Kavyamitra Maróti György : Sírkerti séták ötödik, befejező része

– a F?kaputól balra, észak felé, Radnótihoz –

Ma tehát balra fordulunk a Kaputól, és elmegyünk egészen a Sírkert északi faláig: ez jóval közelebb van, mint a déli.
Elhaladunk az els? világháborúban meghalt katonák sírjai mellett: egészen elképeszt?, milyen sírokat látunk.
Törököket, görögöket, franciákat, angolokat; éppen ezért véltem is mindig, hogy nem annyira világháborús sírok ezek, mint inkább az Antant megszállás, hadm?veletek során elhaltaké, hisz a háború alatt inkább a Monarchia seregei jártak kültájakon, mint az Antant er?k a mi tájainkon.
Azért még így is meghökkent? nagyságrendben alusszák idegen földben örök álmukat a soknemzet? katonák.

Rövid séta után elérünk az északi falhoz, ahol aztán keletnek fordulunk. Ahogy mindig, itt is: el?bb vagy utóbb Napkeletre megy az ember.

Valamikor az északi falon túl a Lóverseny-pálya állt, de már néhány éve elbontották, és egy szörny?séges – nem ide való – „plázát” emeltek a kerítés túlsó oldalára; dühöngünk is Lalagéval eleget, mert annyira ráépítették a Sírkertre, hogy elveszi attól a leveg?t, az életet (húúú! Már megint egy képzavar, ugye? a temet? élete).
Azért – kevés dühöngés után – mindig belenyugszunk a változtathatatlanba: ez itt, ahol mi sétálunk a Kedvessel, a múlt, a szépség, a nyugalom, az értékek világa, az a fém-beton-üveg-borzalom meg a jelenünk, az értéktelenül? 21. század.
Lesz építészete egyáltalán e századnak a m?vtöri-könyvekben?
Marad-e a hamu alatt gyémánt, az örök szépség mementójaként?

Mondom: a „lovit” már elbontották, kitelepítették, de bizonyos, hogy egy kisebb lovarda még van ott valahol a falon túl, mert olykor érezzük a lovacskák és a lótrágya illatát.

Meg kell mondanom azt is, hogy erre a sétára, erre az északi – keleti sétára, nem annyira az itt nyugovók patinás neve vonz minket: csak a séta legvégén tárulnak elénk a nagy nevek: errefelé magukért a síremlékekért jövünk.
Mert álmodó, szépen megformált síremlékek, k?- és fakeresztek, fekete, hófehér és mintásmárvány kripták sorolnak az északi fal mentén.
Ráadásul – mivel erre szinte senki sem sétál rajtunk kívül – az egyik legcsöndesebb, legnyugodalmasabb tájéka ez a Sírkertnek.
Figyelni pedig azért sem árt, mert ezen a tájon bármikor el?bukkanhatnak kedves mókusaink, és el? is bukkannak, persze: meglátják Nikolettát érkezni, és párosával j?nek látására.
Én meg csak bámulok: szép síremlékeket, mókuscsapatokat, Nikolettát.

 

Persze azért egyet-mást már az út kezdetén is lelünk: mindjárt jobb kéz fel?l Pósa Lajos sírja, aki persze csak a második vonalban volt, de azért – ugye, nem tévedek? – a második vonalnak az elején, és a második vonal is jó vonal a magyar irodalomban.

Kár valakit csak azért megítélni, mert nem volt zseni!
Zseni – hidd el nekem Nyájas Olvasóm! – kevés volt, van, lesz: az irodalom, a m?vészet, a tudomány nektárját szorgos, dolgozó méhecskék hordják inkább az emberiség kaptárába.
Olykor, id?r?l-id?re akad zseniális méhecske is, persze: de többnyire csak mester-méhek röpülnek körülöttünk, és röptetnek minket.
Igenis: Pósa Lajosok, De Amicisek.

Kis „félkörönd”-höz érekezünk, balra a sírkert fala zárja le, jobbra egy síremlék.
Családi síremlék: itt nyugszik az Apa, az Anya, az Unoka, épp csak a Fiú hiányzik abból a sírból: a Fiú valahol Fejéregyháza és Segesvár között álmodja apostoli álmát egy tömegsírban.

 

Remélem: világos voltam.

Tovább, tovább: jer, Lalagé! több mogyorót nem tudnak megenni Mókusaid! Majd még úgy elhíznak, hogy nem tudnak fölszaladni a tölgyfára veszély esetén.
Gyere, Kedves!

Az els? – dél felé – nyíló keresztútnál Steindl Imre álmodik gyönyör? épületeket: Országházat, szegedi Ferences templomot, meg  Rózsák térit, vagy ki tudja: tán valami mást, valami nem ismertet, és – reményeim szerint – a Túlvilági Építészeti Hivatal el is fogadja majd terveit.

És most mit tegyünk Lalagé, merre menjünk?
Menjünk el egészen Csajághy Laura sírjáig, és szóljunk mi is pár szót a Mereng?höz, vagy már el?bb induljunk délkelet felé?

 

Elmondom Lalagé a lehet?ségeket, aztán döntsd el!

A második kis félköröndt?l indulhatunk délketnek, és ötven méter után Munkácsy Mihályt leljük:

az ? obeliszkjánál kezd?d? parcellában pedig sok-sok jeles fest?, szobrász aluszik: akarunk virágot tenni Csontváry sírjára Kedves?

 

Akarunk, ugye?
Ugye, mi nagyon szeretjük ?t?

Viszont indulhatunk másfelé is: mehetünk épp Hozzá is!

Hiszen Laura sírja után kezd?dik a napkeleti körút: nem így hívják – gondolom -, de én így neveztem el, és te meg sosem tiltakoztál elnevezésem ellen.
Ha azon haladunk tovább, akkor…

Akkor: Radnóti Miklós.

Be gyönyör?, be sok mindent fölzenget? név: Radnóti Miklós.

 

De – miel?tt Róla szólnék – fontos mondanivalóm van Nyájas Olvasó, Nikolettáról.
Igen, Róla is van mondanivalóm, hozzá még fontos: drága, szép lelkét megmutató.

Nikoletta ugyanis – mint az Istenn?k általában – önkényesen válogatott, önkényesen szeretgetett mindig, mindenkit, és ehhez minden joga megvolt: Istenn? ?, mint mondottam már sokszor.
Szeszélyes, önkényesked? szeretetb?l válogatott mindig, még a Költ?k között is.
Hogyan volt ez látható? Engem csöndes, bels? mosolygásra indító?
Elmondom én, hát persze.

Az után az els?, hét-mécsest-gyújtó sétánk után, egy következ? alkalommal leltük föl Radnóti sírját.
Ám akkor is el?bb Attilánál jártunk, és ismét mécsest meg füstöl?t gyújtottunk: minden sétánk el?tt eltett néhány mécsest és füstöl?t, de többnyire Attilánál ott is maradtak azok.
Mikor aztán egy másik alkalommal fölleltük Radnótit, láttam Nikin, hogy bántja, szörnyen bántja valami, de nem szólt: szokása szerint nem szólt.
Viszont legközelebb – és aztán már mindig – több mécsest és füstöl?t hozott: továbbra is a nagyobbik részét Attila sírjánál hagytuk, de mindig „spájzolt” mécsest és füstöl?t Radnótinak is.

Senki másnak: csöndes, kedves alázattal állt meg más költ?k sírja el?tt is, de mécses és füstöl? csak József Attilának és Radnótinak járt!

 

Legyen hát, legyen!
Radnóti Miklós.

Egyszer régen, réges-régen, Skodával indultunk Bulgáriába: Szegedr?l indultunk, és autópályán mentünk az akkori Jugoszlávián keresztül. (Már ebb?l is sejteni lehet, milyen régen volt ez: hol van már ilyen állam?)
Jó pár órája szaladtunk az úton, amikor fölbukkant egy tábla: Zagubice.
Bennem megsajdult ez a név: a lágerben írt verseit úgy datálta Radnóti, hogy: Láger Heidenau, Zagubice fölött a hegyekben.
És akkor megdermedtem, hidd el B. L.
Megdermedtem.
Mert megjelent el?ttem a térkép, rajta a Gy?r melletti Abda, rajta ez a Zagubice, és hirtelen fölmértem a mérhetetlent!
Hisz az a csont-sovány, vézna Költ? innen, innen vonszolta magát er?ltetett menetben Abdáig, ahol aztán ? sem bírta tovább!
De addig?
Addig elvonszolta magát!
Elképzeltem, hogy er?s (legalább is Nála er?sebb), „nagy darab” emberek sok-sok kilométerrel el?bb megadták magukat, elterültek az út mentén, és várták a tarkólövést…
? meg, ez a testileg gyönge, szépszem? Költ?, tovább ment, tovább a végs?kig.

Hogyan?
Hogy lehetett, hogy történhetett, hogy bírhatta?
Megmondom nyájas Lektorészem, megmondom Neked!

Úgy, hogy Radnóti nem volt ott: pontosabban, nem ott volt!

Nem bizony!

? ott volt, ahol Fanni várta sz?kén a r?t sövény mögött; ahol árnyékot írt lassan a lassú délel?tt; ahol a béke méhe zöngött, míg h?lt a szilvalekvár.
Ott volt Radnóti, és nem a keretlegények géppuskáinak ütés- s ugatászáporában.
Ez a költ?i szellem örök gy?zelme az er?szak teste fölött!
A teste bebörtönözhet?, meggyilkolható volt, halandó: lelke, szelleme szabad és halhatatlan!

Micsoda gy?zelem náci hordák, ordas törvények felett!

 

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok h?vös érintésü büszke páfrány.

 

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülr?l lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

 

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már ?szül is. Az ?sz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

 

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

 

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban él?
vad férfiak fegyvert s hatalmat ér?
nyugalma nyugtat s mint egy h?vös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

 

Lager Heidenau, Ã?½agubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

 

Epilogus:

Kénytelenségb?l három behatárolható úton vontalak magammal, ó, Nyájas Olvasó!
Mi azonban ritkán mentünk így Nikivel, ritkán ilyen célirányosan.
Inkább – mondjuk így – szívesen indultunk egyféle útra, és tévedtünk el aztán nagy bátran, és találtunk váratlanul valami ismertre, nagyon szívdobogóan ismeretre.
Így persze sokkal, sokkal többet találtunk, láttunk.
Mert – hogy csak egy példát mondjak – Radnótitól igazán könny? meglelni Karinthyt (mindkett?t!),  Kosztolányit, Babitsot, Szép Ern?t és hidd el ó, Ny. O. leltünk is még oly sok mindent, hogy csuda, leltünk igazi csodákra!

És akkor még nem beszéltem arról, hogy vittem tanítványaimat másutt is Sírkertbe, vagy Panteonba, például Velencében, igen: Velencében a San Michele-szigetre, vagy a Frariba.
Elhiszed-e nekem Olvasó?
Szellemet-lelket borzongató kaland az is. Canova, Casanova, Goldoni, Giorgione sírjába botlani.

Elhiszed, ugye? És hiszed-e, ez nem csak olyan milánói-szósszal leöntött okoskodás, hanem élmény, valódi élmény.
Már akinek… Kinek élményei vannak…

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.