Szilágyi Hajni - Lumen : Nálad jártam

 

A világ fogai közt csikorog a tél,

köd ül tétován a némult ház köré,

valami dobog, fáj szökevény lelkemben,

sínpárok mentén gyalogol mellettem.

 

Tudom, mennem kell,

nem késhetek az álmok idejéből,

s te újból lemaradsz a keresztúton,

a szelek nem felém sodornak.

Határsértőnek születtél, átlépted álmaim

s lettél születésemben néma, hontalan,

én génjeimben hordozom, viszem,

lopom, csalom ezt a szentséget

„Anyátlan árva, szegény”…

de te most is ott élsz, ( halsz )

világom csillagtalan felén.

 

Jeleket karcolok a fagyott földre,

hegyeket rajzolok, szivárványt az égre,

templomokra ajtót gyónatlan bűneidnek,

de a papír üres marad mégis,

hiába, ezt te úgysem értheted…

hisz karod közé nem fért már életem.

Egy utolsó ölelést hagyok magamból,

s már nem nézek hátra,

kezemben roppan szét a nyárból 

lopott pillangó szárnya.

A repülést már hiába vágyom,

mosolyod nélkülem kering a szélben,

a szelíd szavak megfagytak bennem

világom falának ólomharangok ütődnek.

 

Istent játszottam, egy pillanatra

magam mellé álmodtalak,

szívzárlatodat próbáltam újraéleszteni,

de csak a csend maroknyi darabja szakadt belém,

s te újra a hallgatás ölébe hajtottad fejed.

 

Elkéstem a megágyazott álmok idejéből,

vetetlen fekhelyem nélkülem pihen,

sínpárok mentén szótlan a táj,

s némán gyalogol mellettem

az anyátlanná szorult hiány.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"