dr Bige Szabolcs- : Fel nem bontott levelek – 2

Szép kis bonyodalom! – kiáltott fel a hírnök *

 

 

 

A hivatalnok felnézett, és megkérdezte a hírnököt, van-e még valami óhaja?

— Vajon Katival mi történt? — kíváncsiskodott.

— Nézzük meg, vagy inkább menj oda, és személyesen tapasztald meg mi ott a helyzet!

A hírnők ezennel el is ment, s a hivatalnok egyedül maradt a helyiségben. Kezébe vette a soron következő fel nem bontott levelet, és belemélyedt annak olvasásába. Úgy tűnt már meg is feledkezett az előbbiről. Nem sok idő múlva — van az időnek egyáltalán valamilyen jelentősége (?)—, újra megjelent a hírnök egy összetépett, összemaszatolódott levéllel.

— Az utcai szeméttárolóban találtam — szólott.

— Hogyan került oda?

— Az unokájától, egy kisfiútól vette el a nagymama és dobta a szemét közé összetépve, olvasatlanul.

— Lássuk akkor, mit írnak benne!

Íme, a levél:

Drágám, Szerelmem!

Idehoztak a nagyanyámhoz, aki engem soha nem szeretett! Börtönben vagyok! Nem hagyhatom el a házat, még az udvarra is csak úgy engednek ki, ha valaki velem van. Anya reggel hazautazott. Nem lakik a házban a gonosz nagyanyámon kívül más, csak egy unokája. Egy fiú, aki nálam kisebb két évvel. Mindig vigyorog, amikor rám néz, és ezért meg tudnám pofozni, de a végén kiderült, hogy egész rendes srác. Amikor kettesben maradtunk odasúgta nekem, hogy segít megszöknöm. Ez ugyan lehetetlen, de jó rágondolni. Ő fogja kivinni ezt a levelet is. Rajta van a cím, gyere ide, legalább az ablakból lássalak, meg hátha adódik valami, hogy találkozzunk. Mondjuk, beöltözöl tejes fiúnak, vagy valami más hihetőnek. Azt tervezik, hogy addig kell itt maradnom, ameddig kigyógyulok így mondják a bolondériámból. Ősszel pedig, bedugnak egy bentlakásos iskolába, ami a közeli városban van. Onnan se lehet kijárni a városba.

Nagyon hiányzol…

Megszakad utánad a szívem!

A te egyetlened Kati

 

— Szép kis bonyodalom! — kiáltott fel a hírnök.

— Engem a szerelmesek sorsánál jobban érdekel, mi lett a postással — jegyezte meg a hivatalnok.

— Engem is érdekel — bólintott a hírnök és mindketten a fekete tükör fölé hajoltak.

Ahogy a kezét végighúzta felette, megjelent egy orvosi rendelő várószobája.

 

Ott ül a padon a postásfiú is, a nővér éppen őt szólítja be. Nehezen áll talpra és járókeretbe kapaszkodva biceg be az orvoshoz.

Éppen az eredményeit, a leleteit nézem, fiatalember szól a fehérköpenyes doktor.

Igen, doktor úr? remény és félelem keveredik ebben a rövid pár szóban.

Sok jót nem mondhatok. A csontok ugyan összeforrtak, de rosszul. Sajnos, újra kell műteni.

A fiú elkeseredetten hallgatja az „ítéletet”. Döbbenet ül az arcára. Eddig is alig-alig jöttek ki a táppénzből, de remélte, hamarosan újra munkába állhat. Most ez a reménye szertefoszlott. Újabb műtét vár rá, és hosszú-hosszú gyógyulás. És ott a ki nem mondott veszély, hogy a következő műtétet még továbbiak követik majd, és az is kétséges, munkaképes lesz-e valaha. Mindez ott tükröződött nagyra tágult, ijedt szemeiben.

Látom, nagyon lesújtotta, amit mondtam, de mindenre fel kell készülnie, s ha a végén sikerül a beavatkozás, az öröm kárpótolja az átélt izgalmakért.

Az orvos biztató szavai jól estek neki, de továbbra is aggodalom uralkodott a lelkében.

Mikor lesz az operáció?

Várólistára tesszük, és majd értesítjük hümmögte az orvos.

Hogy én, még ki tudja, meddig aggódjak, görcsöljek, idegeskedjek? Nem lehetne valamit tenni?

Beszélek a professzor úrral!

Hosszasan telefonált hátat fordítva betegének. Halkan beszélt, de azért egy-egy szó megütötte a fiú fülét: „hibás tengelyállás”, meg „álízület”, aztán „elégtelen kallusz képződés”.

De hiába is hegyezte a fülét, csak ilyen számára ismeretlen szavak, fogalmak jutattak el hozzá. Vállat vont és kinézett az ablakon. Nem volt semmi értelme hallgatózni. Az ablak a kórház udvarára nyílt és látni lehetett az árnyat adó fák alatt sétáló lábadozó betegeket és kísérőiket. „Vajon fogok én még valaha így sétálni az udvaron, a városban?” gondolta keserűen. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak arra rezzent fel, az orvos beszél hozzá.

… mondom, a professzor úr nagy érdeklődést mutatott az ön sorsa iránt. Őszinte sajnálatát fejezte ki, fiatal kora és vétlen áldozatként megélt nehézségei miatt. Hétfőre előjegyezte felvételre az ő osztályára, és vállalta a további műtéteket, amire a lehető leghamarabb sort is kerít. Megígérte, embert farag magából.

 

— Nos, ezek szerint jó kezekbe került a szerencsétlenül járt postás, és most már méltán bízhat a jövőjében — jelentette ki a hivatalnok és újabb levelekért nyúlt.

A hírnök azonban még most is okvetetlenkedett. Kíváncsi természete nem hagyta nyugodni. A hivatalnok észre is vette, s kérdően ránézett:

— Valami gond van?

— Nem, nincs semmi, csupán érdekelne, mi lett mégis a szerelmesek sorsa.

— Nézzük meg!

 

A sötétbe borult kert mutatkozott újra. A kerítés tövében, ahol még sűrűbb volt a homály, beszélgetett Zsuzsi a fiúval. Az emberke úgy látszik megbékélt a sorsával, mert nem vagdalkozott a leány felé, sőt igen kedvesen beszélt vele. Cirógatta az arcát, s dicsérte a haját, s termetét-alakját.

Látom, tudsz te kedves is lenni! örvendezett Zsuzsi.

Nem nehéz válaszolta a fiú kedvesnek lenni egy ilyen szép leánnyal, mint amilyen te vagy.

A kislány átölelte a fiú nyakát és csókra nyújtotta a száját. Meg is kapta, majd hirtelen kiszabadította magát, és odasúgta:

Várj meg, mindjárt jövök! s azzal beszaladt a házba.

Kisvártatva vissza is tért, s egy cetlit szorongatott a markában.

Ez neked hoztam. Majd otthon nézd meg! nyújtotta csókra váróan a fiú felé az ajkát.

Kis ideig még enyelegtek, de hamarosan búcsút vettek egymástól. Mire a motorbicikli hangja felhangzott Zsuzsi már az emeleti ablak függönye mögül leste a távozót. Ő pedig az első utcai lámpánál lefékezett és kíváncsiságától hajtva előkapta a kis cédulát. Sejtette, mit fog tartalmazni, s nem is csalódott. A Kati címét.

Eldöntötte, nem teketóriázik sokáig, hanem gyorsan az első kútnál feltöltve a tankot, máris nekivág az útnak. A sötét országúton óvatosan vezetett, de reggelre így is oda érkezett a megadott városba. Sokat forgolódott, s már jól benne jártak délelőttben, mire ráakadt a házra.

Leszállt a motorról, s a járdán állva nézegette az épületet, hogyan juthatna be. Ebben a pillanatban egy autó kanyarodott a ház elé és megállt. Kati apja ugrott ki belőle és rettentő dühösen ordítva egy szerelővassal nekirontott a fiúnak.

Neee! kiáltotta Kati kirontva a kapun…

 

A tükör felületén eltűnt a kép. Csak a fekete négyszög maradt. A hivatalnok és a hírnök értetlenül néztek egymásra. Éles gongütés hallatszott és egy hang: „Lejárt az időtök!” Ebben a pillanatban a helyiség kiürült. Nem maradt se berendezés, se levelek, se alakok, csupán a négy fal és halvány köd a mennyezet alatt…

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 599 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.