Avi Ben Giora. : Mesél a bécsi tekergő 4.

Nyomtatás

 Petyó és Kruplis Laci

Már a pizzák végén tartottunk, amikor Petyó meg Miki kopogtak.

– Későn érkeztetek – vezette be őket Bergmann. – A pizza elfogyott. Ha előbb jöttök, még kaphattatok volna némi maradékot.

– Nem bírtunk előbb idekeveredni, mert itt parkolót találni, az olyan, mint a lottón beletrafálni a hatosba. Na, egész jól haladsz – dicsért meg Petyó.

– Annak ellenére, hogy egész nap lógott! Elment Bencével anyagért, utána ebédelni, aztán valamit kalapált, nagy port csapott, és most megint eszik, illetve épphogy befejezte. Inkább ruházni fogom, mint etetni.

Nem hozott zavarba Bergmann egy cseppet sem.

– Bergmann úr. Maga csak fizessen rendesen, és nem kell se ruháznia, se etetnie. Tudok én önellátó is lenni.

– Jól haladsz, nem kell törődnöd azzal, amit mond. A pénzen meg ne izgulj. Fizetni fog, mint a köles. Holnapra küldök egy segítséget is, hogy gyorsabban haladj. Be kell fejeznünk két hét alatt.

– Rajtam nem áll? Láthatod, amit tudok, megcsinálok, de nem vagyok én sem gép. Ez a szoba már majd nem készen van, a sitt összetakarítva, csak el kell szállítani.

– Na akkor most menj és hozzál fel egy zsák cementet, meg homokot vagy két–három vederrel, mert vakolni kell.

– Meszet is egy keveset – szólt Miki, mert anélkül egy túrót sem fog érni az új vakolás.

– Minek most meszelni is a maltert Miki? Nem ráér?

– Petyókám, én voltam meg vagyok is kőműves. Sőt jó lenne a régi elektromos madzagokat is behúzni a csövekbe, és ahol rohadt, ott cserélni. Nem akarsz kétszer vésni ugye?

– Én biztos nem – feleltem és indultam hozni a kért anyagokat. Közben Bergman és Judit elmentek.

– Rátok zárom az ajtót, nehogy elmenjetek, Jövünk vissza nem sokára.

– Ernőke, ne hülyéskedjen. De csinálja, ahogy gondolja, ha nem jön vissza két órán belül, mi távozunk az ablakon keresztül. Van olyan hosszú létránk.

– Na akkor jó munkát az uraknak, majd jövünk.

Petyót egész véletlenül ismertem meg. A környéken, ahol laktunk, nem barátkoztunk senkivel, hiszen nem is ismertünk senkit. Figyelni sem nagyon figyeltünk, hogy beszél–e valaki esetleg magyarul. Azt hamar kiszúrtam, hogy a házunktól nem messze levő hentes magyar. Kis húsfeldolgozó üzemében sajnos munkát nem tudott adni. Már voltak állandó munkásai innen–onnan. Igen rendes volt, mert mindig sok kedvezményt adott, ha hétvégén vettem nála valamit, és sokszor ingyen is beletett a szatyromba ezt–azt. Rajta kívül senkit sem ismertünk. A Sánta kocsmájában sok magyart szedtem össze, de azzal, hogy elköltöztünk arról a környékről meg is szakítottam velük minden kapcsolatot. Csak egyvalaki maradt, a Krumplis Laci. Ő hozott össze Petyóval, aki Sopronból jött az egész családját ott hagyva. Neki nem fűlött a foga apja asztalos mesterségéhez, hegesztő szakember lett és a vasútnál dolgozott.

A feleségével elég jól élt addig, míg nem született gyerek. Felhúztak egy házat közvetlen az apja szomszédságában, azzal nagy kölcsönbe verte magát. Keményen melózott, de Petyó keresett egyedül, a pénz kevés volt. Az asszony megjátszotta az úrinőt, noha akkor még nem volt diplomája. Állandóan veszekedtek a volt nejjel, hogy nem jutnak egyről a kettőre, ha nem áll be ő is, de annak nem igen akaródzott munkát vállalni. Nevelte a gyereket és beiratkozott esti egyetemre. Petyónak az adósságai egyre nőttek. Apja párszor kisegítette, de megmondta, ha ilyen nőt vett el, akkor viselje is gondját. Három év után elváltak. Petyó alig 26 évesen mindent otthagyott a nejének és még a gyerektartást is vállalta. Összeállt a szintén elvált asszonnyal, Babival aki idősebb volt, és egy nagy lányt is hozott a házasságba, meg a lakását. Vele ötlötték ki a tervet, hogy Bécsbe költöznek. Babinak volt egy nőismerőse Bécsben, akinek sikerült megtalálnia a számításait egy régi 56–os magyar mellett. De pár év házasság után, amint megkapta az osztrák papírokat, elváltak. A férfi nagyvonalú volt vele, mert otthagyott neki lakást, pénzt, kocsit. Sőt egy remek állami állást is, amit annó ő intézett. Babi előre ment a lányával, Verával, aki akkor volt tíz éves. Együtt nem is kaptak volna útlevelet, csak úgy, hogy Petyó marad magnak, biztosítéknak. De hamarosan ő is kereket oldott. Akkor a vasútnál dolgozott Mikivel, és tudták mikor kell elhelyezkedni egy tehervagonban, amivel átjutottak Bécsbe. Petyót már várta Babi. Még semmilyük nem volt akkor, csak egy albérlet. Vera iskolába járt már, és Babi maszekolt, mint kozmetikus. Barátnője, Livi sokat segített nekik. Mikor Petyó is kikerült, szerzett nekik egy olcsó lakást, amit Petyó Mikivel közösen renovált. Két éve fojtatta a felújítást, de mivel kutyafuttában készült, sok mindent újra kellett csinálnia. Többek közt a csempézést, amiben már én is segítettem neki. Petyó nehezen kapott munkát, de Livi segítségével mégis kitűnően elhelyezkedett, mint hegesztő szakmunkás. Egy nagy olajipari cég alkalmazta és itt még a hiányos német tudás sem volt gond. Már két éve élt kint, várta az állampolgárságot, amit Babi és a lánya már megkapott. Mikivel jártak mindig fusizni, mert ő kőművesként dolgozott már Sopronban is, és itt is szükség volt erre a szakmára. Kuncsaft az akadt bőven, Petyó volt az állandó embere, és mellette rendszeresen alkalmazott magyar srácokat. Kruplis Lacit is így ismerte meg. Mindig a tábor előtt őgyelgő magyarokból vitt el magával valakit, ott szedte fel. A Krumplis név azért ragadt Lacira, mert egyszer nem tudott neki fizetni, ő meg észrevette az udvarukon a krumplis zsákot.

– Figyelj koma! Add oda azt a két zsák krumplit pénz helyett. Jól jön az, az olyan szegénynek, mint én.

Egy zsákot megtartott magának, a másikon hamar túladott. Lacinak egy nagy hibája volt. Nagyon tudott dolgozni, ha kellett, de ha pénz került a kezébe, hamar elverte piára. Mert sajnos sokszor nézett a pohár fenekére, hiába mondták neki, hogy ne csinálja. Aztán se Petyó, se Miki nem alkalmazta fusira sem, mert megbízhatatlan volt, és ha italt látott, akkor két napig nem volt hajlandó dolgozni. Pénzt csak kiadagolva lehetett neki adni, hogy ne vigye azonnal a sarki kocsmába. Ám most az adott helyzet miatt gondoltak egy nagyot és szóltak, hogy jöjjön, tudnak munkát adni neki.

– Holnap reggel nálad fog jelentkezni. Piát ne is említs neki, mert akkor nem fog melózni. – figyelmeztettek. – A részleteket már elintéztem Bergmannal.

Másnap reggel a megbeszélés szerint vártam az új munkaerőt, Kruplis Lacit. Pár évvel lehetett nálam idősebb, csak kissé kilúgozott állapotban. Bemutatkoztunk egymásnak, aztán Laci rögtön megkérdezte, mikor és mennyit fizetnek nekem a srácok.

– Pajtás, én még egy petákot sem láttam, mert csak akkor fizet a fazon, ha kész vagyunk a teljes melóval.

– Komám én azt nem hiszem el, hogy nem vettek fel a haverjaid egy vasat sem. Ismerem a Petyót! Nagy simligép. Elveszi a lóvét, másokat dolgoztat és közben a fizetésről nem hajlandó beszélni. Úgy kell kisajtolni belőle. Azt gondolja, hogy csak kedvtelésből jár az ember dolgozni, és közben nem kell se közlekedésre, se enni– vagy innivalóra. A többit meg sem említem, de nem érdekel, menjünk, nézzem meg, mi az a meló. Aztán nem biztos ám, hogy maradok. A megrendelővel is beszélek, és majd én szerzek pénzt attól. Vonja le a Petyó béréből.

Felmentünk. Nem Bergmann nyitott ajtót, hanem Judit.

– Jóreggelt! Már most neki akartok kezdeni. Ernő csak most tápászkodik ki az ágyból és még nem is reggelizett.

Közben megjelent Bergmann is a szokásos öltözékében.

– Üdvözletem az uraknak. Máris dolgozni akarnak? Ja bocsánat, maga az új munkaerő – és a kezét nyújtotta Lacinak. – Hoznál valami harapni valót a Meinlből – fordult hozzám. – Judit majd ad pénzt. A szokásosat hozd.

Laci maradt velük csevegni, én meg lementem vásárolni. Ahogy fordultam ki a kapun Bencével futottam össze.

– Már el is mész? Ma nem dolgozol?

– Egy frászt nem! Van egy segítségem is, valami Kruplis Laci, de nem sok jót mondtak róla. Két–három szót már beszéltem vele, nehéz dió, mert már dörgölőzött a falhoz. Előbb pénzt akar, csak aztán melózni.

– Azt nem fog látni. Legalábbis Bergmanntól biztos nem. Ha Petyó fizet neki, akkor talán. Én ismerem, nem egy rossz fiú, csak szeret inni.

– Na pont ezt mondta a Petyó is… de megyek Bergmannak reggeliért.

– Ne siess annyira, megyek én is. Meghívlak egy kávéra meg valami harapnivalóra.

Megvettük, amiket Bergmann szokott reggelizni, csak most duplán, mivel Judit is itt van, és utána odaálltunk a kávés pulthoz. Én még kértem egy extra wurstos zsemlét is Bencétől, ha már meghívott.

– Nem akarsz inkább mást? Hogy lehet megenni azt az extrawurstot, mond? Én a kezdet kezdetén szintén ettem, de rosszabb, mint a magyar parizer. Abban is sok volt a víz ez meg egyenesen úszik benne. Azt sem tudja az ember, miből csinálják.

– Én se nagyon szeretem, de ez az olcsó, erre telik.

– Ugyan már? A magyaroktól vehetsz szalámit meg mást is olcsón. Csomagolj magadnak reggel, és úgy jobban jössz ki. Meg ne sértődj! Én sem szoktam itt reggelizni, csak hát, ha már összetalálkoztunk… Tudod mit, majd veszek Winert, az legalább valamelyest ehetőbb anyagokat tartalmaz.

Ettünk, ittunk és indultunk fel Bergmannhoz.

– Hol a fenében voltál? – kezdte, amint letettem a zacskókat Á találkoztál Bence úrral. Biztosan kávéztatok is egyet. Na majd levonom ezt az időt az ebédszünetedből.

– Majd ha kifizetted nekem azt, amennyi órával még lógsz nekem – mondta Bence dühösen. – Nem elég, hogy reggelit hoz neked asztalhoz, még egy kávét is sajnálsz tőle.

– Nem szóltam semmit – vette halkabbra a szót Bergmann –, és nem is rád céloztam.

– Tök mindegy, de ezt a dumádat ne előttem hangoztasd, mert ugyanúgy magamra is veszem. Mindegy, hogy kinek szánod.

Laci javában verte a másik szobában a vakolatot, és szedte is a zacskókba.

– Nekünk mit hoztál komám?

– Mit hoztam volna? Nem kértél semmit sem. Van két szendvicsem, ami nekem kell délre, azt megoszthatom veled.

– Kösz, de én most akarok enni, meg egy sör sem ártana. – Azzal már ment is ki szólni Bergmannak, hogy ő szomjas meg éhes, pénz kéne.

– Ne menj sehova, van itt minden. Nyúlj be a jégszekrénybe, van ott valódi magyar kolbász és vegyél el egy sört is. Majd délben pótolhatod, mert azt nem én iszom, hanem a Judit.

– Vegye úgy Laci, hogy meghívtam magát egy sörre.

Laci nagy boldogan jött át a másik szobába, ahol én üzemeltem. Szállt is rendesen a por.

– Gyere komám, egyél te is. Innivaló csak ez az egy sör van, megosszuk. Közben meg mesélj magadról.

Beszélgetni kezdtünk. Pár szóban elmeséltem neki, amit úgy gondoltam, tudhat rólam, Aztán elmesélte ő is a magáét.

– Én Makórol vagyok. Tudod hol van Makó!

– Hogy ne tudnám! Ott, ahol a finom vereshagyma.

– Úgy van! Nálunk is van ám éppen elég. Na meg hozzávaló is. Nős voltam, de otthagytam az asszonyt, van egy fiam, most lesz hét éves. Küldök neki minden hónapban valamit, ha van, aki elviszi. Most nem nehéz, már jönnek–mennek a magyarok. Van is egy pár sofőr barátom itt, akik járnak mindig arrafelé. Különben én is sofőr vagyok. Mentősként dolgoztam. Hogy elváltam, visszaköltöztem az anyámékhoz, és nekik segítettem a háztájiban, meg amiben tudtam. Idős emberek már, és kicsi a nyugdíjuk. Nekik is szoktam küldeni mindég valamit, ha telik rá. Na de ezt hallgasd meg komám, mert ilyent nem lehet mindenütt hallani és legalább igaz is. Szóval, mint mondottam mentős voltam Makón. Tudod, a vidéki emberek úgy kezdik a munkát, hogy megisznak egy kupicával. Nálunk ezt nem lehetett, mert naponta ellenőriztek minket. Persze amikor már túl voltunk két–három kivonuláson, utána ledobtunk egy–egy kupicával. Semmi gondom nem volt egészen addig, amikor is egy balesethez kellett kivonulni. Nem volt súlyos sérült, csak a lába tört el, de nyílt töréssel kellet kórházba szállítani. Bekapcsoltam a szirénát, aztán adtam a lóerőknek. Egy kanyart kissé élesebben vettem be, mint kellett volna, és felkenődtem egy oszlopra utasostul, mindenestül. Nekem nem lett semmi bajom, de a kocsi kissé összelapult, és a sérültem beszorult, mert az ajtó teljesen deformálódott, nem lehetett kinyitni. A tűzoltóknak kellett kiszedni, és egy másik mentő vitte el. Az eset után persze kirúgtak, és a jogsim is bevonták. Aztán már nem kaptam melót sehol, ezért léptem le. Többé nem fogok mentős lenni, hiába szereztem meg a valódi osztrák jogsit. Nem azért, mintha nem vezetnék el bármit is ebben a kategóriában, de nem vennének fel. Már próbáltam. A taxi meg csak saját autóval megy. Dolgoztam egy kománál, de hiába csináltam neki napi ezer schillinget, abból nekem kevés jutott, mert havi bért fizetett. Na ja, volt azért némi borravaló is, de nem sok. Majd ha lesz pénzem, megszerzem a teherre is a papírt és akkor tojok minden ilyen szemét melóra. Sőt ott még inni is lehet vezetés mellett. Persze mértékkel.

Ezek után már tiszta sor volt, hogy miért mondták, hogy csak pénzt és piát ne adjanak neki. Estig készen lettünk az egész vakolatleveréssel. Mire jöttek Petyóék, már csak a sittet kellett szállítani.