Dékán András : A slambuc

 

 

 

Fullasztó meleg volt a villamoson. A nemrég véget ért zápor g?zölögve párolgott az aszfaltról, nehézzé téve a légzést. Péntek, kora este volt. A hivatali autót lemosva, megtankolva a f?nöke háza el?tt hagyta. Egy államtitkár gépkocsivezet?je volt. Kedvelte a f?nökét, mert azon ritka emberek közé tartozott, aki a magas beosztás ellenére normális maradt a környezetében lév? emberekkel szemben. Soha nem vette igénybe a magánprogramjaira, pedig megtehette volna. Kizárólag a hivatalos utakra kérte munkáját, s?t s?r?n el?fordult, hogy a gyakori esti meghívásokra – fogadás, vacsora – is egyedül ment. Szóval, kedvelte a f?nökét.

    Azon gondolkodott, hogy mit kéne csinálni a hétvégén. Talán elmennek horgászni Zsófival. Igen, ez jó ötletnek t?nt. Szombaton horgásznak, vasárnap meg kipihenik. Elmosolyodott a gondolatra.

    Leszállva a villamosról a kisközértben vett két üveg sört a vacsorához.

    – A Zsófi keresett, hívd vissza, azt kéri – fogadta az anyja.

    A válása után visszaköltözött az anyjához. Jobb híján. A lakás az exfeleségéé volt, arra, hogy vegyen egy lakást, nem volt pénze.

    – Jó. Eszem valamit, és visszahívom – válaszolta.

    Megvacsorázott, kibontott egy sört és tárcsázott.

    – Igen? – hallatszott a vonal túloldalán a jól ismert hang.

    – Szia! Kerestél.

    – Szia szerelmes! A Kati barátn?m kérdezte, hogy nem volna-e kedvünk lemenni velük a nagymamájához, Szeged mellé a tanyára, a hétvégén. Jó kis semmittevés, pihizés, szalonnasütés, bográcsolás, ilyesmi. Én nagyon szeretném, teljesen beleéltem magam, és tudom, hogy te is szeretnéd, mert te olyan vagy – mindezt egy szuszra nevetve mondta.

    – …Tulajdonképpen én horgászni szerettem volna. De már nem szeretnék, s?t!

    – Majd horgászunk a jöv? héten, most Szegedre szeretnél jönni – kacagott a n?.

    – Hát igen! – adta meg magát. – Hol kell lennem reggel, és mikor?   

    – Fél hétkor nálam, mert hétkor találkozunk Katiékkal az Ecseri parkolójában, és együtt megyünk, az ? autójukkal.

    – Jó, de menjünk két autóval, tudod az ? autójuk nem dohányzós.

    – Imádom az eszedet! Is!- nevetett Zsófi. – Akkor siess! Szeretlek! Szia!

    – Én is téged. Szia.

    Zsófit egy kollégája, János születésnapi buliján ismerte meg másfél éve. Jánossal együtt voltak katonák, onnan datálódott a barátság, ami csak elmélyült, amikor a jelenlegi munkahelyére ment dolgozni. Örömmel csodálkoztak egymásra.

    A feleség barátn?je volt Zsófi. Elvált, csinos, sz?ke, kék szeme állandóan mosolygott. Egy fogorvos mellett volt asszisztens.

    A bulin csak ?k voltak partner nélkül. Egyszer megkérdezte a barátját, hogy célzatos volt-e Zsófi meghívása. De csak széles vigyor volt a válasz.

    Hamar egymás mellé keveredtek, és este hazakísérte. Egyre többet keresték egymást telefonon, egyre s?r?bben találkoztak, aztán azon kapták magukat, hogy nagyon jól érzik magukat egymással.

    Szép csöndben egymásba szerettek.

   Másnap fél tizenegykor már a tanyán voltak. Két puli volt a fogadóbizottság, „akik” inkább kötelességtudatból, mintsem ellenségesen ugattak. Az ugatásra el?kerültek a háziak is. Összehúzott szemmel nézték az autókból kikászálódókat.

    – Jaj, Katikám! Így meglepni minket! Miért nem írtál, hogy jöttök? Készültem volna – csapta össze a kezeit a nagymama.

    – Isten hozta magukat! Szervusz lyányom – üdvözölt minket az öreg is.

    Hamar túlestek a bemutatkozáson.

    Rozi néni vékony csontú, alacsony termet? öregasszony volt. Soha nem dolgozott, amennyiben soha nem volt munkahelye. „Csak” felnevelt három gyereket, és ellátta a házat, a kertet, a tanyát. Bandi bácsi szikár, inas parasztember volt. A téesz-világban juhász volt, most is tartott nyolc-tíz birkát, de inkább már csak megszokásból. Most is ott legeltek a tanya mellett látótávolságban, a két puli hathatós felügyelete mellett. Az udvaron néhány baromfi, csirkék, kacsák, az ólban két malac röfögött.

    – No, kerüljenek beljebb, oszt igyunk egy kupicával, ha már így mögleptek minköt – szólt az öreg.

    – Mer’ már mögint a pályinkán jár az esze Magának! – zsémbelt Rozi néni, de mosolygott a szeme.

    – Jaj lelkeim, hát mit ennének, biztos mögéheztek az úton. Leütök két csirkét, oszt kirántom, petrezselymes krumplival, jó lösz-e?

    – Rozi néni! – szólt közbe -, ne fáradjon. Rántott csirkét ehetünk Pesten is. Inkább csináljuk meg bográcsban, pörköltnek.

    – Má’ mögbocsát a szóért – szólt közbe Bandi bácsi -, de csinájjad csak azt a csirkét, Anyjuk. Oszt majd estére bográcsolunk egy slambucot.

    Slambuc! Sokat hallott róla, de még soha nem evett. Volt valami a szóban, ami titokzatosságot kölcsönzött neki. Slambuc. Az valami olyasmi lehet a pásztorembernek, mint a nektár az isteneknek, gondolta. Alig várta az estét.

    A három n? bevonult a konyhába, a férfiak meg az udvaron egy terjedelmes akácfa alatt homoki bort kortyolgatva beszélgettek.

    Felséges volt az ebéd. Hiába no, a frissen vágott csirke egész más íz?, mint amit a piacon vesz az ember. De majd este, a slambuc. Ízlelgette a szót. Slambuc. Megpróbálta elképzelni az ízét, végül arra megállapításra jutott, hogy olyasmi lehet, mint a paprikás krumpli.

    A délután hamar eltelt. A n?k a mosogatás után a konyhában maradtak, Rozi néni sz?nni nem akaró kérdéseire válaszoltak. János az öreggel kiballagott a juhokhoz, ? meg az akácfa alatt elszenderedett.

Hat óra felé visszaértek a határjárásból, Bandi bácsi és János.

    – No, akkor nézzünk a slambuc után. János! Maga tudja, hun a fejsze, meg a fa, aprítson tüzel?t, és állítsa mög a bográcsot.

    – Maga mög gy?jjék, oszt segítsen neköm.

    Bementek a kamrába. Az öreg leakasztott a szegr?l egy méretes fatáblát, egy kosárba krumplit, vereshagymát, paprikát, paradicsomot szedett. Lebbencstésztát, sót, pirospaprikát tett mellé.

    – Ezt vigye oda az asztalho’, oszt mögkezdheti puculni. A krumplit kockázza mög. A hagymát is apróra.

    ? a táblán addig kockára vágott egy szép darab húsos, füstölt szalonnát.

    A t?z is lobogott már. A slambuchoz valók már csak a bográcsba kerülésre vártak.

    Elnézte az öreget, ahogy készítette az ételt. A sietség nélküli, megfontolt mozgását.

    Beletette a szalonnát a bográcsba. Mikor zsírját adta, beledobta a hagymát is. Mikor a hagyma kicsit pirult, beletette az apróra tört lebbencstésztát. Ahogy összeszínez?dtek, utána dobta a felkockázott paradicsomot, a karikára vágott paprikát, egy kicsi hegyes er?set is. Mikor a paprika megfonnyadt, hozzáadta a krumplit is. Megszórta pirospaprikával, megsózta, megkavarta, és befedte egy fed?vel.

    – No, ez ellösz egy darabig magával. Hun az a törköly?

    – Vizet nem tesz hozzá, Bandi bátyám? – kérdezte.

    – Csak keveset, ha kívánja – nevetett az öreg. – No, hozza azt a törkölyt!

    Néhányszor megforgatta, megrázogatta, nem keverte. Bicskahegyre t?zve kóstolta, elég puha-e a krumpli.

    – No, ez már jó lösz, kicsinyt még mögkapassuk, osztán falhatunk.

    El?tte még egy kupica törköly, a slambuchoz kenyér, kovászos uborka, és t?kén termett homoki bor.

    Utána meg a t?z fénye, a bor, a csillagok az égen, a puszta csöndje, a megnyugvás.

Legutóbb szerkesztette - Dékán András
Szerző Dékán András 0 Írás
Sokan kérdezték, mkiért nem próbálkozom irodalmi portálon? Nos, íme.56 éves vagyok jókedvvel áldott, vagy vert, meg a sors.