Esetleg megkérezhetem miért nem publikálható az írásom? Semmi kötekedés, csak érdekelne…
Tessék egy papír, a nevedb?l bet?ket írtam át
így formál a világ téged édesem,
kedves istened végtelen hatalmáról regél
e legény, hogy átszellemülten
?zzön téged át a karmád színezgetem.
A kabátfest? ceruzáját extrudált száraz
gabonarúdra cseréljük, hogy a lélek
fessen gabonaköröket a test kalásza köré.
Közlöm veled, szebbe ez így mint
a tavirózsa, vagy a lótuszvirág.
Ebben a katarzisban
elveszik a jellem, az alak meghasad,
egyik fele sziklává válik, a másik felében
megragad és beteljesül a magány érzete
mely bár most látszólag táplál, valójában felemészt,
ha hagyod elmerülni álmaid
az én álmom a tiédbe kapaszkodva fullad majd bele
a fehér habba, mit a világ sáros lába köpül
a megannyi zárlatos android el-el csöppen? nyálából.
Hálás is lehetnék ezért, de mégis izmaim görcsbe vannak
ha erre gondolok, gondolában billeg agyam,
csapódik a koponyám falának,
falánk közhelyesült görbületében a térnek
fogyogatunk’ elfele’ ahogy a szív hasítékából
kiveszünk pár hétnyi múltat,
mint kazettát a TK-ból, dvd-re cseréljük az elavultat,
most a rendez? szavát is hallhatjuk, miközben
ezt a jelenetet nézzük, szerelmem táplálja
az utolsó snittet, miben végül persze Rómeó feje billen,
majd ajka lassan belekékül.
Csorbát szenvedett a szenvedés is.
Megrekedten két fa törzsének ágyékánál,
reményvesztetten nézem a napfelkeltét, amit
hideg éjszaka el?zött meg kiszolgáltatottan, vontatottan,
haladtam az id?ben el?re, ahogy a gericem vel?jébe
pumpálta mellkasom ver?je az üt?éren keresztül.
Az utóélet ezentúl, a futó vége egyben.
Fekete kockákon alszom el, miközben te a fehéren
éppen leped?det teríted, végignézed nyugodtan
ebéded elfogyasztása közben, ahogy pislogás nélkül
bámulom a szemed, és végül összecsukódik a szempilla
a szerelem elillan, felszabadultan fogunk kezet jöv?re,
elfogadjuk, hogy ennyi, pont annyi mint másnak,
vásott gyerekb?l öltönyös urakká avanzsálnak, míg te
kis kosztümödben t?n?dsz és a koszt tömöd lassan magadba
szerelmem vallomása már nem könnyet csal,
neked minden szavam halandzsa,
aztán a ködbe vész végleg az egész,
feltett kézzel fekszünk a koporsóba,
két borsószem helyett egy hüvelyben,
két korsó sósborszesz leszünk a mély hegen,
mely bár behegedne,
a ráció hegemóniája nem engedi terét vissza a szellemnek.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szendrői Csaba
