Szilágyi Hajni - Lumen : Egy vers a szerelemről

 

Merre visz majd a lábad,

ha már árnyékod sem leszek.

Hova bújnak majd az álmok,

ha a kettészakadt film

már csak némán pereg.

 

Most minden lassított felvétel,

a szó, a mozdulat, a szerelem…

 

…ott állsz az ablak előtt,

gondolataimmal játszol,

szemembe rejtezve, 

meztelen ujjaid pihennek vállamon.

Homlokom mögé bújsz, 

figyeled a világgal lélegző sóhajom.

Hajnal illatú nyugalom,

reggelt csalogató fényzuhogásban

testünk mozdulatlan.

Szótlan együttnézés a tájra csorgó napba

fénye lassan felülírja a fényeket,

délibábot rajzol a szerelem.

Mondanád, de most minden hang

a szívedben rekedt vallomás.

Álmaid hajtogatod álmaimra, 

a rohanó idő a jelent testünkre tetoválja.

 

Félreírt szavak a papírlapon,

egy leírt vers, sorköz, sóhaj…

szünet… végállomás…

 

Halkan dúdol a csönd,

fátylat bont a reggel,

talán egyszer vége lesz,

de addig is játssz nekem tüzet.

Szeress rongyban,

szeress koldulva.

Légy hang némuló számon,

s leszek szüzed reggelből estébe vetkőzve,

tejfehér meztelenségemben táncolva.

Mert kellenek ezek az érzések,

a fentek és lentek, zajok, csendek,

közelségek és távolságok.

Kellenek a felhőkbe búvó hegyeket

ásító mély szakadékok,

s felettük, alattuk a híd, az az egyetlen,

mi téged hozzám, s engem hozzád vezet,

és nincsenek a hajnali visszautazások,

csak egymásba szeretett

esték, reggelek.

 

Kezed bontogatja testemről

a szerelem édes szirmait.

Imbolygó ölelések vetetlen ágyon,

a pillanat lassan lefejti a ruhát a csendről,

szétfeslett álmokon feküdve

megváltásra vár.

Ölelj még, tapadj hozzám, fogj szorosan.

Most jó, így, ahogy vagyunk,

hanyatt fekve, alánk gyűrt álmainkkal.

Kék a nyár, gömbölyű a nap.

Széttárt karokkal válunk eggyé,

minden megszűnik körülöttünk,

egymásban hullámzunk a szív ritmusára.

…csak egy pókfonál leng felettünk,

lusta tánccal ég és föld között,

fényév távolságra

csupasszá vetkőzött lelkeinktől.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"