dr Bige Szabolcs- : Simona Cratel: Az idegenek – 11. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban *

 

 

 

70. Pontosan tíz óra húsz perckor, június tizenhetedikének napján anya egy bőrönddel a kezében lejött az emeletről. Teljesen józanul, annak dacára, amire készült. Éppen valamit magyaráztam. Haja a hátára-vállára omlott, és mindegyre a füle mögé hajtotta egy mozdulattal. Huszonnégy fok volt kint. Sütött a nap. Egy halvány barna blúzt és térdig érő virágos szoknyát viselt. Arca nyugodt, mintha csak gyümölcs-salátát akart volna készíteni, hogy együtt együnk a teraszon. De ettől borzaszó messze állt. A bőröndöt letette az asztal mellé, és Mihnea felé hajolt, aki egy műanyag kisautó kerekét rágta. Újai közzé fogta az állát, letörölte a nyálát, aztán homlokon csókolta minden ízében remegve. Könnyeit törülgetve hangosan megszólalt, miközben hátralépett, és nekiment a bútornak, pedig megtanulhatta volna már a helyét: „Nem tudok”. Azt akarta mondani, hogy még búcsút venni sem tud. Jellemző anyára. Engemet, aki a kanapén ültem, nyílván nem látott meg, hiszen én vagyok a láthatatlan ember. Vette a bőröndjét, rámosolygott a gyerekre, és így szólott: „Minden rendbe lesz, meglátod. Hidd el”. Mihnea mindebből semmit nem értett, csak vihogott szájában a kerékkel, örvendve, hogy senki nem akarja elvenni a nyalánkságát. És ezzel anya kilépett.

    Felszöktem a kanapéról, mintha rugó lökött volna fel, és utána futottam az ajtóig. A küszöbről kiáltottam: „mama!” Egy lépést sem tudtam tovább tenni. Megragadtam keményen az ajtófélfát, akárha a tornádótól félnék, amelyik el akar ragadni és feldobni valahova messze-messze. De anya nem jött vissza. Sőt, inkább mintha meggyorsította volna a lépteit, de lehet, csak nekem tűnt úgy.

    Nem tudtam sírni sem, de ezen, senki ne csodálkozzon. Valamit mindig is éreztem állandóan anyával kapcsolatban, így most meg sem lepődtem. Bizonyos szempontból már rég elhagyott engem. Nem bírtam megállni, hogy utána ne kiáltsak egyet legalább, hogy tudja meg, jó gyermeke vagyok, de ezt is csak illendőségből. Álltam ott, ameddig eltűnt a szemem elől.

    Egy szót sem szólt, hova megy, mikor jön vissza, egyáltalán visszajön-e. Semmi magyarázat, mintha nem is tartozna vele. Hacsak a gyermeknek mondott szavakat nem számítjuk, ami kész őrület. Még egy sor üzenet sincs apa részére. Mint mondjak, ha megkérdezi: anya hol van? Mikor megint részegen jön haza és veszekedősen. Ha csak annyit szólok: „anya elment”, hogy fog reagálni? „Elment? Hova? Miért?” Anya mindent képes összezavarni, hogy majd mások bogozzák ki az értelmét. De az igazság az, hogy egyedül csak én értettem meg az egészet. Csak én tudom, hova ment és kivel? Majd azt mondom: „elment, hogy gyógyíttassa a köhögését”. Elment egy olyan helyre, ahol sok a gyógyító napsugár. Elment gyógyulni. Persze, hogy tudom. Átfutott rajtam az a gondolat, hogy anya kezdetektől tisztában volt mindennel, és az utóbbi időben már búcsúzott tőlünk.  Utolsó emlékünk róla legyen bennünk eleven, és ebben ő szebb fényben tűnjön fel, mint amilyen általában.

 

71. Üres nélküle a ház. Sokkal üresebb és szegényebb. Apa szintén. Bármit is tegyen, apa egy biztos jelenlét. Valóság. Sorra veszi a dolgokat, és kész. Rendszerekben gondolkozik. Van benne rendszer, struktúra. Nem szóródik szét millió jelenlété, mint anya. Megfoghatatlan, körülírhatatlan, meghatározhatatlan jelenlétekké… Ez a gazdagság most odalett. Ki lettünk rabolva.

    Egyszerű dolgokról beszélek: láttatok már férfit bevásárolni? Veszi a cédulát „túró”. Odalép a tejtermékekhez, kinyújtja a kezét és elveszi az első csomagot, melynek a feliratán a „túró” látható, beteszi a kosarába. A legjobb esetben az árak szerint tájékozódik, melyik az olcsóbb. A cédulán következik a „vaj”. Kinyújtja a kezét és ott a vaj. A következő a „burgonya”. Majd a „laska”. És így tovább. Ha egy nő nyújtja ki a kezét, lát kismillió túróféleséget, és felteszi a kérdést: mikor fog túrót enni, milyen körülmények között, mihez, és így tovább? Végeredmény? A nő gazdagítja a világot, a férfi leegyszerűsíti. Szüleimnél legalábbis így van: apa egy férj, de anyával nem ilyen egyszerű.

    Vagy, vagy a következő történik: „Miért vettél diós ciabattát?” „Nem vettem semmi ilyesmit”. „De igen”, „De nem”. Mikor a csomagot felmutatják, még ő csodálkozik. Azt sem tudja, mit vásárolt. Kinyújtotta a kezét, és kész. Ha fel nem hívják rá a figyelmét, soha sem jön rá, mi történt és még ő kérdezi meg, miért van ennek a kenyérnek olyan furcsa íze. Így is történhet, amikor az asszony vásárol. Elhihető.

 

 72. Egy jó óra múlva Mihnea elkezdett nagyon sírni. Valamilyen titokzatos és homályos úton-módon, vagy a lakásban uralkodó csend révén eljutott a tudatáig, hogy ő most anya nélkül maradt, felfogta a helyzetet és elkeseredett. Vagy lehet, az árnyak súgták meg aljasul, azok a láthatatlan lények, akikkel társalog játék közben, s akik szerintem a padláson tanyáznak. Nem hiszem, hogy lenne olyan, aki el tudja képzelni, miként rezonál ez a nagy hodály, mikor Mihnea üvöltve hívja anyát. Az sem tudtam, hogy csillapítsam le, javasoltam, jöjjön és vegyen részt a kedvenc időtöltésemben. Megtisztelő, hogy meghívtam, de kétlem, értékelte-e, vagy felfogta-e egyáltalán. Nála nehéz megmondani, megéretett-e valamit, vagy nem. Még mondja mama, hogy nem játszunk együtt soha! Íme, valamit máris összehozok, és olyan jól szórakozunk majd, mint még soha. Felmentünk anyához és összeszedtünk mindenfélét, amit nem tudott, vagy nem akart magával vinni. Itt felejtett egy kis dobozt is tele fülbevalókkal, meg láncocskákkal. A nők általában vonzódnak a kicsi, apró tárgyakhoz. Anyának szokása volt olyan picike fülbevalókat vásárolni, hogy csak egészen közelről lehetett észrevenni a fülében, s a sminkjét olyan halványra készíteni, hogy csak öt centiről láthattad meg. Nem mintha én valaha is ilyen közelségbe juthattam. Mihnea kezdte zörgetni a dobozt, és én hagytam.

    Tüzet gyújtottam a kertben, a régi tűzhelyben, a teteje nem volt rátéve, hogy el lehessen benne égetni egyes dolgokat, és én beleraktam egyet s mást, lássam, miként enyésznek el. Először a divatjamúlt dolgokat égettem el. Ezek a kedvenceim. A csipke kellemesen sercegett. De a selyem a legnagyszerűbb. Azóta a kedvencem. Van valami nemes abban, ahogy elég. Kecsesen és tartózkodóan ég, de nem tart ki sokáig. Semmi nem ég úgy, mint a selyem.

    Mihnea is be-bedobott a tűzbe valamit: egy blúzt, vagy vékony mezt. Ennyit megengedtem neki. Tulajdonképpen az ő anyja is. Főleg az ő anyja. De Mihnea nem volt abban a helyzetben, hogy saját érdekeit megvédje, az én jóindulatomtól függött. Tetszett neki ez az egész cécó. Rohangászott a tűz körül, és üvöltözött, ahogy a száján kifért: „Ich fliege! Ich fliege wie ein Fledermaus!”. Repülök. Repülök, akár egy denevér. 

    Röviden szólva, egy közös tevékenység volt, s ezt nem lehet eleget emlegetni, mint a boldog család ismérvét. És boldognak éreztük magunkat ettől a közelségtől. A másodperc egy töredékéig nekem is volt egy testvérem. Akkor és ott.

    Ha valaki nem értené, megmagyarázom, és megpróbálom világossá tenni. Az ilyen dolgokban soha nem tudod, mikor kell megállni, mert csak haladsz előre untatva mindenkit, hisz senki nem kíváncsi a te személyes gondjaidra. Vállalom ezt a rizikót. Tehát röviden: Egyik nap, talán azután, mikor bújócskát játszottunk a hűtőszekrényben, leültem az íróasztalom mellé, és bolondul, és törékenyen, mint egy apró bogár az őt éppen kikerülhetetlenül eltaposó cipőtalp alatt, listát írtam mindazokról a dolgokról, melyeket biztosan nem fogunk együtt megtenni a testvéremmel. Olyan gyorsan írtam, hogy alig lehetett kibogozni. Tömött és olvashatatlan soraim betöltöttek jó néhány oldalt. És a listában ilyenek szerepeltek, többek között: soha nem fogok a testvéremmel sört inni, nem megyünk együtt a klubba, nem fogunk a nőkről beszélgetni. Nem lesz a vőfélyem. Nem fogunk soha meccsre járni együtt. Nem fogunk a családdal közös szabadságra menni. Nem fogok az ő „kanmuriján” részt venni. Vagy az esküvőjén. Nem fog megkínálni az első fizetéséből vett itallal. Nem lesz alkalmam örülni az első munkájának. Nem nézünk együtt filmet. Nem teniszezünk soha. Nem fogunk úgy igazából veszekedni. Nem húzok be neki a képébe egyszer se. Nem verekszünk meg ugyanazért a nőért.

    Ezek közül semmit nem fogunk együtt megtenni, és a lista ezen a zaklatott módon folytatódik, pedig nem is igazán tudom, hogy két testvér mit szokott együtt tenni. Nem azért, mert nem akarnám. Nem azért.

    Ott a kertben, megfeledkezve a nyomorult listáról, minden sietség nélkül, lassan végeztem, amit elkezdtem, mintha anya egy-egy részét égetném el, és vennék tőle búcsút. Ez a munkát estig tartott. Viszketett az orrom, és láttam Mihnea tele volt fekete koromnyomokkal, gondolom én is így nézhetek ki. Senki nem törődött velünk. A szomszédok hazatérve egyenesen beálltak a garázsba. Ha egyikük elment véletlenül előttünk az utcán, bátorítóan rám mosolyogtak, tőlük akár a házat is elégethetném.

    A végén jól megéheztünk. Mihnea rágni kezdte a körmeit, és én ezt rémesen gusztustalannak találtam. Akárcsak amikor vájkálja az orrát, s aztán megkóstolja. A gyermek egyszerűen nevelhetetlen, nem képes megérteni, hogy ez nem szép. Nekem pedig nincs kedvem sok ennivalót előkészíteni, meg nem is mindig tudok. Adtam neki egy bretzel*-t, és megelégedett vele. Leültünk a konyha kövére és falatoztunk. Közben besötétedett teljesen, és az öcsémet bevittem a szobájába, de nem akart ott maradni. Rögtön kinyitotta az ajtót, akárhogy próbáltam becsukni és akárhogy üvöltöttem, hogy maradjon az ágyban. Nem volt képes rám hallgatni. Így aztán egyszerűen otthagytam, és a befutottam a szobámba. Bebújtam a lepedő alá, hogy pizsamát vegyek és behunytam a szemeimet. Markomba fogtam a trikó egyik sarkát, amelyik megégett véletlenül, mikor közel mentem a tűzhöz. Úgy fogtam, mintha magától újra meggyúlhatna. Perceken belül Mihnea ott volt mellettem. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát. Mondom neki: „nincs hely itt kettőnknek. Menj vissza a helyedre!” Nem ment. Még csak meg sem mozdult. „Így is jó” — adtam meg magam — „nagyon jó”. Jobban elhelyezkedtem, és tudtul adtam: „Jobb, ha tudomásul veszed, hogy én vagyok a nagyobb, és enyém a párna”. „Én vagyok a nagyobb” — válaszolta. „Nem, nem. Én vagyok a nagyobb!” „De nem, mert én!” „Én tíz éves vagyok, te pedig hét. Én vagyok a nagyobb, hallod? és enyém a párna.”  „Mihnea a nagyobb”. És akkor, abban a pillanatban, minden elsötétedett előttem. Az a nyomorult nem képes felfogni, hogy én vagyok a nagyobb, bár ő magasabb. Nem tudom, miért dühített fel ez a dolog, de fogtam a párnát, lovagló ülésben ráültem, és a párnát az arcára nyomtam. Teljes erőmből nyomtam. Meg akartam mutatni, hogy én vagyok a nagyobb. Hosszú ideig. Eleinte küzdött velem. Igazán erős volt. Összekarmolta a karomat. De a vércsíkok a karomon még jobban feltüzeltek. Soha mostanáig olyan érzésem nem támadt, mint akkor. És nem is fog soha. De a karcolások kegyetlenül fájtak.

     Mikor a párnát elvettem az erőkifejtéstől kimerülve, meggyőződtem róla, hogy elértem a kitűzött célt, Mihnea csendben maradt. Rajta ülve észrevettem valamit, ami eddig soha sem tűnt fel az állandó grimaszkodásai miatt. Most ellenben, hogy mozdulatlanul feküdt, olyan volt, mint egy ékszernek kifaragott viaszfigura, hihetetlenül szép volt az arca. Haja szőke, szemei kékek, mint apának. Az orra kicsi, homloka magas. Kellemes kifejés látszott rajta, és szépen ívelő ajkak. Csodálatra méltó!

    Hogyan kerülte el eddig a figyelmem?

 

73. Az óriási égbolton egy andalító ritmusra lebegtek a csillagok és a hold. A város zenéje úgy szállt, mint egy meleg test párája, lassan terjedve a megkésett tevékenységek után, az üres utcán egy autó gördült végig, egy macska csevegett a többiekkel, vidám baráti hangok, egy alacsonyan szálló repülőgép, az élet halk, elálmosító hangjai. Szobám ablakán kitekintve a város nem mutatott életjeleket. Mintha mindaz, ami felhallatszott, rég eltűnt lényektől eredne. Mint egy szellemváros. A szemben levő ház egyik emeleti ablakából mégis fény szűrődött ki, de az árnykép, ami a fényforrás előtt látszott egy magányos táncosé volt. Úgy képzeltem, sír magában, ott pucéron, kövéren és holdkórosan. Aztán eszembe ötlött, hogy az a szegény kövér egyén mindannyinkért táncol, az egész emberi fajért. És azokkal a groteszk mozdulataival azt akarta mondani: mi a p…ért vagyunk ilyen átkozottul magányosak?

 Az idegenek 11

 

74. Úgy hiszem órák teltek el, hogy ott ültem az ebédlőasztalnál, előttem egy pohár vízzel, elutasítva bármely újabb gondolatot, mely be akarna hatolni a bensőmbe. Mezitlábbal a hideg padlón, a tágra nyitott ablak hűsében és meggyújtott fények mellett. Minden lámpa felgyújtva az egész házban. Mi mást lehetet várni egy tízéves gyerektől egyedül az üres házban. Mikor pedig éreztem, hogy ki kell mennem a fürdőbe, inkább magamra engedtem, minthogy megtegyem azt az utat ezen a nagy hodályon keresztül.

    Hogy hogyan érzetem magam, miután megtettem, amit megtettem? Nem tudnám megmondani. Miért tettem, amit megtettem? Magam sem tudom.

 

75. Majd hirtelen meghallom az ajtót. Mit gondoltok, ki jött? Magam is azt gondoltam, hogy hallucinálok, hogy delirálok, vagy valami ilyesmi, de anya jött meg. Mintha most is látnám lassan belépni. A bőröndjét leteszi a fotel mellé. Belezuhan. Esetlen hirtelenséggel egyik lábáról lerepül a cipő. Karjait átveti a fotel bőrkarján. Felfele tartott tenyerekkel, mintha jógázva meditálna. Tekintete olyan zavaros, akárha egy bomba robbant volna előtte, s látta volna az embereket meghalni. Talán éppen ez történt, ami már nem is szokatlan manapság. Egyszer láttam, mikor senki sem volt a közelben, a kisasztalra, ahol a kávét tartotta, repülőjegyeket tett le. Egy megszokott napon. De mégsem volt megszokott. Az asztalon hagyott két repülőjegy, egy tehetetlenül heverő gyermek az emeleten. Ez életünk legrosszabb napja.

     Csöppet sem lep meg, hogy ilyen állapotba került. Slampos, most először slampos, slampos és rendetlen. És főként öreg. Annyira öreg. És most égettem el belőle az utolsó darabot is! 

 

76. Majd az idő kezdett lassan telni. Olyan lassan, hogy az már felháborító. A függöny a huzattól felfújódva haláltáncot lejtett, mintha egy lassított filmfelvétel lenne. Mozdulatlanul ültem az asztalnál, anya mozdulatlanul ült a fotelben. A szoknya alja olyan ráncot vetett, hogy a combja még vékonyabbnak tetszett. Egyet-egyet köhintett, hörgött mélyről, hangosan zihált, mint egy láthatatlan fújtató. Mindketten zsibbadtak voltunk, egyikünk sem mozdult. Valószínűleg ugyanolyan állapotban voltunk, de különböző okok vezettek idáig ebbe a mozdulatlanságba.

     Az idő pedig telt.

     De nélkülünk.

 

   

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.