Petz György : A szegény kisgyermek bús férfi korából – Elégikus vallomás Kosztolányinak

Október óta kissé másként;
lehet, fájdalomcsillapítóként is.
Fölteszem az 500-as Rubophenre,
hátha késeket nem fennek,
ha olvasni – ennyit kell.

 

A szegény kisgyermek bús férfi korából
Elégikus vallomás Kosztolányinak
10 tételben

 

1.
A gyermek, aki voltam egykor,
s ki e testben tétován figyel –
és nem találja útját a világban,
és nem találja helyét már bennem;
még id?t ad, néhány napot
megszületni; úgy, hogy érdemes legyen.

Minden, mi itt van,
s én ide tettem:
az asztal, a polc
és rajta a könyvek,
a lámpa, az erny?,
s talán a fény is –
a sz?nyeg, min járnak,
tiporva szeretnek –

itt marad épp úgy,
akár ?szi fa
levéltelen,
ha leválok róla,
odébbmegyek –
lejjebb egy kicsit
és feljebb is akkor,
mint az avarszag
t?nök a tájban.

Az ifjú, ki voltam,
másfele jár már –
magával vitte titkait;
hisz fontos volt neki,
rejtvényre nézett,
hogyha meglátta társait;
s engem itt hagyott –
ha tükörbe nézek:
átnéz rajtam,
ásít, ásít.

Mi mindent zártam szemembe,
s mi minden hagyott itt –
Az örömök elúsztak, akár a halacskák,
s én már a vízre sem emlékezem,
Talán, ha néha, egy-egy buborék…
és megáll a felszínnél, miel?tt újra
elvegyülhetne; de percig még marad,
aztán kipukkad. Felszabadul.
És vége a gyöngynek a vízben,
és vége a halnak a vízben; s én,
aki mindezt a szemembe zártam,
nem látok mást, csak üveget.

Ha tükörbe nézek,
vissza már egy érett
férfi les. Jaj, hol vagyok?!
Ha szembe jönne, én
biztosan köszönnék;
oly komoly. Igen, komoly.
Ez lenne hát, kiért
apám s anyám egykor
díszben összeesküdött?
Nem hazugság volna
mind, mit rám rakodtak
megoldani képtelen?
S most már csak néz: tükröt,
mi semmivel nem több
magánál a tükörnél.

 

2.
Újra úgy vagyok magammal,
mint els? találkozáskor a szerelemben;
minden most kezd?dik, ismeretlenül,
és oly csupaszon, mit meg nem véd a múlt.
Bármi lehet; ki tudja, szemem unalomtól
vagy bizalomtól fáradt – mi lesz?
Miféle mélyeim vannak, mik magukra öltik
a leplezetlenek leplét, a tisztaság
álcáját – és a reménytelenséget.
Ennyire jutottam? Innét kezdem?
Körbejárok, mást se tudok tán?
Miért nem írhatom – milyen vagy: te?
Miért mindig e ny?ves els? személy,
akir?l semmit tudok, csak kaparászom
a lélek b?rét – közelebb jutni hozzá;
hiszen csak veled, ha együtt történnénk –
tudnék meg többet e csöndbe menekv?,
magába vérz? védtelenr?l –
mert újra úgy vagyok magammal.

 

3.
Én úgy éltem: bel?lem szakadt ki,
akire azt hittem: te vagy és elmész –
és mi fontos volt bel?lem: nincsen
már velem, csupán a váz, ki
tükrömb?l rám néz; s éppen olyan,
mint annak el?tte, mikor még
voltál, de már nem. Határt érsz.
Így kell hát magamat megismernem?
szegénynek, tátogó hiányev?nek, kit
felpuffasztanak a múltak; kire ráér
a halálközeli ?szül? halánték.
Nem akarom a megismerést, legyek
boldog, fene bánja, miféle nyájban;
hagyjanak el az évszakok,
kibékülök egyetlen tavasszal,
s mi hátra van, minden belefér –
szárítson fel a nap, ha es?,
felh?b?l fújjon el, ha szél.

 

4.
Érzékeimmal láncot próbálok lazítani,
és örvendeni is a láncnak;
könnyíteni magamon újra meg újra,
nem érezni, hogy húsomba vájnak.

Amit kipróbálok – megpróbál engem,
mit görccsé oldanék – megkötöz, jelez:
testté gy?ri a fantáziám, örül, szenved;
és célom akar lenni, mi elébb csak szolgált.

Kinek fantáziája van, minek annak
megszületnie; miért kellenek a b?rbe
kötött álmok, sóvárgás falak közül
falakon túlra, és rázkódni attól is,

mi oly efemer; miért az áttétel,
ürítés, étel, a nagykép? élet –
s maga alá gy?r, ha hagyom, ha félek;
az állandó „ki vagyok?” a kiáltás és a csend.

 

5.
Amíg fiatal voltam, úgy akartam,
mindenben a széls?kig menjek,
s tetteim összegét hassa által a mérték,
amivel semmi dolgom, ha ?riz egy isten.
Immár férfikorom magasán úgy látom,
nem volt hiba a végcélban; mert tényleg,
mérték kell az egészbe, amit úgy nevezek:
én, vagy az életem, mindegy –
mérték legyen abban, de nem csupán összegeként,
ellenben, hassa csak át, mindenik tetteimet.

 

6.
Hiszen te is tudsz mindent.
Én is ? is.
Ülhetnénk a lábunk összehúzva,
szemünkbe zárva legfels? határt –
mi épp annyira jóság, mint közöny,
amely felé bens?nk úgy sündörög.
Hiszen te is tudsz mindent.
Én is. ? is.
Mind, ki egészre egészként tekint,
és véle már így – semmi dolga nincs –
de nem. Felszakítja gömbödet a tett,
mi káprázatért valóval fizet:
épp annyira teljes és hiányos,
hogy kielégít, s újra célra lök –
és eközben rongy, nedvedbe lógatott:
az ösztönök letörlik jeledet –
ne hidd: te is tudsz mindent,
én is, ? is –
jó vakság ad szemednek távlatot,
lábad s karodnak fáradtság er?t,
s míg a sarkon elszárad egy jógi,
te mit sem sejtve – megmerítkezel.

 

7.
Jobb, ha t?lem tudod: nincsen társad;
meg aztán úgy vagy evvel a világgal,
akár a pásztor a nyájjal. Magánnyal.
Mész, mész fel?led – magad felé,
s közben már-már kilométerköveket
látnál magad mellett eligyekezni,
pedig csak id?be álltál s es? esik –
s istent megérted egyre jobban,
akár nincsen, de hogyha van is –
legjobb esetben semmi dolgod;
talán teremteni, vagy újraölteni
ruhányi testet s csodálkozni:
nem lehet az, hogy ne legyen társad,
hisz ugyanúgy van itt bárki magánnyal;
szinte már közös, szinte összeköt,
ahogy a helyén önmagát kitölt,
akár a gömb, s csak a csodálkozás,
a közönynek ifjabb testvére fordítja
másra.

 

8.
Próbáld meg: nézzél úgy valakire,
mintha már újra, és nem el?ször
láttad volna, s?t, jó ismer?söd –
mert találkoztatok már, s valami
fontosat mondtál neki, vagy ?
akart mondani, de jött a várt
villamos, talán éjjeli sápadt hatos,
s az úgy viszi el az embereket,
akárha sorba állnának, s nem
egymás mellett – gondold meg:
részként találsz és egészként búcsúzol,
s most újra rész vagy, és övé a gond
másik fele, amire te lennél válasz –
és ez benne rejlik minden találkozásban,
s hogyha most nem néz rád az világ-
omlás; ? veszít többet? te? vagy a
világ? – mert hiszen dolgod van,
és éppen vele; szemén látod, igen,
megismert, és pontosan úgy néz rád,
némi zavarral el?ször, mint aki
emlékek között matatva döbben rá
arra, hogy éppen téged várt s mióta.

 

9.
T?lem függ minden:
hogy mekkora magányt
hasítok ki, cifrázok –
hasonlítok Istenhez
vagy csak bogarászom;
t?lem függ minden.

Ha megérkezem,
ott a bizonyíték:
elindultam valaha,
és utam senki másé:
magam lenyomata,
ha megérkezem.

Árnyékot vetek
magamra anélkül,
hogy fényl? napom lennék;
semmi kétágas pokla –
mennyre ráismernék;
árnyékot vetek.

T?lem függ minden,
de nem múlik a múlt,
egyre inkább ideér –
mikor ha megérkezem,
s látnám végre fejét:
árnyékot vetek.

 

10.
Hatszor hatodik csöndem hordozom –
mér’ lenne lélek, s ha van, miért félnénk?
mi ez a spulni, mire felgöngyölve utunk,
s nem tud letekeredni simán, egyenest –
ez lenne tán a lélek, e majd’ körbe-cérna?
Hatodszor üzent a csöndem, e párbeszéd,
mit a lelkem folytat a magánnyal,
amelyben élek, meg-megzavarva köztes beszéddel:
mert félreélek; formálisan, már szinte úgy,
akárha élnék: már-már van családom,
lakásom, autóm és földi birtokom; épp elég,
hogy vádlón körbeálljon s kérdjen: mire mentél?
„szinte” jó a felejtés, múzeum falán szárad
kamaszkorom remeg?s, tiszta b?re,
míg én legszívesebben föl se kelnék,
és fáradt vagyok, miel?tt bármibe belekezd’nék;
akár fekete luk – csillagkor után –feln?ttkorom;
s hol szem ragyog, abba már bele nem nézek,
szemem lehúnyom, félrenézek, mintha bántanának
a fények, mik bel?lem vannak, csak visszatérnek,
de én már más vagyok: vak és enyészet.
No, ebb?l elég! jöhet a megváltás, mi nem fényes menet,
hisz magam kútja vagyok, s míg megmerítkezem,
csak egyet kívánok: jó mélyre; egyszemélyes
édes tengeremben, talán, ha kagylót lelek, gyöngyöset,
némi gömböt, mi sérülékeny, fényes, mint a másé,
s csupán azért enyém, mert megmerítkezem:
ki hatszor hatodik csöndem hordom,
szavakból élek és éhezem.

 

Legutóbb szerkesztette - Petz György
Szerző Petz György 1167 Írás
Sose feledd a gyermeket, aki voltál; benne a kulcsa annak, aki ma vagy. Középiskola: biológia-kémia tagozat; novellaírás, versek; kézilabda. Egyetem: 1974À“1979 Szeged, magyarÀ“történelemÀ“Latin-Amerika speciális képzés; összehasonlító világirodalom szakkör, versek; kézilabda. Lakás: Békásmegyeren. Családi állapot : nős; három fiú, egy lány (27, 15, 9, 6). Tanítás: szakmunkásképzőtől az egyetemig hét éven keresztül Szegeden, Budapesten; tolmácskodás. Tíz évig szerkesztés, irodalmi vezetés könyvkiadóknál (Gondolat, Babits, Göncöl), majd újra tanítás a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, majd a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban; valamint szerkesztés, könyvírás. Bolha a világ ura (gyerekkönyv), Te is Az vagy (versek), Maga a tettes (krimiparódia és rádiójáték), Murphy-kötetek, Szerelmem, Mexikó (regény), Az ecetfa illata (regény; a Konkrét könyvek pályázatán NKM-különdíjas ), Kérdések és válaszok a görög mitológiából; Kérdések és válaszok a Bibliából À“ ÃÅjszövetség (ismeretterjesztő könyvek), Irodalom feladatgyűjtemény és Tanári segédkönyv (CD) Madocsai László gimnáziumi tankönyveihez. Üzenet társainak - az Alföld Kulturális Egyesület novellapályázatán II. díj 2006-ban.