte együtt növünk fel, a minket körbeölelő világgal. Amikor egész fiatal gyerek voltam, apám és a törzs többi tagjai kezdtek beavatni és megtanítani dolgokra. A legelső, amit meg kell tanulnunk, hogy a szemünket, fülünket, hogyan használjuk, hogy a legapróbb részletekre is emlékezzünk és észrevegyük a legapróbb változást. Utána már könnyen fel tudsz ismerni dolgokat. Az állatok is így tanulnak meg látni. Apránként és aprólékosan. Mi emberek el tudjuk raktározni ezeket az adatokat. Az állatok csak egy bizonyos részét. Van olyan állat, amelyik a sötétben is képes látni. Ez már különleges képesség, és hogy ilyen képességgel bír, ezáltal sok előnyre is tud szert tenni. Nem csak az erő, az ügyesség számit, hanem a képességek is. Nézzél csak körül. Ott vannak azok a kóbor kutyák – mutatott oldalra. – A legtöbb állat tart tőlük, és betartják a tisztes távolságot. Még a tevék is tudják, meddig mehetnek el velük, pedig a teve jóval nagyobb náluk. De a teve butább, mint a kutya, és a látása sem olyan jó. Az emberek sokban hasonlóak az állatokhoz. Vannak, akik sok adottságukat képesek úgy kifejleszteni, ahogy a másik ember nem. Ha az adott képességeit megfelelően használja, előnyre tesz szert a másikkal szemben. Mondok majd erre egy másik példát.

Miközben így beszélgettünk dolgokról, lassan elfogyott a kávé, és a dohány is a végét kezdte járni.

– Talán tudod, hogy van köztünk sok olyan, akiket néha felkérnek nyomkeresésre.

– Igen, hallottam erről.

– Mi képesek vagyunk sok apró részletet észrevenni és csoportosítani. Körülbelül úgy, mint a kutya. Annyi a különbség, hogy a kutya kifejlesztette magában a szaglási képességét is, ami egyfajta előny a számukra. Van köztünk olyan a törzsben, aki ha nem is ilyen fokon, de képes erre. Szóval, hogy folytassam. A nyomkövetés egy nehéz dolog, és van úgy, hogy még a legjobb is elkövet hibát, és téves nyomon halad. Minden nap gyakorolni kell, és figyelni sok dologra. Gyere – tápászkodott fel lassan. – Mutatok valamit. – Elindult az autója felé.

– Mit gondolsz, a fiaim eltették–e a solert a helyére a tartályokból, vagy még ott van a kocsin, ahol hagytuk?

– Gondolom, anélkül, hogy szoltál volna nekik, megtették és a generátorba is tettek. Így lettek nevelve, hogy szó nélkül tudják a feladatukat.

– Valahol, igazad van, de nem teljesen. Mert van úgy, hogy nem engedem hozzányúlni egyiket sem, míg nem ellenőrzöm a kinti tárolókat, ahova tenni kell. Gyere – mutatott előre, azzal elindult egy ösvényen. – Látod azt a két nagy ládaszerű alkalmatosságot? Na, azok a tárolók. Nem ismerem a betűket, csak a számokat és azt sem úgy, mint mások. Azokban a tartályokban négy fuvar soler fér el. Ez a mennyiség nyáron két hétig, télen kicsit kevesebb időre elegendő. Ez attól függ, mennyi világítást használunk árammal. Az utóbbi időben azt vettem észre, több fogy. Megnéztem a generátort nem romlott–e el, és ettől nagyobb a fogyasztása, de mindent rendben találtam. Aztán egyszer észrevettem dolgokat, amiből arra következtettem, hogy lopja valaki a sólert. Nem itteni törzsbeli vagy távolabbi. Egyrészről azért nem, mert tiszteletben tartjuk egymást, másrészről, meg ha mégis van ilyen, akkor ha rajta kapják, nagyon súlyos büntetést kap érte. Ilyenkor nyár vége felé, könnyű észrevenni nyomokat. De nem mindenki hagy ilyet, illetve, ha hagy is, akkor az csak egy bizonyos pontig vezet, és onnét nincs tovább. Láthatod, hogy a környék össze–vissza van járva. Több saru és cipőnyom is látható. Ezekből kell kiszűrnöm azt, ami nem ide tartozó. Ez könnyű, mondod te, mivel itt élek, és többé–kevésbé ismerek mindenkit. Igaz. De mi van akkor, ha az elkövetőnek van annyi esze, hogy megpróbál megtéveszteni és összekeveri a nyomokat? Már két hónapja figyelem, és nem sikerült eljutnom csak egy adott pontig. Ott vége szakad. Csak annyit tudok, hogy egy ponton várnak rá autóval. Sőt azt is tudom milyennel. Katonai kocsi!

– Ezt honnét veszed?

– Megnéztem a te autód által hagyott nyomokat. Egyszer úgyis rajtaveszik.

Közben odaértünk a generátorhoz.

– De hisz ez egy katonai generátor!

– Kiselejtezték, én meg megkértem, hogy hadd hozhassuk el. Cserébe semmi ellenszolgáltatást nem kértek. Igaz, előtte tettem már egy–két szívességet, és most is, ha kérnek, nem zárkózok el semmilyen segítségtől.

Még sok érdekes dologról beszéltünk. Aztán láttam, mennyire elszaladt az idő.

– Mennem kell Musza – mondtam.

– Mikor jössz megint majd erre?

– Nem tudom, de hamarosan. Sok érdekes dolgot lehet tőled tanulni. Mondd csak: miért nem adod át más embereknek is azt, amit tudsz?

– Csak a saját gyerekeimnek és a törzsnek. Nem azért, mert valami féltve őrzött kincs, de az emberek közt vannak olyanok is, akik visszaélnének azzal, amit adok nekik. Hidd el, mi már sokszor megpróbáltuk, és mindig az történt, hogy visszaéltek a dolgokkal. Nem akarom, hogy ez megismétlődjön, és más sem fogja ezt tenni. Nem azért, mintha én vagy más tiltaná meg nekik, hiszen mindenki azt kezd a saját tőkéjével, amit akar. De egy beduint nem találsz, aki hajlandó eladni a tapasztalatait, tudását, egy nem beduinnak. Na, de majd még úgyis beszélgetünk erről, ha meglátogatsz. Nem kell üzenned senkivel sem, különben is csak a festékboltossal tudnál, mert őt ismered. Én meg fogom érezni, mikor jössz látogatóba és várni foglak.

– Insalla, és salem a lej.

/folyt. köv./