Vandra Attila : A vonat

egy kicsit eklektikus írás… humor drámával f?szerezve…

 

Ha az ember két kisgyermekkel utazik a tengerpartra, akkor feltehet?en csak a budiajtó hiányzik a csomagokból. A “nélkülözhetetlen” és “feltétlenül szükséges” kategóriába sorolandó ruhanem?k, tárgyak, kispárnák, alvómacik és homokozók olyan mennyisége gy?l össze, hogy els? látásra, a családf? már azt is kétli, hogy egy teherautóba be fog férni. Megkezd?dik a szelektálás, s miután elkerülik a válópert, s megnyugtatják a szemben lakó szomszédot, hogy ezúttal nem szükséges kihívni a rend?rséget, és hogy mégse jelentse fel ?ket csendháborításért, sikerül egy apróbb zacsira való holmit kiszelektálni, melyeknek kétharmada a családf? használati tárgyai közül kerülnek el?. (Ami nem az övé, arról majd kiderül, hogy “ugye megmondtuk, hogy tegyük be” s a következ? három évben fel lehet majd róni neki, feltéve, ha ilyen olcsón megússza). Mert hát három n? egyértelm?en sokkal racionálisabban és meggy?z?bben tud érvelni, mint egy darab férfi, aki nem ismer csak (gyakran) hallomásból olyan érveket, mint “kéééérleeeek!”

Az érvelés természetesen úgy ér véget, hogy a családf? annak érdekében, hogy a családi béke egyedüli fenntartója címet kiérdemelhesse, elszalad a közeli szupermarketbe, s megveszi a létez? legnagyobb térfogatú b?röndöt, némi “persze ezt majd nekem kell cipelnem” és „hol fogjuk majd tartani?” a meggy?zés szempontjából abszolút lényegtelen morgolódások közepette. Amikor hazaér vele, természetesen kifogás támad a b?rönd némely lényeges tulajdonságával, mint például a színe. Ett?l aztán betelik a keser? pohár, s a családf? a konyhába zárkózik, szendvicset készíteni az útra, az „akkor pakoljátok ti be” fenyegetéssel megtoldva.

Aztán kiderül, hogy valamely csoda folytán a holmi mégis befér a csomagokba, némi nézeteltérés csak akkor támad, amikor el kell osztani a csomagokat. Természetesen a két legnagyobb b?rönd cipelése az a családf?nek a feladata a nagy hátizsákkal együtt. Mert azokat rajta kívül senki sem tudja megmozdítani, még két kézzel sem. A bizonyos szerveinek leereszkedése s a kés?bbi lumbágó veszélye az megint abszolút mellékes körülménynek nyilváníttatik. A „családi nyaknak” jut egy hátizsák, melyben a tekintélyes térfogatot elfoglaló homokozók és játékok kerültek, a két gyermek is kap egyet-egyet amelyekben a kispárnájuk és az alvómacijuk van, nehogy már a családf? kihasználva érezze magát. A „család nyakának” azért nincs több csomagja, mert a két gyermek kezét is fogni kell valakinek, s azt pedig egy felel?tlen férfira nem lehet rábízni.

A tengeren töltött 10 nap alatt aztán a családf? többször is tudomásul veszi, hogy „ugye befértünk”. Ebb?l tanulva az okosabb enged, s a szamár szenved közmondásra hallgatva nem emel kifogást akkor sem, amikor a n?k id?nként emlékeket vásárolnak, s pótolják az „ugye megmondtam, hogy hozzuk el” kategóriába es? holmikat.

Nem is lenne semmi probléma, ha nem kellene hazafele menet visszacsomagolni. Kizárólag azért, mert a családf? „nem rendezte el rendesen a b?röndben”, a csomagok száma eggyel megszaporodik. Így a család nyakának is kerül egy csomag az egyik kezébe, s emiatt nemcsak a csomagokat, hanem a gyermekeket is el kell osztani. Egyiknek a kezét fogja a család nyaka, a család feje pedig árgus szemekkel vigyázza a másikat, ugyanis a harmadik keze még csak ezután fog kin?ni.

Szervezett üdülés lévén, az állomásra busz szállítja ?ket. Ki is érnek egy órával vonat indulás el?tt az állomásra. „Ott van egy üres pad az árnyékban, azt el kellene foglalni!” – szól a család nyaka, elkapja a ráosztott gyermek kezét, és a saját kézipoggyászát, sietve elindul a megjelölt irányba. A család feje is „felkapja” a saját három csomagját, s odaszól a másik gyermeknek, hogy „Gyere utánam!” majd elindul ? is a busz másik oldalán található pad felé, abban a tudatban, hogy a gyermek követi. Már szinte odaér, amikor felesége, ki épp letette a csomagjait, visszafordul.

– Hol van Melike? – kérdezi.

No, több se kell a családf?nek, lecsapja a két csomagot az út közepén, s szalad vissza a buszhoz.

– Melikeee! Hol vagy?

Válasz nem érkezik, s amikor visszaér a busz mellé, ahol még néhányan szedegették ki a csomagokat, a csomagtartóból, de Melike sehol.

– Melikeee! Hol vaaagy? – kiáltja kétségbeesetten, megszólítva f?t-fát, ide-oda futkorászva, hogy nem láttak egy piros pöttyös kend?s, 5 éves forma barna kislányt? De hát mindenki a saját csomagjaival volt elfoglalva senki sem figyelte.

– Arra szaladt! – mutatott végre valaki a sínek irányába. – Meg akartam fogni, de kitépte magát a kezemb?l, és elszaladt.

– Jesszusom! – eredt futásnak az apa.

A busz csomagtartójánál hosszú sort kellett állni. Melike nagyon unta a várakozást. Voltak érdekesebb dolgok is, mint nézni, ahogyan másik veszik ki a csomagokat a csomagtartóból… Például az a kék szín? lepke. Hallotta ugyan, hogy édesapja rászólt, hogy „Gyere utánam!”, de hát azt a kék szín? lepkét még nézni kellett egy picit… Mire megfordult, hogy kövesse édesapját, az már elt?nt az autóbusz mögött.

– Jaj! Itt hagytak! – esett pánikba. – Vajon hova mentek? A vonathoz! Oda indultunk! – eredt futásnak. Alig tett 10-15 lépést, egy bácsi megfogta a karját, s valamit mondott neki románul. Nem értette. „Sohase menj el idegennel! Vannak rossz emberek, akik elrabolják a gyermekeket!” – villant az eszébe a szül?i tanács. Kétségbeesetten rángatta a kezét, s a harmadik rándítással sikerült szabaddá tennie a csuklóját. Még hallotta, hogy a bácsi kiált utána valamit, de hát ? románul nem tudott. Ett?l aztán még jobban megijedt: „Jaj, hol vannak a szüleim, el akartak rabolni, s ?k itt hagytak!”

Ahogy elhaladt az állomás sarka felé, eléje tárultak a vágányok. Legalább 5 teher- és három személyvonatot látott. Az egyik személyvonat éppen érkezett. Lassított.

– Jaj, megy is el a vonat! – próbált még gyorsabban szaladni feléje. A vonat er?set sípolt. A mozdonyvezet? meglátta a felé futó kislányt. Ám a kislány nem állt meg, hanem még kétségbeesettebben szaladt feléje.

Az édesapja rémülten futott a peron irányába. Ahogy elhagyta az állomás sarkát, pillanatra megállt, s körülnézett.

– Melike! Melikeee! Hol vagy? – kiabálta. – Nem láttak egy… – próbált érdekl?dni, de még be se fejezte a mondatot, már észre is vette a vonat elé szaladó Melikét. – Állj meg, Melikeee! – kiáltotta torka szakadtából, de Melike nem hallotta, csak futott tovább.

Ahogy csak bírt, szaladt utána. – Jaj, Melike ér a vonat elé hamarább, vagy utol tudom érni? Az érkez? vonat még egyet füttyentett figyelmeztet?en. Az apa megbotlott, majdnem hasra esett, egyik tenyerével az aszfaltot érintve visszakapta futás közben elvesztett egyensúlyát. Még 15 méter… a vonat fékez, de még sebesen jön… még 10 méter… vajon beéri idejében? Már nem is kiáltott, utána, hogy azzal se veszítsen energiát, a futásra koncentrált, Még 2 méter…

Melike észrevette, hogy valaki szalad utána. Talán az apja hangját is hallotta, de ijedtében nem ismerte fel, s nem értette? Vagy értette, s azt hitte, a bácsi, aki el akarja rabolni, az kiált utána, hogy álljon meg? A háta mögötti trappolás még jobban megijesztette. Ina szakadtából rohant a vonat felé. Talán ha eléri a vonatot, amelyen a szülei vannak… Akkor megmenekül, mert az édesapja megvédi a rossz bácsitól, aki el akarja rabolni… Még egy kicsi van… Szerencsére erre jön a vonat. Jaj, a lépések egyre közelednek… Jaj, eléri-e a vonatot idejében?

Jaj, – gondolta az apa, a vonat nagyon közel van… Még egy lépés… Elkapta a ruháját háturól! Melike nagyot rántott magán, kitépte magát az apja kezéb?l. Jaj, neeee! A vonat mindjárt ideér, s már elértem… S másodszorra már er?sen fogta meg a kislányt, két kézzel. A következ? pillanatban a vonat még egy nagyot sípolva elrobogott mellettük.

Melike sikítása talán a vonatot is túlszárnyalta. Érezte, hogy a leveg?be emelik, s megfordítják. A következ? pillanatban megismerte az apját. Szorosan átölelte a nyakát, s kétségbeesetten kapaszkodott belé.

– Jaj, hogy megijedtem, hogy a vonat alá futsz! – rogyott le vele a földre az édesapja nem tör?dve mibe ül bele a fehér nadrágjával.

– El akartak rabolni… El akartak rabolni… ismételgette a kislány.

– Nem akart senki elrabolni, a bácsi segíteni akart neked, hogy megtalálj minket… Azt hitted otthagytunk?

– Igeeen… – görbült le a kislány szája.

– Sírjál nyugodtan… Jegyezd meg, hogy bármilyen rosszat is tegyél, soha de soha nem hagyunk el! Ha valaha még megtörténik, hogy elvesztesz a szemed el?l, állj meg egy helyben és kiabálj… Ne menj el sehova, mert nehezebben találunk meg. S látod, milyen veszélybe sodorhatod magad?

Ekkor már édesanyja is megjelent, miután a másik gyerk?cre rákiabált, hogy itt maradsz, bármi történjék is!

S mindezért ki volt a hibás? Egy és egyedül? Azt rád bízom, találd ki kedves olvasó…

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.08. @ 15:30 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.