Mataeia, 1892. április kilencedike, szombat.
A trópusi hajnal párája nyirkossá áztatta Koke fekv?helyét annyira, hogy gatyájából is – melyben aludt – facsarni lehetett a vizet. A páracsöppek tömör vízzé összeállva zuhantak, hulltak napkeltekor a pálmafák ágairól.
Koke lekászálódott az undorítóan átizzadt leped?j? ágyról, és a pálmakunyhó két alig elválasztott helyisége közül átment a másikba: a hálóból az éléskamrába.
Éhes volt.
Élés?
Kamra?
Mindösszesen öt darab tyúktojást talált: ezen kívül még persze talált – lehetséges reggelinek lehetetlen – különböz? zöldségféléket, gyümölcsöket, melyeket Teha’Amana szedett a környéken naponként, és amelyek nagyon finomak voltak igaz, de hát nem ételek egy francia bohém gyomrának, mely ráadásul sok itallal telít?dött az esti mulatság során.
Öt tojás: az utolsó öt, és semmi pénz a ládafiában. Egy árva sou sem.
Párizsból hosszú hónapok óta csak sajnálkozó levelek jöttek: képeit nem tudták eladni, pénz egyetlen postajárattal sem érkezett. Két hónapja tán, hogy utoljára pénzküldeménye volt Kokénak, akkor nem is csekély, de annak jelent?s részét szinte azonnal fölélték egy hatalmas mulatságban, ahol csirkék, halak, tojások és vörösborok játszottak szerepet. Meg t?zijáték is.
A maradék pénzb?l éltek ahogy tudtak, de tegnap újra nagy murit rendeztek, avval a pénz végleg elfogyott, és most semmi.
Volt már ilyen helyzetben néhányszor Koke az elmúlt negyvennégy éve során.
A fest? imádta a tojásrántottát: lágyra, habosra, nem egészen átsütöttre készítette mindig: így szeretted Paul, ugye így?
Nagyot sóhajtott, és néhány fahasábot rakott a még parázsló t?zhelyre, aztán – hogy a láng föllobbant – olajat hevített. Közben föltörte a tojásokat, vizes lepényt gyúrt, majd alaposan fölverte az öt nyomorult tojást. Habosra verte azokat a tojásokat. Míg a könny? rántotta sült, Koke kiült a pálmakunyhó elé, és nézte a távolba vesz? tájat, és megint arra gondolt, hogy jó itt, és újra meg újra meglepte a tahiti noa-noa, a sziget semmivel össze nem vethet? illata.
Reggelenként, amikor fölkelt a nap, a ház tele lett sugárzó ragyogással. Teha’amana arca fénylett, mint az arany, mindent színessé tett csillogásával, és gyakran kettesben kimentek, felfrissültek a közeli folyóban, olyan egyszer?en és természetesen, akár az Éden Kertjében az els? emberpár.
De most még, ezen a reggelen Teha’amana – az ? vahinája – mélyen aludt a pálmakunyhó félhomályában, és Koke hozzáfogott a reggelihez.
Az utolsó reggelihez?
A habos, könny? rántotta íze kellemetes érzésekkel töltötte el – akár csak a szemlél?dés -, egészen addig, míg törött, sebes lába föl nem jajdította a késként belehasító fájdalommal.
A fájdalmat kis sétával oldotta, és közben döntött: bemegy a városba, mert – ezt nagyon tudta – ma biztosan pénze jön Párizsból.
Eltakarította a tojásrántotta maradványait, és belépett a „hálóba”, és megnézte az alvó lányt. Annak aranybarna b?rére néhány fénycsík vetült, és oly szép volt mélyalvó, ölét kitáró önfeledtségében, mint holmi maori istenn?.
Teha’amana tizenhat éves volt akkor: ha Párizsba vitte volna a negyvennégy éves Gauguin, akkor a bohémkörökben hatalmas sikert, a polgári lakásokban hatalmas botrányt arathatott volna.
De itt, Tahiti-szigetén egészen rendjén való volt, hogy a vénül? fest?nek leányka szeret?je van.
„Kedvesem, noa-noa-vahina…” – ébresztgette Teha’amanát Gauguin – „Ébredj kedves! Bemegyek a városba, pénzünk jött Párizsból.”
A lányka lassan fölneszelt, kinyitotta szemét, és álmosan bólintott, hogy érti.
És akkor Koke útrakeltél, ugye?
Auvers – sur – Oise, 1890. július 25, péntek.
Rémekkel teli éj után rémekkel teli napra ébredt Vincent, és oly összetörten, mintha nem feküdt volna este tízt?l az ágyában hajnalig.
A szobában minden függ?leges vonal hullámzott, hintált és verg?dött. Az asztal, az ágy, a rohadt kis szék, s?t még a bakancsa is az ágy mellett a földön mindkét cip?f?z?jével fuldoklott.
És amikor reggeli után kisétált a kanyargós mezei útra a napraforgótáblák mellett a kis, nyamvadó erd? felé, ott sem lett jobb. A láthatáron három ciprusfa lebegett, még távolabb a falu széls? háza, szintúgy.
Vincent agya még elég tiszta volt ahhoz, hogy tudja: nem így van, nem lehet így, nem ilyen a táj: az ? tudata vetül a külvilágra, hallucináció, vízió az egész.
Igen ám, de egyszerre a napraforgók között fölbukkant Cornelia, oly valóságosan, oly elevenen, hogy a fest? megtorpant: ezt a látványt egy-két percig képtelen volt hallucinációnak el- és felismerni.
Nyolc éve már, hogy nem látta Corneliát, és egy ideje úgy gondolta, hogy egészen elhagyta lelkét a lány, és most tessék: elevenen, valóságosan állt a napraforgók között.
Vincent levágott füle szörnyen kezdett sajogni.
Ez persze fiziológiai szempontból lehetetlen, ám pszichikailag nagyon is lehet? volt.
És tarkopaszra nyírt fejét is szétverték a ragyogó nap sugarai.
A napraforgómez?t keskeny vízvezet? árok választotta el az erd? felé haladó d?l?úttól, Vincent tehát átlépte az árkot, aztán megült a platánfasor árnyékában, a napraforgótábla szélén, és eltöprengett.
Miért is vágtad le a füled, Vincent?
Miért szakított veled – Theot kivéve – családod minden tagja?
Jó: apád nem szakított veled, mert ? már meghalt.
Csakhogy: nem volt-e Apa halála is szakítás veled, Vincent?
Miért, miért ez az egész? Mire való?
Így járt az agyad, ugye Vincent, miközben a napraforgókat nézted meg a láthatárt? És azt gondolta van Gogh: a fülvágás egészen érthet? és jogos: valamit csak tenni kellett, valamit, amit Paul nem tehetett meg.
Mert Paul gyáva, gyáva, gyáva…
A család? A szakítás?
No, hisz egészen hülyének, súlyos elmebetegnek gondolt mindenki, Vincent, ami lettél is.
Cornelia is – lám – sikítva menekült t?led: a lány unokatestvére volt a fest?nek, és tizenkilenc éves volt: istenem, tényleg annyira tizenkilenc éves volt Cornelia.
Csak hát – gondolja Vincent van Gogh – gyönyör? lány volt Cornelia, egészen, annyira gyönyör? és kedves és szép.
Ki nem szeretett volna belé, akinek szemei vannak a látásra?
De hagyján, hagyján! Tán Corneliát megbocsátották volna, megbocsátotta volna a család, de Mariát nem.
Nem ám, de nem ám!
Aztán – veszkel?d?-vereked? szakítás után – Arles-ban vetett horgonyt Vincent, Arles-ban, a szép vidéken.
A hatalmas botrány után.
És ott jó volt, nagyon jó volt. Provance-ban, a szép, meleg, lágy dombok alján, szép volt, és jó lett minden váratlanul.
Akkor nem, akkor még nem d?ltek be a függ?leges vonalak, nem hullámoztak, akkor még nem úgy látta Vincent a világot.
Épp csak ?rjít? mód magányosnak érezte magát Cornelia és Maria után, ezért megkérte Pault, hogy látogassa meg, és Gauguin – 1888. október sárguló havának huszonharmadik napján – meg is érkezett Arles-ba.
Eleinte minden rendben volt: közösen dolgoztak még ha hogy külön két szobában is: csak hát Vincent féltékenyked? idegei egyre robbanóbbá váltak: nem bírtad, ha másokkal is enyelgett Paul, ugye nem bírtad Vincent?
A sok közös – vagy épp magányos – megfeszített munka, és a senkinek sem megfelel? életmód válással, s?t: ?rüléssel fenyegetett.
Útban Papeete felé, 1892. április kilencedikén, szombaton.
Jó ideig gyalog mentél, ugye Koke?
Mangófák, kókuszok, mangrovék kísértek utadon, meg a gondok.
Zsebében az ópium-kivonatot hordta tablettákba s?rítve, arra az esetre, ha nagyon fájna a bretagne-i bunkók törte lába.
És fájt a lába, miként az élet, miként lánya és fia hiánya, miként Vincent oktalan halála.
Észrevétlenül suhantak az órák ezen a tájon, itt magától szabadult fel a költészet, s elegend? lett volna mintegy álomba merülni, aztán festeni.
Csakhogy Paul Gauguin ezúttal nem festeni akart, hanem meghalni, meghalni, meghalni. Annyira fájt a lába meg az élet meg a hiábavalóság.
Az ananászmez?t keskeny vízvezet? árok választotta el az erd? felé haladó d?l?úttól, Koke tehát átlépte az árkot, aztán megült a mangófasor árnyékában, az ananásztábla szélén, és eltöprengett.
Miért is?
Vissza Teha’amanához, a tizenhat éves maori lányhoz, az aranybarna szín?hez, aki úgyis ott fogja hagyni egy-két éven belül, és ? el fog rothadni a pálmakunyhóban vagy a papeetei kórház szörny? szobájában, ahol már volt, és ahonnan az ablakon át szökött meg, miel?tt a tudós orvosok megölték volna?
Na…
Kivette zsebéb?l az ópiumos dobozt, kiszórta széles tenyerébe, és alaposan megnézte ?ket. Csodaszép tájon ült Paul, és hát azt gondolta: „Itt akarok meghalni.” A táj csöndes volt, tökéletes és sz?zies.
És drazsék is szépek voltak a nap odahulló fényében, tökéletesek és sz?ziesek.
Aztán eltette azokat a drazsékat, szépen, vissza a dobozba, és a sz?zhelyr?l is fölkelt.
Szekér jött, ugye Koke?
És Paul Gauguin fölkéredzkedett arra a szekérre, hogy mihamarabb Papeetébe jusson.
El?bb a postahivatalba ment – tudod, lent a kiköt?ben – és pénz várta, pénz, pénz: sok-sok pénz.
Aztán berúgott az els? kocsmában mindenek el?tt.
Aztán a bordélyba ment, ahol Cicis Titi, régi kurvája és vahinéja várta, és remekül m?ködött a Cicis.
„Itt aztán nincs hiány Putifárnékban.” – gondolta közben Koke. – „Gyönyör?ségesen fekete b?r?ek, a legsötétebb ébenszínt?l a maori n?k halovány fehérségéig itt minden árnyalat megtalálható… A n?k attól sem riadnak vissza, hogy megbabonázott gyümölccsel próbálják behálózni az embert.” – gondolta Paul, mert hát így volt igaz.
Aztán valamivel éjfél után visszaindult Mataieába, hogy az ? vahinéje lábai elé heveredjen.
Auvers – sur – Oise, 1890. július 25, péntek. Valamikor déli kett? óra tájt
Odébbhaladt a nap, már nem t?zött oly kegyetlenül fejére, és Vincent úgy gondolta, menne már odébb, az erd? felé.
Már nem látta Corneliát a napraforgók között, nem látta, mert nem is volt ott. Csak az agyában kattogott valami, de az sem Cornelia volt, hanem kakukkének az erd? fel?l.
Mindenesetre kivette zakója zsebéb?l a pisztolyt, és rápróbálta a szívére: épp illett oda.
De aztán eltette a pisztolyt, még két napra visszatette a zsebébe, és indult van Gogh az erd? felé.
Egy paraszt jött vele szemközt, és ráköszönt:
„Bonjour, monsieur Vincent.”
Jó volt.
Mataeia, 1892. április tizedike, vasárnap hajnalban.
És újra a hajnal a pálmafák között, és újra a pálmakunyhóba süt? nap rézsútos sugarai Teha-Amana aranybarna b?rén, és megint a szerelem és megint a gyönyör?ség.
A lány édesen aludt: hason feküdt, csíp?je, popsija gyönyört ígér?en gömbölyödött Koke ámuló szemei elé. Tizenhat évének minden bája csalta, vonta Pault, ugye így volt, Koke? Az öreged? fest? kicsit megült az ágy mellett, és nézte, bámulta, szemébe, agyába szívta a gyönyör? lányka képét, és képpé, festménnyé dolgozta máris.
Lélegzetet venni sem mertél, csupán letoltad nadrágod, és ahogyan ott feküdt, úgy hágtad meg vahinédet: ugye így volt Paul?
És ugye az is igaz, hogy azt lihegted megelégülve: „A farkammal szeretnélek megfesteni, taníts meg rá noa-noa-vahina!”
És Gauguinnek eszébe jutott a titokzatos forrás is, ahol a taata mehinével, a hermafrodita szépséges ifjúval szeretkezett: de már szörnyen fájt a széttört és gennyez? lába, amit a bretagne-i bunkók összettörtek.
Azért fölkelt csak, megkérte a lányt, hogy maradjon abban a gyönyör?séges pózban, ahogyan szerette még egy pillanattal el?bb: ecseteket, festéket, palettát hozott, és megfestette Teha-Amanát izgatóan, gyönyört ígér?en gömbölyöd? csíp?jével, popsijával, és aláírta: Manao tupapau.
Csak hát közben szörnyen fájt a széttört és gennyez? lába, amit a bretagne-i bunkók összettörtek.
Auvers – sur – Oise, 1890. július 27, szomorú vasárnap.
És újra a délel?tt az erd? felé vezet? úton, a napraforgótáblák között, és újra a csaknem kopasz fejre t?z? nap rézsútos sugarai, és újra a napraforgók közt Cornelia szép fehérruhás alakja, és újra a pisztoly, a szívhez ill?: épp csak ezúttal meghúzva a ravasz…
Utóhangok
Teha-Amana még az évben ment, elment, ment messzire, és Koke nem látta többé: visszautazott hát Paul Párizsba, mert úgy gondolta meggyógyítják egyre fájóbb lábát, amit a bretagne-i bunkók törtek össze egy verekedés során: semmit sem gyógyítottak meg Párizsban, sem lábát sem zúgó agyát, ezért visszatért Édenkertbe.
Vincent két napig szenvedett: a jó Theo ült ágya mellett, meg a szép Cornelia. (Ennek a fele igaz csupán: Cornelia sose jött el, soha.)
És 1901 júniusában Koke áthajózott a közelben (?) lév? Hiva-Oa szigetére, mert azt hitte, ott boldogságot és örömöt és másik Teha-Amanát talál, de nem talált semmit, csak ?t találta meg 1903. május nyolcadikán a halál.
Így volt Paul, ugye?
És 1890. július huszonkilencedikén kedden Vincent van Gogh is meghalt Theo térdére hajtva fejét. És a ciprusok nem lebegtek immár Auvers-sur-Oise-ban, sem a faluszéli házak.
Így történt Vincent, ugye?
Legutóbbi módosítás: 2009.05.08. @ 08:07 :: Kavyamitra Maróti György
