Dékán András Szerző
Vezetéknév
Dékán
Keresztnév
András
11 év 3 komment

 

Az els? szabadságukon voltak a külszolgálat kezdete óta. Dobozi megkérte a sógorát, hogy fizessen be egy utazási irodánál egy hatszemélyes apartmanra, Bibione-ba. Úgy tervezték, hogy hazafelé kocsival mennek, hajóval Marseille-ig onnan Velence, és egy hét Bibione, az öccsével és annak feleségével. Ezért kellett a nagyobb apartman. Hosszas rábeszélés eredménye volt, hogy az öccse elfogadja a meghívást. Dobozi mindössze annyit kért, hogy június 26.-án, péntek reggel legyenek Velencében. 

– Ti is megérdemeltek egy kis pihenést, tesó. Az anyagiakkal meg ne tör?dj, szülinapi ajándék, neked, meg a sógorasszonynak. Egy éve nem láttuk egymást, most egy kicsit eleresztjük magunkat. Gyerekek nélkül, csak mi négyen. 

Nehezen, de végül sikerült rábeszélni a testvérét.

Fiukat, Csabát egy héttel hamarabb hazavitte az egyik külkeres a nagyszül?khöz.

Most izgatottan lesték a busz érkezését a velencei buszpályaudvaron. Reggel fél nyolc volt. Az éjszakát Mestre-ben töltötték egy magánháznál, el?re kifizették a szállást, hogy korán tudjanak indulni, a találkozóra. A kocsit egy parkolóházban hagyták a pályaudvar mellett.

Befutott a busz. Mikor meglátta a testvérét, ordítva rohant felé. 

– Tesó!

A leszálló utasok furcsán néztek az összekapaszkodó négy emberre, mit tudták ?k, hogy mire ez a sírós öröm.

A csomagot betették a poggyászmeg?rz?be, és a szemközti kávézók egyikében megkávéztak, majd mivel a szállás csak 14 órától volt elfoglalható, várost nézni indultak. Vaporettóval a San Marco-ig. majd gyalogosan össze-vissza. Egy kis pizzériában ebéd, majd vissza a parkolóba az autóhoz.

Megállapodtak, hogy valamelyik nap visszajönnek, mert fél nap Velencére kevés, de talán egy nap kicsivel több. 

Fél négy körül értek Bibione-ba. Az utazási irodát hamar megtalálták, és kellemes meglepetés volt a magyarul beszél? alkalmazott. A formaságokat gyorsan elintézték, és a kapott térkép alapján a szálláshelyre eljutni is könnyen ment.

Az apartmanház közvetlenül a tengerparton volt. El?tte 70-80 méter széles homokos strand, melyet kék-fehér csíkos naperny?kkel „ültettek be”, mindegyik alatt két fából készült napozóágy. Délután lévén még nyüzsg? élet volt, minden talpalatnyi hely foglalt. A recepciós megmutatta az apartmant, ellátta ?ket néhány jó tanáccsal, például, hogy a napozóágyak használata ingyenes, reggelente érkezési sorrendben lehet igénybe venni. 

Másnap reggel Dobozi korán, fél hét felé ébredt. Hiába, az évtizedes szokások, még szabadság alatt is m?ködtek. Kiment az erkélyre, rágyújtott, nézel?dött. A szobájuk az épület hátsó traktusán volt, az utcára nézett, nem a tengerre! Este még bánta, de most, reggel már nem. A kel? nap sütötte az erkélyt, és Dobozi megelégedéssel konstatálta, hogy délt?l árnyékban lesz. Ha leeresztik a red?nyt, estére nem lesz olyan meleg a szobákban.

Elnézte az utcát. A túloldalon egy kávézóban a székeket, asztalokat rendezte egy férfi, a mellette lev? élelmiszerüzlet el?tt egy kisteherautóról pakoltak. Egyébként alig látott embert. Pihentek még a nyaralók.

Kisvártatva megjelent az öccse. A n?k még aludtak. Egy darabig szótlanul nézel?dtek, mikor Dobozi megszólalt.

– Gyere, lemegyünk oda a pékhez. Veszünk valami szendvicsnek valót és ott iszunk egy jó kávét – mutatott a kávézóra -, meg fogat mosunk.

– Hogy mit csinálunk? – kérdezte az öccse.

– Fogat mosunk Tesó, fogat mosunk. Jó kis grappával, vagy amit akarunk – nevetett Dobozi. – A csajokat nem kell zaklatni. Megvesszük a reggelire valót, megcsináljuk, addigra talán a lányok is felébrednek, utána meg irány a strand.

A szót tett követte, hamarosan az üzletben voltak. Kicsit lehangolta ?ket az üzlet bejáratán lógó tábla. „Magyar, ne lopj!”

– Nesze neked Magyarország! – mutatott rá Dobozi. Dühös lett.

– A jó k…a anyjukat, akik miatt ilyen táblát kitesz, az olasz! Lejáratnak egy egész országot! – káromkodta el magát

– Ez van, Bátyó!

Friss, meleg ciabattát, felvágottat vettek, fogalmuk sem volt mi az, de jól nézett ki. Tejet, paradicsomot, uborkát a szendvicsbe, amit a partra szándékoztak vinni. No meg persze sört, narancslevet és ásványvizet. 

– Na igyunk egy kávét és mossunk fogat! – nevetett Dobozi, kilépve az üzletb?l.

A kávézóban egy csinos, húszas évei végén járó n? volt a pult mögött. Az erkélyr?l látott férfit most nem látták sehol.

Dobozi két ujját felemelve mutatta, hogy két kávét és két grappát kér.

A n? mosolyogva bólintott, megf?zte a két kávét, kitöltötte az italokat és eléjük tette. 

– Bátyó! Mi ez a grappa?- kérdezte Dobozi öccse

– Törkölypálinka! – felelte nevetve a pultos lány!

A két elképedt arcú férfit látva, harsányan nevetett. 

– Igen, magyar vagyok, a férjemmel ketten visszük ezt a kávézót, Isten hozott benneteket!

Maradtak egy félórát, beszélgettek. Még nem volt vendég, így a lány is ráért. Szóba került a tábla is a szomszéd üzlet ajtaján. Elfelh?södött a lány tekintete.

– Tudjátok, ez borzasztó. Nekünk is volt olyan vendégünk, aki le akarta tagadni a fogyasztása jó részét. Az is magyar volt. Akkor lep?dött, meg amikor magyarul figyelmeztettem: – Vagy kifizeted, amit fogyasztottál, vagy hívom a csend?röket. Tudjátok a többség nem ilyen. De van egy-két bunkó, aki azt hiszi azért, mert ? külföldön van, bármit megtehet. És az emberek hajlamosak az általánosításra

Végezetül nem fogadta el a pénzt.

– Ma ti voltatok az els?k, ráadásul magyarok, most a vendégeim voltatok. Jól indult a mai napom, jót beszélgettünk. A viszontlátásra! – búcsúzott a lány.

Kilépve a kávézóból, rögtön egyetértettek abban, hogy amíg itt vannak addig ide fognak járni…

 Fogat mosni!

 

 

11 év 3 komment

 

Volt, és van egy különleges bája az arab országoknak. Nevezetesen az, hogy ott a munkaszüneti nap a péntek. Amit természetesen minden külképviselet betartott, mert ugye alkalmazkodni kell a helyi szokásokhoz. De a nem mohamedán országokban a heti pihen?nap a szombat meg a vasárnap.

    Ezt is be kell tartani, ugyebár.

    Ebb?l következett, hogy hetente három szabadnap volt.

    Persze ez így nem volt igaz, mert azért akadt tennivaló b?ven.

    De Dobozinak tetszett a dolog, és bár arra, hogy egész napra kimozduljanak a városból, a nagykövet engedélye szükségeltetett, de azért el tudtak menni kirándulni, strandra.

    Egy alkalommal szólt a titkárn?.

    – Figyelj, Gábor! Nincs semmi programja a F?nöknek a hétvégén, gyertek ki a plázsra, leszünk jó páran. Reggel kilenckor találkozunk a kövi el?tt.

    Hazafelé a kocsiban szólt a Nagykövetnek.

    – Jó, rendben van, ha a Laid nem megy haza, akkor részemr?l semmi akadálya, én csak délel?tt megyek el teniszezni.

    Laid, az arab kertész, mindenes volt, aki a rezidencia alagsorában lakott, és általában havonta egyszer ment haza a családjához. Valahol az Atlaszon túl, a sivatag szélén éltek egy faluban.

    Betette a kocsit a garázsba, rögtön le is mosta, kitakarította. Azután megkereste Laidot. A szemközti kis kávézóban találta meg. Kedvelte a kis arabot. Jóval többet mutatott a koránál, 35 éves volt, de a kertet szépen rendben tartotta, és apró szívességeket tett, amit Dobozi mindig honorált neki. Hol egy dobozos kólával, hol egy csokival, de el?fordult, hogy pénzt adott neki. Ha a nagykövet vacsorát adott, akkor Dobozi felesége besegített a f?zésbe, Dobozi pedig a vendégek fogadását, az arab pincérek irányítását végezte. Ilyenkor Laidot kérték meg, hogy menjen fel a házukba, és vigyázzon a fiukra.

    Laid éppen dominózott a kávézóban, de amikor meglátta Dobozit felállt, és elé sietett.

    Röviden megbeszélték a dolgot, Laid csak a következ? héten szándékozott hazamenni. Kifelé menet még rendelt a négytagú társaságnak egy-egy üveg üdit?t, látásból ismerte már ?ket, barátságosan intett feléjük, és hazament. Még bekopogott a nagykövethez, közölte vele, hogy mi a helyzet, és hogy akkor ?k holnap reggel strandolnának.

    Este, mikor a gyerek már elaludt, a feleségével csirke melléb?l, zöldségb?l nyársakat csináltak. Az volt a szokás, hogy mindenki vitt valamit, és olyan piknik alapon ettek, ittak.

    Korán reggel leszaladt a szemközti pékhez, friss bagettért, meg valami édes süteményért. Bepakolták a két h?t?ládát, kilenc el?tt a követség el?tt voltak. Több új arcot látott, bemutatkoztak.

    A Mahart képvisel?t, meg a bábolnai képvisel?t még nem ismerték. Ott volt Tatai, a gazdaságis, a feleségével, és a két gyönyör? kislányával. A kisebbikkel a fia egy csoportba járt az oviban. Az els? beosztott, nyugdíj el?tt álló, kissé savanyú ember, a hasonló feleségével, Kriszta, a titkárn?, és persze ?k hárman.

    Algírtól keletre, egy kis öbölbe mentek. Valamikor, valaki felfedezte ezt a védett homokos öblöt, és azóta ide jártak. Itt kevés volt a helybéli.

    Kipakoltak, felállították a szélfogókat, a naperny?ket, és elkezdték jól érezni magukat. Dobozi bokáig belement a vízbe és nézte a láthatárt. Szédült. El?ször látta a nyílt tengert, a kigördül? magas hullámokat. De a kellemetlen érzés hamar elmúlt. Nagy ovációra fordult meg.

    Egy újonnan érkezett házaspárt éltettek.

    A férfi arab volt, mint kiderült. Samír n?gyógyász volt Akhbouban, egy kisváros kórházában, nem messze Algírtól. A felesége, Piroska, meg ugyanott gyermekorvos. Debrecenben az egyetemen ismerkedtek meg, abból szerelem, majd házasság lett. Az akkor még m?köd? TESCO (nem az áruházlánc) közvetítésével kerültek Algériába. Egy fiúk volt Attila.

    Samír jordán volt és keresztény. Az Akhbou-közeli erd?kben az ottani erdészekkel rendszeresen járt vadászni, vaddisznóra. Az erdész kil?tte a dúvadat, de muzulmán ember nem nyúl disznóhoz, így Samír a helyszínen feldarabolta, hazavitte, és telefonált, hogy lehet jönni, van vadhús. No, akkor rohant, aki tudott.

    Lecuccoltak ?k is.

    Samír el?vett a h?t?táskából egy félliteres, opálos folyadékot tartalmazó üveget és elrikkantotta magát.

    – Na! Kompani! Mit hoz nektek doktor bacsi? – és töltötte kis poharakba a lét.

    – Samír, mi ez? – kérdeztük.

    – Nem kerdez, kostol. Narancspalinka, este foztem korhazban ügyelet.

    Óvatosan kóstolták, mert elég furcsa színe, illata volt. Aki tudja, milyen a lekozmált cefre, az pontosan tudja, milyen íze volt.

    – Na milyen? Jó? 54 foga van!

    – Samír, a pálinkának foka van, nem foga.

    – Mindegy az! Er?s! Na milyen, mondod már!

    – Hát, nem rossz, de van egy kis hibája – mondta Dobozi.

    – Hiba? Milyen hiba?

    – Bennemaradt a rézeleje, Samír.

    – Nem ertek rezeleje. Mi az a rezeleje? – kérdezte csodálkozva.

    Megpróbálták elmagyarázni de nem értette.

    – Nem lehet rezeleje, üveglombik foztem, nem lehet rezeleje.

    D?ltek a nevetést?l. A mahartos Kovács a kezébe nyomott egy poharat, benne egy kis jóféle szilvórium.

    – Ezt kóstold meg, Samír, ebben nincs benne a rézeleje.

    Már elfelejtették az egészet, mikor még mindig azt dünnyögte maga elé.

    – Rezeleje. Marhasag, lombik nincs rezeleje. Marhasag. Mé’ nem mondjak, nem jó!

11 év 4 komment

 

Megcsörrent a telefon. Dobozi volt a legközelebb hozzá, így ? vette fel.

    – Gépkocsivezet?k, tessék!

    – Szalókiné, a személyzetir?l. Dobozi urat keresem.

    – Parancsoljon, én vagyok.

    – Megkérem, fáradjon fel hozzám, Dobozi úr.

    Sejtette, mir?l lehet szó. Még a tél végén pályázatot írtak ki az algíri gépkocsivezet?i helyre. Minden mindegy alapon megpályázta, mert mi történhet? Legfeljebb elutasítják.

    Odaszólt az irányítónak.

    – Kálmán, a személyzetir?l kerestek, felmegyek.

    – Menj csak, remélem érdemes lesz.

    Felment a harmadikra, szándékosan gyalog, hogy mérlegelje az esélyeit. Nem tudott franciául, de már járt nyelvtanfolyamra. Bár a nagykövetet ismerte személyesen, de mások is ismerték. Kicsi gyereke van, ez sem jó. Mindegy, az sem tragédia, ha elutasítják, gondolta. Végül is egy arab ország, teljesen más világ. Ilyen gondolatokkal kopogott az ajtón.

    – Kezét csókolom, Dobozi Gábor vagyok, keresett.

    – Foglaljon helyet, Dobozi úr! – mosolygott az asztal túloldalán ül? n?. – Azért kértem, hogy fáradjon fel, mert a pályázati bizottság, a nagykövettel egyetértésben, Önt találta alkalmasnak az algíri poszt betöltésére. Gratulálok.

    Fordult egyet vele a világ. Erre számított a legkevésbé.

    – Beszéljék meg a feleségével, Dobozi úr, július végén kell kiutazni.

    Még beszélgettek tíz percet a várható körülményekr?l, majd a n? elköszönt.

    – Akkor hétf?n várom a válaszát, és elindítom a kihelyezési eljárást. A viszontlátásra.

    Furcsa érzések rohanták meg. Tulajdonképpen erre várt, mióta a külügybe került, de most, hogy elérhet? közelségbe került a kihelyezés, kissé elbizonytalanodott. Algír! Teljesen más világ, más kultúra. Mit fog szólni a család?

    Harminckilenc éves volt, öt éve n?sült másodszor. A felesége titkárn? volt egy klinikán, Csaba, a fiuk, négyéves, igazi ádázka. Egyszobás, konyhás, komfortos lakásban laktak Angyalföldön, átmeneti elhelyezésként utalta ki nekik az önkormányzat. Tulajdonképpen azért pályázott, hogy a külszolgálatban félretett pénzb?l tudjanak egy normális lakást venni.

    Visszaért a pihen?be.

    – Mi van? – kérdezte az irányító.

    – Kihelyeztek. Algírba.

    – Remek! Menj haza, Gábor, beszéljétek meg az asszonnyal – nevetett az irányító.

    Az utazás napján nagyon meleg volt. Még sosem ült repül?gépen, pici gombóc volt a gyomrában. Nagyon korán kiértek a repül?térre, a sógora még belediktált egy unicumot a büfében, légi betegség ellen.

    Azután eljött a beszállás ideje. A tranzitban egymásra néztek a feleségével, elmosolyodtak, és szinte egyszerre mondták:

    – Megkezd?dött.

    Kétórás repül?út után érkeztek meg. Kilépve a betonra, azonnal megcsapta a párás forróság. Pillanatok alatt csurom víz lett. A tranzitban már várta a nagykövetség egyik munkatársa, hogy segítsen a formaságokban. A repül?térr?l a nagyköveti rezidenciára mentek. Egy különálló, kicsi, kétszintes, arab stílusú ház lett az új otthonuk. A nagykövet már várta ?ket.

    – Pakoljatok le, azután gyertek le egy kis ismerked? beszélgetésre – mondta nekik kedvesen.

    A gyereket rögtön gondjaiba vette a nagykövet tízéves lánya, felmentek az emeletre játszani. Jó két órát beszélgettek, oldott hangulatban, az elkövetkez? id?r?l. Abban egyetértettek, hogy a gyereket be kell íratni óvodába. A követség el?zetesen már jelezte a Francia Intézetnek, a válasz kedvez? volt.

    Négy nap múlva volt az els? nap az iskolában, egyben a beiratkozás napja is. A Francia Intézet óvodától az érettségiig fogadott gyerekeket. F?leg a Diplomáciai Testület gyermekei jártak oda, de szép számmal megtalálhatóak voltak a gazdag arab családok gyermekei is.

    A nagykövet, Dobozi, meg a két gyerek a f?épület felé tartott, mikor összetalálkoztak a szenegáli nagykövettel. Szép szál fekete ember volt, s?r?n megfordult a rezidencián fogadások, vacsorák alkalmával.

    – Bon jour, Messieur Ambassador, bon jour! – üdvözölte egymást a két férfi.

    A szenegáli nyújtotta a kezét Dobozinak is.

    – Enchante, Messieur! – mondta.

    – Je suis Gabor Dobozi, Messieur Ambassador, enchante – válaszolta Dobozi.

    Egy kicsit már beszélte a nyelvet, jót tett a nyelvtanfolyam.

    A fekete férfi nyújtotta a kezét Dobozi kisfiának is.

    – Bon jour, petit!

    A gyerek felnézett a magas, fekete emberre, és nyújtotta a kezét. Kezet fogtak, és a gyerek… Megnézte a tenyerét.

    Nem lett-e fekete.

    A szenegáli hatalmasat kacagott, valamit mondott a szintén nevet? nagykövetnek, nyomott egy barackot a kisfiú fejére.

    Majd, még mindig nevetve, elköszönt.

 

                                                                                                        Algír, 1991.

11 év 6 komment

 

 

 

Fullasztó meleg volt a villamoson. A nemrég véget ért zápor g?zölögve párolgott az aszfaltról, nehézzé téve a légzést. Péntek, kora este volt. A hivatali autót lemosva, megtankolva a f?nöke háza el?tt hagyta. Egy államtitkár gépkocsivezet?je volt. Kedvelte a f?nökét, mert azon ritka emberek közé tartozott, aki a magas beosztás ellenére normális maradt a környezetében lév? emberekkel szemben. Soha nem vette igénybe a magánprogramjaira, pedig megtehette volna. Kizárólag a hivatalos utakra kérte munkáját, s?t s?r?n el?fordult, hogy a gyakori esti meghívásokra – fogadás, vacsora – is egyedül ment. Szóval, kedvelte a f?nökét.

    Azon gondolkodott, hogy mit kéne csinálni a hétvégén. Talán elmennek horgászni Zsófival. Igen, ez jó ötletnek t?nt. Szombaton horgásznak, vasárnap meg kipihenik. Elmosolyodott a gondolatra.

    Leszállva a villamosról a kisközértben vett két üveg sört a vacsorához.

    – A Zsófi keresett, hívd vissza, azt kéri – fogadta az anyja.

    A válása után visszaköltözött az anyjához. Jobb híján. A lakás az exfeleségéé volt, arra, hogy vegyen egy lakást, nem volt pénze.

    – Jó. Eszem valamit, és visszahívom – válaszolta.

    Megvacsorázott, kibontott egy sört és tárcsázott.

    – Igen? – hallatszott a vonal túloldalán a jól ismert hang.

    – Szia! Kerestél.

    – Szia szerelmes! A Kati barátn?m kérdezte, hogy nem volna-e kedvünk lemenni velük a nagymamájához, Szeged mellé a tanyára, a hétvégén. Jó kis semmittevés, pihizés, szalonnasütés, bográcsolás, ilyesmi. Én nagyon szeretném, teljesen beleéltem magam, és tudom, hogy te is szeretnéd, mert te olyan vagy – mindezt egy szuszra nevetve mondta.

    – …Tulajdonképpen én horgászni szerettem volna. De már nem szeretnék, s?t!

    – Majd horgászunk a jöv? héten, most Szegedre szeretnél jönni – kacagott a n?.

    – Hát igen! – adta meg magát. – Hol kell lennem reggel, és mikor?   

    – Fél hétkor nálam, mert hétkor találkozunk Katiékkal az Ecseri parkolójában, és együtt megyünk, az ? autójukkal.

    – Jó, de menjünk két autóval, tudod az ? autójuk nem dohányzós.

    – Imádom az eszedet! Is!- nevetett Zsófi. – Akkor siess! Szeretlek! Szia!

    – Én is téged. Szia.

    Zsófit egy kollégája, János születésnapi buliján ismerte meg másfél éve. Jánossal együtt voltak katonák, onnan datálódott a barátság, ami csak elmélyült, amikor a jelenlegi munkahelyére ment dolgozni. Örömmel csodálkoztak egymásra.

    A feleség barátn?je volt Zsófi. Elvált, csinos, sz?ke, kék szeme állandóan mosolygott. Egy fogorvos mellett volt asszisztens.

    A bulin csak ?k voltak partner nélkül. Egyszer megkérdezte a barátját, hogy célzatos volt-e Zsófi meghívása. De csak széles vigyor volt a válasz.

    Hamar egymás mellé keveredtek, és este hazakísérte. Egyre többet keresték egymást telefonon, egyre s?r?bben találkoztak, aztán azon kapták magukat, hogy nagyon jól érzik magukat egymással.

    Szép csöndben egymásba szerettek.

   Másnap fél tizenegykor már a tanyán voltak. Két puli volt a fogadóbizottság, „akik” inkább kötelességtudatból, mintsem ellenségesen ugattak. Az ugatásra el?kerültek a háziak is. Összehúzott szemmel nézték az autókból kikászálódókat.

    – Jaj, Katikám! Így meglepni minket! Miért nem írtál, hogy jöttök? Készültem volna – csapta össze a kezeit a nagymama.

    – Isten hozta magukat! Szervusz lyányom – üdvözölt minket az öreg is.

    Hamar túlestek a bemutatkozáson.

    Rozi néni vékony csontú, alacsony termet? öregasszony volt. Soha nem dolgozott, amennyiben soha nem volt munkahelye. „Csak” felnevelt három gyereket, és ellátta a házat, a kertet, a tanyát. Bandi bácsi szikár, inas parasztember volt. A téesz-világban juhász volt, most is tartott nyolc-tíz birkát, de inkább már csak megszokásból. Most is ott legeltek a tanya mellett látótávolságban, a két puli hathatós felügyelete mellett. Az udvaron néhány baromfi, csirkék, kacsák, az ólban két malac röfögött.

    – No, kerüljenek beljebb, oszt igyunk egy kupicával, ha már így mögleptek minköt – szólt az öreg.

    – Mer’ már mögint a pályinkán jár az esze Magának! – zsémbelt Rozi néni, de mosolygott a szeme.

    – Jaj lelkeim, hát mit ennének, biztos mögéheztek az úton. Leütök két csirkét, oszt kirántom, petrezselymes krumplival, jó lösz-e?

    – Rozi néni! – szólt közbe -, ne fáradjon. Rántott csirkét ehetünk Pesten is. Inkább csináljuk meg bográcsban, pörköltnek.

    – Má’ mögbocsát a szóért – szólt közbe Bandi bácsi -, de csinájjad csak azt a csirkét, Anyjuk. Oszt majd estére bográcsolunk egy slambucot.

    Slambuc! Sokat hallott róla, de még soha nem evett. Volt valami a szóban, ami titokzatosságot kölcsönzött neki. Slambuc. Az valami olyasmi lehet a pásztorembernek, mint a nektár az isteneknek, gondolta. Alig várta az estét.

    A három n? bevonult a konyhába, a férfiak meg az udvaron egy terjedelmes akácfa alatt homoki bort kortyolgatva beszélgettek.

    Felséges volt az ebéd. Hiába no, a frissen vágott csirke egész más íz?, mint amit a piacon vesz az ember. De majd este, a slambuc. Ízlelgette a szót. Slambuc. Megpróbálta elképzelni az ízét, végül arra megállapításra jutott, hogy olyasmi lehet, mint a paprikás krumpli.

    A délután hamar eltelt. A n?k a mosogatás után a konyhában maradtak, Rozi néni sz?nni nem akaró kérdéseire válaszoltak. János az öreggel kiballagott a juhokhoz, ? meg az akácfa alatt elszenderedett.

Hat óra felé visszaértek a határjárásból, Bandi bácsi és János.

    – No, akkor nézzünk a slambuc után. János! Maga tudja, hun a fejsze, meg a fa, aprítson tüzel?t, és állítsa mög a bográcsot.

    – Maga mög gy?jjék, oszt segítsen neköm.

    Bementek a kamrába. Az öreg leakasztott a szegr?l egy méretes fatáblát, egy kosárba krumplit, vereshagymát, paprikát, paradicsomot szedett. Lebbencstésztát, sót, pirospaprikát tett mellé.

    – Ezt vigye oda az asztalho’, oszt mögkezdheti puculni. A krumplit kockázza mög. A hagymát is apróra.

    ? a táblán addig kockára vágott egy szép darab húsos, füstölt szalonnát.

    A t?z is lobogott már. A slambuchoz valók már csak a bográcsba kerülésre vártak.

    Elnézte az öreget, ahogy készítette az ételt. A sietség nélküli, megfontolt mozgását.

    Beletette a szalonnát a bográcsba. Mikor zsírját adta, beledobta a hagymát is. Mikor a hagyma kicsit pirult, beletette az apróra tört lebbencstésztát. Ahogy összeszínez?dtek, utána dobta a felkockázott paradicsomot, a karikára vágott paprikát, egy kicsi hegyes er?set is. Mikor a paprika megfonnyadt, hozzáadta a krumplit is. Megszórta pirospaprikával, megsózta, megkavarta, és befedte egy fed?vel.

    – No, ez ellösz egy darabig magával. Hun az a törköly?

    – Vizet nem tesz hozzá, Bandi bátyám? – kérdezte.

    – Csak keveset, ha kívánja – nevetett az öreg. – No, hozza azt a törkölyt!

    Néhányszor megforgatta, megrázogatta, nem keverte. Bicskahegyre t?zve kóstolta, elég puha-e a krumpli.

    – No, ez már jó lösz, kicsinyt még mögkapassuk, osztán falhatunk.

    El?tte még egy kupica törköly, a slambuchoz kenyér, kovászos uborka, és t?kén termett homoki bor.

    Utána meg a t?z fénye, a bor, a csillagok az égen, a puszta csöndje, a megnyugvás.

11 év Nincs Komment

Bármilyen egyezés megtörtént eseményekkel, kizárólag a véletlen m?ve.

 

A Honi Távirati Ügynökség jelenti.

 

„A Miniszterelnök, Szomszédország Miniszterelnökének a meghívására, ma kétnapos, hivatalos látogatásra Szomszédországba utazik. Útjára elkíséri a Gazdasági és a Kulturális Miniszter is.

Várhatóan kétoldalú megállapodásokat írnak alá, a két ország gazdasági, és kulturális együttm?ködésér?l. A Miniszterelnököt fogadja Szomszédország Államf?je is.”

 

(HTÜ)

 

A Határfalu melletti rét sosem látott látványosságra készült.

    Tavaszvég volt, kora este, még világos. Csillogó, fekete luxusautók várakoztak a rét melletti úton. Rend?rök, sötét öltönyös, napszemüveges emberek jöttek mentek, fontoskodva. A falubéliek izgatottan lesték az eget, az a hír járta, hogy itt fog leszállni a Miniszterelnököt szállító helikopter.

    A Nagykövetséget a Nagykövet, az Els? beosztott, és “természetesen” a Gépkocsivezet? képviselte. A Nagykövet magas, jó svádájú, ötvenes férfi, parlamenti képvisel? volt az el?z? ciklusban. De mivel pártja listáján nem kapott képvisel?i helyet, így a politikai alku tárgyává vált. Kárpótlásként Szomszédország nagyköveti posztjával kínálták meg. Eddigi rövid tevékenységén is látszott, hogy teljesen járatlan e téren. Szomszédország protokoll f?nökével beszélgetett.

    Az Els? beosztott és a Gépkocsivezet? kissé távolabb, a nagyköveti autónál beszélgettek. Egy közös hétvégi piknik lehet?ségeit találgatták.

    Az Els? beosztott fiatal, de már tapasztalt diplomata volt, több külszolgálat állt már a háta mögött. Ügyviv?ként, a Nagykövet érkezéséig, fél évig ? vezette a követséget. Jó humorú, harmincas évei közepén járó karrier-diplomata. Kedvelték a követségen.

    A Gépkocsivezet? is régi bútordarabnak számított, mögötte is volt már külszolgálat. Magas, korán ?szül?, negyvenes évei végén járt. Az el?z? Nagykövettel nagyon jó kapcsolatot ápolt, ebb?l fakadt a kissé tartózkodó, h?vös udvariassága a Nagykövettel szemben. Inkább a posztot tisztelte, mint a posztot megtestesít? embert.

    Halk, majd er?söd? zaj hallatszott.

    A helikopter puhán ért földet, és szinte azonnal kilépett a Miniszterelnök és kísérete. Mosolyogva intettek az ?ket megtapsoló falubélieknek, lekezeltek a fogadóbizottsággal, és autóba szálltak. Villogó rend?rautók között indult a konvoj a F?város felé.

    Másnap reggel s?r? program. Négyszemközti megbeszélés szomszédország Miniszterelnökével, plenáris ülés, a már el?készített szerz?dések aláírása, díszebéd. Kora este látogatás a Nagykövetségen. El?tte rövid pihen? a szálláshelyen. Minden percre pontosan kiszámítva. A Nagykövet természetesen minden programon részt vett, ahogy a protokoll el?írja.

    Indulás el?tt a szálloda halljában beszélgetett a delegáció tagjaival, mikor odalépett hozzá a Gépkocsivezet?.

    – Nagykövet úr! Indulnunk kéne, hogy a Miniszterelnök úr el?tt érjünk fel.

    Lesújtó pillantás volt a válasz.

    – Várj a kocsinál! Mindjárt indulás.

    A Gépkocsivezet? elnyomott egy mosolyt, és kiment. ? már tudta a nyilvánvaló következményeket, a Miniszterelnök környezetében dolgozó kollégáitól hallott egyet-mást a Miniszterelnök humoráról.

    Pontosan indultak, a Nagykövet autója a hatodik volt a sorban.

    A Nagykövetség kapujával szemben megállt az autó, a kapuban a Hivatalsegéd mosolygott zavartan. A Miniszterelnök várakozóan nézett körül, mikor odaért a Nagykövet, megszólalt.

    – Nos! Ha már a Nagykövet úr is befutott, akkor talán bemehetünk.

    A Nagykövet elvörösödött, de csak nyelt egyet.

    A Gépkocsivezet? meg magában mosolyogva szaladt utánuk, mert nem minden nap parolázik a Miniszterelnökkel.

11 év 9 komment

Néztem,
? visszanézett.
H?vösen,
De követel?z?en.

Benne volt a tekintetében.
Tégy magadévá,
S nem bánod meg.
Repülni fogsz a mámortól.

Csábító volt sz?kesége,
H?vös pillantása,
Mely ajkaimat kereste,
Követelte.

Megadtam magam
A sorsnak.
Mert már nem bírtam
A vággyal.

Megittam a whiskymet
Két jégkockával.

Dékán András Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.