Egyik nap madárhangra ébredtem, már áprilisban járt az id?, a nap is melegített, ha kedvenc bástyámon, a Csaholyin sétáltam. Tavaszi szél festette arcom, boldog arához ill?en pirosra. Egyre közeledett esküv?m napja, ez számomra kíváncsisággal vegyes félelmet jelentett. Leánytársaim néha összevillantották szemüket és hangos kacagásban törtek ki, éreztem, velem kapcsolatos a dolog, és Nádasdy Ferenccel, akit a sors és szüleim nekem rendeltek. Egyszer már láttam ?t annak idején, tizenkét éves koromban. Még asszonyanyám fogadta a famíliát, akkor hívatott engem is. Futva igyekeztem a nagyterembe, de mikor megpillantottam a hatalmas termet?, sötét hajú, sötét szem? ifjút, megrémültem. Innen származik jelen félelmem. Egy ilyetén tekintet, amelyik úgy szúr, mint a vasvilla, akár ölni is képes. De a bástyákon jó volt sétálni, el is felejtettem mi várhat rám, csak a körülöttem elterül?, hangos lápot figyeltem. Próbáltam neszez?, surranó hangjait jól eszembe vésni, hisz leend? otthonomban már ezek a jól ismert zörejek nem lesznek jelen.
– Kisasszonyka, kisasszonyka, az országbíró úr hivatja! – lélekszakadva rohant felém az egyik lány. Gömböly?, zsírtól olvadozó termete nehezen bírta a sürg?s igyekezetet. Talán csak nem valami baj történhetett? Az bizonyos, ha bátyámuram ilyen szokatlan id?ben hívat, számomra valami fajta kötelezettséggel jár.
– Na édes húgom, nem sokáig koptatod itt rokolyád aljával az olvadó sarat, végleg elszállsz más irányba. De sok minden vagyon, amit jól eszedbe kell vésned.
Csodálkozva néztem reá, mire ez a nagy sietség, de ? tudta mit akar.
– Tudod-e te lány, honnan jött a családunk magyarföldre?
Honnan tudtam volna, nem mondta azt nekem eddig senki fia, így azután csak hallgattam. Bátyám csóválta fejét, és mesélésbe kezdett.
– Régen jöttünk ide, nagyon régen, a föld északi világából. Nekem is nagyanyám mesélte és te se felejtsd soha.
– Az északi világból? – csodálkoztam rá, mert err?l még nem hallottam. Tudtam ugyan, hogy létezik az örök hó birodalma, de hogy a mi családunk járt volna arrafelé, arról nem volt tudomásom.
– Bizony Erzsébet, a Gutkeled nemzetség gyarapította ?seink számát, akik sok id?vel ezel?tt a svéd birodalom lakói voltak. Régen volt már ez, akkoriban még itt a láp helyén talán valamiféle tó is lehetett.
„Tó lehetett itt?” Ezt azután nem is tudtam elképzelni sem, hisz a mocsaras lápos vidék úgy vette köbe a várat, mintha egy szülét?l származó testvérek lennének. Ezen a vizesen csillogó felületen hajók nem közlekedhettek, csak az ingoványt jól ismer? aprócska csónakok. A sekély víz alatt olyan b?zös posvány, sár terült el, aki gyalogszerrel idetévelyedett, beleveszett örökre. Igen csak el kellett gondolkodnom István bátyám szavain. Megfogadtam, nem felejtem soha, hisz akkor nem a mocsaras, rothadásos b?zl? láp leánya vagyok én, hanem a vízb?l fagyott jégszikláké.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: P. Szabó Mária
