Bereczki Gizella - Libra : Az eperfa bűne

*

 

  

 

A motorfűrész éles fogai gyorsan átvágták szárazra aszott kérgét. Megkönnyebbülést érzett minden újabb ág elvesztésénél. Végre! A megváltó halálra két évet kellett várnia!

Két borzalmas, hosszú esztendőt. Bárcsak azon a napon törtek volna le ilyen könnyen. Akkor a barátja, talán még ma is élne. Nem tudta elfeledni. Ezerszer elátkozta magát, életerős nedvektől duzzadó karjait, amiért nem segítettek megmenteni. 

Róza néni a hátsó udvar porladozó járdáján botjára támaszkodva nézte a csonkolást.

A hatalmas, vastag részekről még a kisebbeket akkurátusan letisztázta a fűrészes Sanyi, hogy könnyebb legyen a szállítása, majd odaszólt az apróra töpörödött, könnyes szemű asszonynak:

— Ne szomorkodjon néne, nem volt már élet ebben a fában.  Majd, ha elvitték ezeket, és lesz hely, akkor kivágom a törzsét is. Így nem férek hozzá.

— Jól van! — válaszolt kurtán Róza néni és betipegett az első udvarra. Jól ismerte a mellkasát szorító fájdalom végkifejletét. Hányszor kérte Istent, markolja meg végre úgy, ne dobogjon többé.  

Könnyűnek érezte magát. Mindig nagyon várta az őszt, napról-napra egyre magasabbra nyújtózhatott, ahogy lepotyogtak a szemek, és az összezsugorodott leveleket is könnyedén lerázta. A telet boldogan átaludta, s tavasszal már zsibongott ereiben a termés ígérete. Szerette a család; bő termő lévén, a gyerekek kedvence lett. Dús lombját rejteknek használták egymás vagy a szülői szigor elől menekülő gyerekek, unokák.

Cicúr is — így nevezték át Lászlót barátai simulékony természete miatt — sokszor menedékébe bújt. Mennyire szerette ezeket az együtt töltött órákat. Csendes volt, inkább olyan magának való. Mint egy magaslesről a vadász, úgy figyelte az utcai, kocsmai történéseket, testvérei jövés-menését, a szomszédok udvarának titkait. Nem pocsékolta feleslegesen a szót, aggódott is, milyen felnőtté válik. A nyolcgyerekes család legkisebbjeként áradt rá a szeretet, csak Róza néne nem tudott mit kezdeni ezzel a kései fiúval. Szégyellte negyven éves korára nyolcadik gyermekét a fiatal anyák előtt, akikkel tanácsadásra kellett járnia. Inkább el sem ment. Megszült ő már hetet itthon, mind egészséges. A bábaasszonyon kívül nem nyúlt őhozzá soha „orvos”, és nem is fog.

Mire Laci felnőtt, nagyobb testvérei sorra megnősültek, férjhez mentek, ő maradt utolsónak a hosszútornácos, szoba-konyhás házban. Először apja korai halálakor látta a könnyeit. Jó ember és jó apa hagyta itt kamaszként. Szigorú, vallásos anyja ugyanúgy próbálta nevelni, mint a nagyokat, de közben a világ sokat változott. A televízió belopta magát a családok életébe, a fiatalok diszkóba jártak, a kéthetenkénti szabad szombattal több idő maradt a szórakozásra. A helyi focicsapat vonzotta a fürgelábúakat a legelőből elkerített pályára. Az udvarokról kikerült a szükséges anyag és néhány hétvégén jóízű beszélgetések közben felépítették az öltözőt, majd famunkás drukkerek néhány paddal is meglepték a közönséget. A falu tekintéllyel bíró emberei – tanácselnök, párttitkár, a körzeti megbízott, a fatelep vezetője, a téeszelnök – támogatták a csapat működését, vasárnaponként együtt őrjöngtek a pálya szélén a falubeliekkel. A szomszéd település ígéretes csapatait sorra verték.

Ekkor érkezett el Cicúr életének legragyogóbb korszaka.

Hányszor hallotta az utca felől, ahogy kiabáltak a barátok:

— Cicúr! Hol vagy már? Mindjárt kezdődik a meccs!

Róza néni azonnal rátromfolt, hogy majd ad ő nekik meccset, mikor itt a sok munka.

Kapálni kell a tengerit, meg a málna is sűrű. Van Cicúrnak dolga elég. De a fiúk nem tágítottak. A legbátrabb, a szintén sokgyerekes Béresék szemtelen Zolija odaállt néne elé és határozottan kijelentette, ő bizony Cicúr nélkül el nem megy, mert ez az aranylábú legény a csapat legjobb góllövője, és őt meglincselik, ha nélküle tér vissza.

Erre már megenyhült Róza néni is, nevetve legyintett, és engedte a sztárt.  

Bizony kedvenc barátja ezután már csak húzózkodásra használta erős ágait, amikor a WC felé ment, vagy onnan jött vissza. Ha valaki azt hinné, egy árnyékszék melletti élet megalázó, nagyon téved. A leghatékonyabb hírszerzési csatorna ez a fehérre meszelt, rendszeresen használt építmény, ami a fürdőszoba hiánya miatt évtizedeken át kiemelt szerepet játszott a család életében. Amíg egymásra vártak a kis és nagy „tervekkel” érkezők, beszélgettek. A dohányosokat is ide kergette ki Róza néni, nem bírta a büdös bagó szagát.

Hallotta ugyan a megpihenő madaraktól, hogy újabban fürdőszobát készítenek a házakban, a régiekben, mint ez is, a kamarát alakítják át erre a célra. Róza néni özvegyi nyugdíjából még egy ideig nem lesz sem TV, sem fürdőszoba. Így fül- és szemtanúja lett Cicúr nagyígéretű futball pályafutásának, ezáltal könnyűvérű barátnők rajongásának, majd félresikerült házasságának. Pedig széplány csavarta az ujja köré, de a néne csak úgy emlegette:

A rongyéletű megfogta magának az én bamba fiamat.

Hajaj! Hallgatta eleget az ilyen és ehhez hasonló sóhajokat. Igaza volt, ezt ő is bizonyíthatta. Figyelte, amikor az újasszony mivel a szomszéd telken állt a családi összefogással épített emeletes ház átosont az oldalsó kisajtón, benyúlt a tyúkól padlására és előhúzta a félliteres pálinkás üvegét. Ezt naponta többször is megismételte, majd visszatért dolgához. A veszekedések, amiket az ifjú pár a hátsó udvaron rendezett el, pár év elteltével egyre durvábbá váltak. „Te is kereshetnél többet, ha foci helyett itthon is dolgoznál.” „Te is megiszod a magadét, mit sajnálod tőlem.” és ehhez hasonlóakat. 

Cicúr egyre többször járkált lehorgasztott fejjel, csak kisfia derítette fel. Mesélt neki, bújócskáztak. Kipróbálták, hogyan színezi be a feketére érett eper a ruháját, arcát, kezét. Nyakába vette a szöszi legénykét, és felültette kedvenc ágára. A kicsi cseppet sem félt, nagyokat sikongott, ahogy a szél meglengette a fát.

Egy szürke őszi reggelen sötét autó állt meg az öreg ház bejáratánál.

— Kovács Lászlót keressük, néni — kiáltott be a kapun egy öltönyös férfi. Róza néni összerezzent, a csirkék karattyolásától nem is vette észre, mikor állt meg az autó. Letette kosarát, kezét kötényében megtörölte és elindult a kérdező felé.

— Hogy mondta kedves? Már kicsit nagy szót hallok. Kit keres?

A bejáratnál ekkor már ketten álltak, és megismételték a kérdést. Néne rosszat sejtett, nagy barna szemeit kikerekítve felelte:

— A fiam? Ő a szomszéd házban lakik, abban a nagyban. Mit akarnak tőle?

— Azt majd vele beszéljük meg — és már ott is hagyták az ámuló asszonyt.

Jaj, Istenem, segíts meg, mit csinált ez a gyerek?! Azt tudta, hogy a munkahelyéről hazahozott olykor egy kis anyagot, ragasztót, meg apróbb dolgokat. De hiszen mindenki ezt csinálta, egy kis pótlás jól jött a konyhapénzbe. A „nagykutyák” ennél jóval többet emelnek el, mégis megússzák. A padló- és parkettaburkolás népszerű volt az új házépítéseknél, bátyjával sokat fusiztak, szerették őket szép munkájuk miatt…

Sokáig topogott a kiskapu előtt, amikor a két férfi által közrefogott Laci megjelent. Halálsápadt arcáról leolvasta, itt nagy baj van. Beültették az autóba, s hiába kiabált: – Hová visznek fiam? – nem kapott választ.

Ezután két év elteltével látta viszont Cicúrt.  

Addigra nagyot nőtt a fa, már uralta a hátsó udvart. A tyúkok hűs árnyékában töltötték szinte egész napjukat, de néne egyre szomorúbban sepregette hulló szemeit. Sírt és imádkozott, de úgy tűnt, ez sem segít. A kirótt büntetést nem enyhítette. Jó ügyvéd híján fia lett a bűnbak a házgyári lopások kapcsán. Közben a nagyházban is egyre súlyosbodtak a gondok. Már nem kellett dugdosni az üveget senki elől, és a ház fenntartása egy fizetésből nem ment. A fiatalasszony visszaköltözött a gyerekkel együtt az anyjához, rossz nyelvek szerint vigasztalódást is keresett arra érdemes és kevésbé érdemes férfiaknál. Cicúr üres otthonra tért haza.

Arcán a ráncok barázdái elmélyültek, és a szemei, azokból hiányzott valami. Pedig mindenki aggódott érte. Rendszeresen látogatták a börtönben a testvérek, felosztva egymás között a hétvégeket, hogy tartsák benne a lelket.  

Integetett felé, hajladozott, hátha legalább egy mosolyt kap tőle, de a barátja nem vett tudomást róla. Egyáltalán, mintha semmi sem érdekelné.

A szöszi kisfiúnak sem mutatta meg az egyre terebélyesedő koronáját. Igaz, talán egyszer hozta még el az anyja a gyereket, de hamar távoztak.

— Ha látni akarod, akkor gyere anyuékhoz, én nem szaladgálok vele hozzád. 

— Ugyan minek menjek el? Azért, hogy a szabadszájú anyósom rámfröcskölje a gyalázatot, ami a családon esett? A kisfiam hamarosan felnő, valaki előbb-utóbb elmeséli neki, miért nem látta az apját két évig. Ki akar elítélt tolvaj fia lenni? — motyogta anyjának, ha az a látogatást szorgalmazta.

Róza néni nehéz szívvel figyelte a futballhős teljes összeomlását, de nem tudta hogyan segíthetne.

— Isten megbocsát! Isten jó! — mormolta magában. Isten igen! És az Emberek?

Ha kapna munkát, de — egy börtönviseltnek, még ha nem is nagy bűnért — ki ad? A bátyja magával vitte, hiszen fusizni éjjel-nappal lehetett, de megszólták a megrendelők, így onnan is lemorzsolódott. A pár méterre hangoskodó kocsma sem vonzotta, tudatosan kerülte az emberi érintkezés minden formáját. Leginkább a hátsóudvarra menekült, ott nem érték el hogylétéről faggató felesleges kérdések. Az eperfának öntötte ki szívét, de a börtönévekről sohasem beszélt senkinek, még neki sem.  

Azon a tavaszi napon hozzálépett és megsimogatta a törzsét. A fa érdeklődve figyelte. Talán hinta készül, biztos hozza a szöszit. Magasabbra tedd, így leér a lába kuncogta.

A férfi komótosan kötötte a hurkot. Csak a feladat pontos kivitelezésére koncentrált… A ruganyos ágak engedtek egy darabig, de aztán visszaugrottak a helyükre. Így tervezte. A fa reszketni kezdett. A kötéllel pányvázott ág meghajlott, a két kar makacsul húzta lefelé. Letérdelt. Várt néhány percig…

Az ág kiszabadult a görcsös szorításból. A nyakcsigolya halk reccsenését elnyelte az utca zaja. Az eperfa fülsüketítő roppanást vélt hallani, s nem értette, miért kárál tovább a tyúk, miért támasztja le nyugodtan a szomszéd a biciklijét, miért megy tovább a postás, amint bedobta az újságot.  

A következő tavasz hiába ébresztgette, állt megrogyott inakkal, élettelenül.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bereczki Gizella - Libra 79 Írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."