kisslaki : Kipper Róza temetése 1.

Azon a télen Hérics testvér, éppen a Dunai rakparton védte rohadt hősiesen a hazát. Az ellenségnek még cipő sem volt a lábán, hogy legalább fegyver gyanánt használhassa. *

 

 

 

 

Mikor megkondult a lélekharang a galambok riadtan szétrebbentek a toronyból, ahol eddig vagy negyvenen, mint Ali Baba rablói egy jól sikerült portya után, teli hassal hűsöltek a vastag falak között

Mikor megkondult a lélekharang, a galambok riadtan szétrebbentek a toronyból, ahol eddig teli hassal hűsöltek a vastag falak között. Mostanság nehezen kaptak szárnyra az aratás utáni hajnalokon, hiszen ilyenkor még a héja sem járt a réten. Nem csoda, hogy bezabáltak a maggal terített tarlón. A süket öreg holló is kinyitotta a szemét; — a kisharang nyelve már alig lengett.

— Aha, temetünk! — motyogta — vajon ki lehet? —, hiszen mindenkit ismert a faluból. Kíváncsian fellibben a kőpárkányra, s letekintett az alatta éppen elvonuló gyászmenetre. Még a magasból is jól látta a koporsón fehérlő ákombákom betűket: Hérics Béláné szül. Kipper Róza — élt 77 évet.

 

*

 

Hajagos Pali bácsi, a harangozó, már sebesen szedte visszeres lábait, hogy még besorjázzon a tömegbe, mert Kipper Róza temetése borravalósnak ígérkezett. Azért is húzta ma ő a lélekharangot az unokája helyett. Igaz, még nem tudta, hogy kivel osztozzon a legmélyebb fájdalmában, ebben a nehéz órában. Mert csak az Isten tudja, ki fogja adni a borravalót?

Az elhunytat nem szerették a faluban. Hajagost ez nem igen érdekelte, de az már inkább, hogy a szegről végre rokonok közül, ki örökli a Kipper vagyont? Azt rebesgették a faluban, hogy az asszony, rengeteg pénzt harácsolt össze. Keresztényhez nem méltó uzsorakamatra adott kölcsön, és kíméletlenül gondja volt rá, hogy vissza is kapja a befektetett pénzét. Gyereke nem volt, pipogya ura, az a Hérics, pedig halálra itta volna magát, ha negyvenötben fel nem akasszák. Azt mondják, hogy már esküvő után az asszony kiölte belőle a jókedvet. Ezzel szemben az a beszéd is járta felvégtől a faluvégig, hogy a férj egy brutális, nohabortól idült állat volt, ki csizmában rugdalta az asszonyt, mikor rátört a delírium tremens. Ki tudna itt igazságot tenni? — mikor a szolgálatos angyal is csak fáradtan legyint, mikor megjelenik az Úr előtt a Hérics aktával, a reggeli raporton.

A kíváncsi holló lelibbent a toronyablak széléről, és hogy jobban lásson, ráült egy kényelmetlen rigófészekre, amit egy fűzfa tetején ringatott a szél. A madárlak gazdája úgyse mer visszajönni, míg ő ott a frissen ásott sír mellett bámészkodik. Még most is fene egy híre van a vén karmainak!

 

*

 

Közvetlen a koporsó mögött Koltai atya botorkált. Szegény, annyira reszketeg öreg volt, hogy már a járás is nehezére esett, pedig mindkét oldalról támogatta egy-egy fekete gallérú, fehér karinges ministráns. Az atya időnként nem kapott levegőt — pedig volt elég arrafelé. Ilyenkor megállt, s a két gyerekre támaszkodva, zihálva pihent egy verset, miközben jobbra, balra tekintgetett, mintha végső nyughelyet keresne fáradt testének, valami árnyékos fa alatt.

Hogy innen a temetődombról remek kilátás nyílik a Fonyódi öbölre, az nem érdekelte különösképpen. Míg Koltai atya kilihegte magát, vele együtt várakozott az egész gyászmenet. Végre, mikor valamicskét erőre kapott, újra nekilódulhatott a sötétbe öltözött társaság.

 

*

 

A kényszerszüneteknek nagyon is örült Hajagos harangozó, mert csatlakozhatott az utolsónak baktató Frankfurter patikushoz, az egyetlen emberhez, aki otthon a négy fal között őszintén meggyászolta Kipper Rózát.

Egykor egy bizonyos téli hajnalon, mikor ő félelemtől szűkölve, mint hajtott állat, elérte a falu végét, s megzörgette az ablakot, Róza menedéket adott neki, ahelyett hogy nyilas kézre adta volna.

Pedig a férje vitette el. Csak véletlen, hogy Leipziger élve maradt. Egy légitámadás alatt, ő nem szaladt le a töltésről a többiekkel, hanem a sötétben a vonatszerelvény alá gurult, s egyszerűen hagyta, hogy később, mikor mindenkit visszahajtottak a vagonba, továbbgördüljön fölüle a marhavagon. Ottmaradt a talpfák között, csak a közömbös csillagok bámultak le rá irdatlan magasságból. 

Leipzigert mindenütt keresték a faluban. Persze, hogy nem találták. Ki lehetett volna olyan marha, hogy éppen a feljelentője pincéjében keresse? Azon a télen Hérics testvér, éppen a Dunai rakparton védte rohadt hősiesen a hazát. Az ellenségnek még cipő sem volt a lábán, hogy legalább fegyver gyanánt használhassa.

Kipper Róza sohasem fogadott el semmit a patikustól hála gyanánt, és még külön is megkérte, hogy sehol se említse a nevét. Nem kér dicséretet, jutalmat meg hasonló marhaságot, azért, ami különben is emberi kötelesség; – pláne ilyenkor, mikor megőrült a világ. Őt a zárdában csak egyszerűen így nevelték

 

*

 

Különben kevesen kisérték utolsó útjára az asszonyt. Viszont a templompribékek testületileg kivonultak Lőcs Mari, fősirató vezetésével. Pedig senki sem hívta őket.

Még jó, hogy a döglegyes céhzászlójukat otthon hagyták. A dalárdabrigádjuk talán még egy krumplival telt koporsót is képes lett volna elsikoltozni a gödörig.

 

 

 

Vasárnap egy rövid befejezés is lesz

 

Legutóbbi módosítás: 2009.05.08. @ 10:19 :: kisslaki
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de