Nagyajtai Kovács Zsolt : Csak úgy írogatok V. rész

Nem értem az embereket *

 

 

 

 

Nem értem az embereket

 

 

Csak úgy írogatok. Már megint… Ahogy szoktam. Lehet, hogy csak magamnak, esetleg másoknak, keveseknek, sokaknak, mindenkinek. De ha mindenkinek, akkor mégiscsak Neked, Barátom, mert Te vagy az, aki biztosan elolvasod ezt az írogatást. És ha mindenkinek írogathatnék, az lenne a legjobb, még akkor is, ha mindenkinek írogatni egyrészt nem egyszerű dolog (bátorság kell hozzá), másrészt veszélyes. Ezért kell hozzá bátorság, mert a mindenki jelen esetben az olvasó emberek nagyszámú csoportját jelenti, és ez a csoport is — a világ természetes rendjének megfelelően — egyéni emberek összességéből áll, kik különböző felfogással, életszemlélettel, gondolkodással rendelkeznek, különböző körülmények között élnek, ennélfogva a véleményük is jelentősen különböznek egymástól. Mindenkihez írogatni ennek ellenére szép dolog, mert hiszem — ki tudja, miért, de valóban hiszem —, hogy egy-egy szó, mondatrész, mondat, netán gondolat eljut a békétlenkedőkhöz, a gonoszokhoz, a kapzsikhoz, az irigyekhez, a hőbörgőkhöz, az okoskodókhoz, a sértegetőkhöz, a sértegetőket sértegetőkhöz, a senkit nem szeretőkhöz, vagy a „csak” egyszerűen megvezetettekhez, vagyis mindenkihez. S ha eljutott, azt is hiszem, hogy titokban, egy icipicit elgondolkodik saját magán… Ha nem hinném, hogy eljutnak gondolataim foszlányai hozzájuk, akkor a saját értékrendszeremnek megfelelő, jó emberekhez hiába is írogatnék talán, úgy gondolnám, talán nem is lenne érdemes írogatni.

    Nem értem az embereket. Nem értem a békétlenkedőket, a gonoszokat, a kapzsikat, az irigyeket, a hőbörgőket, az okoskodókat, a sértegetőket, a sértegetőket megsértőket, a senkit nem szeretőket, és nagyon nem értem a „csak” megvezetetteket.

    Nem értem a békétlenkedőket azért, mert békétlenkedni egyszerű dolog. A békétlenkedést kiváltó okot megszüntetni — az nagyon nehéz dolog. Ha valakik, mondjuk, a békétlenkedők, a békétlenkedésre fordított energiájukat (szellemi és fizikai értelemben egyaránt) ezen okok megszüntetésére fordítanák, akkor egyszer azt látnánk, hogy egyszer csak — munkájuk gyümölcseként — nem lenne miért békétlenkedni, mert minden szépre, jóra fordult, minden békéssé vált, és mindenütt béke van. Az a baj ezzel, hogy a békétlenkedőknek életelemük a békétlenkedés, ők hivatásszerűen űzik e szakmát, és hadd ne higgyem azt — mert nem lehet igaz —, hogy meg is fizetik őket. Ha mégis, akkor ők minden körülmények között lesznek, ahogyan voltak, és vannak is. De én csak úgy írogatok, csöndesen, ki tudja, kinek.  

    Nem értem a gonoszokat. Akik tudatosan hajtják végre erőszakos cselekedeteiket, akik örömüket lelik abban, hogy más emberek kárára jutnak jelentős előnyökhöz, nemcsak anyagi, de erkölcsi értelemben is. S az erőszak fajtája és súlya itt másodlagos. Magam előtt látom annak az apának dühödt, türelmetlen, de semmiképpen sem — kicsit sem! — szégyenkező arcát, kinek négyéves kisfia bőszen taposta a tegnap beültetett virágágyást a parkban, s amikor szóltam neki, akkor elküldött engem az anyámba. Akkor jöttem rá, hogy sem az apa, sem a fia még nem az a generáció, amely meg fogja érteni azt, hogy szükségünk volna egymásra, emberek… De én csak írogatok, csöndesen, ki tudja, kinek.

    Nem értem a kapzsikat és az irigyeket. Illetve sorrendileg talán elöl az irigy, aztán a kapzsi. Aki irigyli az embertársától azt, amit az kemény munkával megszerzett. S bár az irigynek is van bőséggel minden földi jóból, neki az is kell, ami nem az övé. Mert azt gondolja, neki ahhoz is joga van. Mindenki éhen is dögölhet, csak neki legyen több. Az eszükbe sem jut az irigyeknek, hogy esetleg ugyanannyit kellene dolgozni neki is, mint annak, akitől elvesz, és akkor neki is ugyanannyi lenne. Így kényelmesebb? Nem értem én, mint ahogyan azt sem érthetem, miért nem kapnak az irigyek, kapzsik soha, semmiféle büntetést. Vagy mégiscsak értem, csak el nem fogadhatom. De én csak úgy írogatok, csöndesen, ki tudja, kinek. Akikről szól, nem olvassák el…   

    Nem értem a hőbörgőket, és az okoskodókat sem. Nem hőbörögni, okoskodni kell, nem hangos szóval elhallgattatni a hőbörgőket és az okoskodókat, hanem tettekkel. Ja, hogy az fárasztó, és felelősségteljes dolog? Igen. De az egész életünk egy óriási felelősség, miért hiszik sokan azt, hogy tettek nélkül, hangos, üres szavakkal lehet az élet egy részét élni? Hőbörögve, okoskodva vizet prédikálni, és bort inni… Példát kell mutatni, csak azzal meg az a baj, hogy aki példát akar mutatni, az hamar találkozik az irigyekkel, és elmegy a kedve a példamutatástól. Egyformán, egyformát kellene akarni. De én csak úgy írogatok, csöndben…

    Nem értem a sértegetőket, a sértegetőket megsértőket, a senkit nem szeretőket. A „mindenki utál mindenkit” elv alapján nem lehet boldog életet élni, pedig a végső célunk mégiscsak a boldog élet lenne. Mi lenne, ha egyszer megpróbálnának az emberek egymáson segíteni? De aki rá volna szorulva a segítségre, gyakran el sem fogadja, mert utálja azt, aki egyszer segíteni akar neki… De én csak úgy írogatok. Csöndesen, ki tudja, kinek…   

    Vannak, mert kell legyenek vezetők, mert vannak emberek, nagyon sokan, akiket vezetni kell. Ha jó irányba vezetnek a vezetők, akkor nincs semmi baj, a vezetettek elfogadják, és rendben halad minden előre. Ám mindig annak vezetők, akik az irigyek, kapzsik, netán a gonoszok közül kerülnek ki, ők a saját érdekeik útján vezetik a vezetésre szorulókat, és ebből csakis nagy felfordulás alakulhat ki. Mert a vezetettek nem hülyék, előbb-utóbb rájönnek, hogy nem a jó irányba mennek… Tudom én, hogy az eltelt évtizedekben a világ, és ezen belül az ország berendezkedése rengeteget változott. Sokan azt állítják, fejlődött. Én azt mondom, rosszabb lett. Hol van már a makói hagyma, a medgyesi dinnye, a bánkúti búza, a nyírségi alma, a kecskeméti barack, hol a szegedi paprika és szalámi, hol van már a kalocsai paprika, a vecsési káposzta, és még ki tudja, mennyit lehetne felsorolni azokból, ami nem olyan nagyon régen még világhírű termék volt, és amelyekből a fél ország megélt… Ki tudja, hol a herendi porcelán, és hol van Hollóháza? Nem sorolom tovább. Voltak, és — remélem — lesznek is…   

    De én csak úgy írogattam. Magamnak, mindenkinek, tehát Neked, vagy ki tudja, kinek… Mert akikről szól, nemigen olvassák el. Vagy ha elolvassák, nem értik. Arra nem is gondolok, hogy nem is akarják érteni…

    

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest