Szendrői Csaba : Ha hiába akkor végképp ne add fel

 

Esetleg megkérezhetem miért nem publikálható az írásom? Semmi kötekedés, csak érdekelne…

 

 

Tessék egy papír, a nevedb?l bet?ket írtam át

így formál a világ téged édesem,

kedves istened végtelen hatalmáról regél

e legény, hogy átszellemülten

?zzön téged át a karmád színezgetem.

A kabátfest? ceruzáját extrudált száraz

gabonarúdra cseréljük, hogy a lélek

fessen gabonaköröket a test kalásza köré.

Közlöm veled, szebbe ez így mint

a tavirózsa, vagy  a lótuszvirág.

Ebben a katarzisban

elveszik a jellem, az alak meghasad,

egyik fele sziklává válik, a másik felében

megragad és beteljesül a magány érzete

mely bár most látszólag táplál, valójában felemészt,

ha hagyod elmerülni álmaid

az én álmom a tiédbe kapaszkodva fullad majd bele

a fehér habba, mit a világ sáros lába köpül

a megannyi zárlatos android el-el csöppen? nyálából.

 

Hálás is lehetnék ezért, de mégis izmaim görcsbe vannak

ha erre gondolok, gondolában billeg agyam,

csapódik a koponyám falának,

falánk közhelyesült  görbületében a térnek

fogyogatunk’ elfele’ ahogy a szív hasítékából

kiveszünk pár hétnyi múltat,

mint kazettát a TK-ból, dvd-re cseréljük az elavultat,

most a rendez? szavát is hallhatjuk, miközben

ezt a jelenetet nézzük, szerelmem táplálja

az utolsó snittet, miben végül persze Rómeó feje billen,

majd ajka lassan belekékül.

 

Csorbát szenvedett a szenvedés is.

Megrekedten két fa törzsének ágyékánál,

reményvesztetten nézem a napfelkeltét, amit

hideg éjszaka el?zött meg kiszolgáltatottan, vontatottan,

haladtam az id?ben el?re, ahogy a gericem vel?jébe

pumpálta mellkasom ver?je az üt?éren keresztül.

Az utóélet ezentúl, a futó vége egyben.

Fekete kockákon alszom el, miközben te a fehéren

éppen leped?det teríted, végignézed nyugodtan

ebéded elfogyasztása közben, ahogy pislogás nélkül

bámulom a szemed, és végül összecsukódik a szempilla

a szerelem elillan, felszabadultan fogunk kezet jöv?re,

elfogadjuk, hogy ennyi, pont annyi mint másnak,

vásott gyerekb?l öltönyös urakká avanzsálnak, míg te

kis kosztümödben t?n?dsz és a koszt tömöd lassan magadba

szerelmem vallomása már nem könnyet csal,

neked minden szavam halandzsa,

aztán a ködbe vész végleg az egész,

feltett kézzel fekszünk a koporsóba,

két borsószem helyett egy hüvelyben,

két korsó sósborszesz leszünk a mély hegen,

mely bár behegedne,

a ráció hegemóniája nem engedi terét vissza a szellemnek. 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szendrői Csaba

Szerző Szendrői Csaba 262 Írás
Csendben akarok lenni, de csak beszélek, néha beszélni akarok, olyankor hallgat a lélek, néha tekerem a szót is, néha csak elszívom a mondókám, néha csak gitározom az izomrostjaimon, olykor kísérem is gordonkán...