Nagyajtai Kovács Zsolt : ÉN VAGYOK ÉN, TE VAGY TE… V. rész

Bánatomat feledtetni kellett valamivel, ezért az udvarunkon leloptam a házmester bácsi legalább nyolc XL-es klottgatyáját a szárítóról…*

 

…Föl kell öltözni, irány a kocsma. Szabadidő ruha. Szabadidőhöz szabadidő ruha. Hát most fene sok szabadidőm van. Ha ruhám is volna annyi… Nocsak, mi ez a nyomáhhhs… itt baloldalt… a mellemben… Hú de rossz! Itt a vég? Nincs levegő, megfulladok, hú de szar… a szívem? Ne, ne még, kaszás, várj még, nem készültem el! Hú az anyja, nincs levegőm, szorít… Eriggy mán arrébb te nyomorult halál, nekem még dolgom van…! Eszter, segíts, Apám segíts, vagy visszakozz vagy elfelé, de ez így nah…hhh…gyon rossz…

…Mennyi az idő? Tíz óra öt. A fene egye meg, majdnem öt perc kiesett. Itt fekszem a szőnyegen… már nem szorít, csak fáj… Fel tudok állni, szerencsére. Legalább kétszáz a pulzusom. De legalább van. Ennyi lett volna? Ötvenkét év és öt perc alatt vége lehet? Ezt akartam, de nem így. Én eddig sosem végeztem félmunkát. Csak most, szerencsére. Milyen könnyű lett volna. Mégis jobb ideát. Félek a haláltól. Amíg fiatal voltam, soha nem gondoltam rá. Ötvenen túl azonban állandóan. Szeretek élni. Szeretek olvasni, enni, dolgozni, valamivel foglalkozni, nagyon szeretek szeretni. Már nem akarok kipurcanni. Közel voltam hozzá. Öltözöm és indíts a kocsmába. Erre inni kell. Az alkohol szeret engem?

 

*

 

Az iskolát tulajdonképpen gond nélkül végeztem el. Rendszerint abból éltem, amit az órákon hallottam, amit meg akkor és ott az órákon nem értettem meg, azzal úgy voltam, hogy megérteni ezután sem fogom, ezért nem is nagyon akaródzott utánajárni. Főleg azért nem, mert rájöttem, hogy azért nem értem, mert nem is érdekel, és mert nem is érdekel, nem is értem. Ezt a fajta bölcsességet azonban nem díjazták az iskolában, így hát elég érdekes számjegyek szerepeltek a bizonyítványomban. Anyámék azonban némiképpen tolerálták ezt a flúgomat, ezért nem volt különösebb baj.

Otthon tanulás helyett délutánjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy kiteregettem magam elé a tankönyvet és órákig ábrándoztam a világ általános, nagy dolgairól. Az otthoni „tanulószoba” vége aztán általában az lett, hogy sürgősen mehetnékem támadt a barátomhoz, aki hozzám hasonló könnyedséggel fogta fel az iskolát. Mindkettőnknek sokkal jobban állt a focilabda a lábunkon, mint a tankönyv a kezünkben, mindketten úgy gondoltuk, hogy az iskolai anyagot akkor is megtanultuk, ha otthon nem foglalkozunk vele. Ez a felfogás általában igaz is volt, kivéve azokat az eseteket, amikor többet fociztunk, beszélgettünk vagy sakkoztunk, mint azt tettük máskor. Ilyenkor rájöttünk, lehet, hogy néha tanulnunk is kéne valamit, hátha nem árt meg…

Andor barátom pedig legalább annyiszor járt nálunk, mint én náluk, pedig elég messzire laktunk egymástól. Andor hasonló adottságú, felfogású és anyagi helyzetben lévő családban nevelkedett, mint én. Lenyűgöző egyéniség volt. Állandó jókedve, gyermekkorában is fejlett humora, arcán folyamatosan viselt kópés mosolya szívesen látott vendéggé tette Anyámék előtt is, az ő szülei pedig rólam voltak hasonló véleménnyel.

Különbség legfeljebb annyi volt közöttünk, hogy én egy picit megfontoltabban tudtam viselkedni bizonyos szituációkban, akkor is, amikor ő minden lehetséges helyzetben hülyeséget csinált, vagy legalábbis azon törte a fejét. Egyébként mindenben, még külsőre is hasonlítottunk egymásra, emellett még a vezetéknevünk is azonos volt, amiből igen sok félreértés származott, hiszen aki nem ismert bennünket, joggal hihette azt, hogy testvérek vagyunk. Volt azonban egy lényegesen eltérő tulajdonságunk. Andor minden őt ért sérelemért néha nagyon is maró humorával vett elégtételt, soha nem verekedett. Én azonban a nekem címzett gyermeki vádak ellen nem voltam felkészülve, nem is tudtam ezeket kellő higgadtsággal fogadni. Elöntött a pulykaméreg és gyakran osztálytársam elpüfölésével vettem elégtételt, több-kevesebb sikerrel. Később szerencsére leszoktam erről, tettleg soha nem bántottam senkit. Csak szavakkal, de azzal nagyon…

Az iskolai évek alatt szinte összenőttünk egymással. Mindenhová együtt jártunk, minden iskolai és azon kívüli hülyeséget együtt eszeltünk ki és vittük véghez. Kisgyerekkorunktól kezdve folyamatosan volt véleményünk mindenről és mindenkiről, aminek állandóan hangot is adtunk. Őszinteségünkért, jókedvünkért nagyon sokan szerettek mindet, aki viszont nem, az feltűnően tudott utálni, de azzal meg nem törődtünk. Nyomokban sem lehetett felfedezni bennem az iskolakezdéskor megismert félszeg, kissé málé, folyton bőgő kisfiút, pedig akadtak dolgok, amiket az ekkor is meglévő zárkózottságom miatt rajtam kívül senki sem ismert.

Egy gyönyörű tavaszi délelőtt énekóránk volt. Az énektanár egy idős bácsi, akin — belefáradva kissé a sok botfülű csemete zeneszeretetre való oktatásába — a szenilitás kezdeti jelei mutatkoztak. A jó öreg beállított hozzánk a terembe egy hatalmas magnetofonnal.

— Na gyerekek, most pedig Mozartot fogunk hallgatni, aztán megtanuljuk, ki is volt ő igazából — jelentette ki sugárzó arccal és bedugta a magnó dugvilláját a konnektorba, majd visszafordult a szerkezet felé. Ezalatt Andornak egy szemvillanásnyi idő elég volt ahhoz, hogy kihúzza a dugvillát. A tanár úr apró darabokra szedte szét a gépet, mi pedig vígan hajigáltuk egymást papírgalacsinokkal és egyáltalán nem hiányzott Mozart egyébként gyönyörű muzsikája. Az óra végén megszántam a jó öreget és nagy felfedezést tettem

— Micsi bácsi, nincs bedugva a konnektorba! — mutattam büszkén a bűnjelet.

Ettől fogva nem akart Micsi bácsi többször zenélni nekünk.

Sikerült tehát az általános iskolát elvégezni, méghozzá jó eredménnyel, ami a tanulásra fordított idő ismeretében nem kis teljesítmény volt. Együtt jelentkeztünk egy műszaki középiskolába, ami meglehetősen érdekes döntés volt, ha figyelembe vesszük a magyar nyelv és irodalom, a történelem vagy a földrajz iránt mutatott érzékünket és érdeklődésünket, valamint a műszaki tárgyak iránt mutatott teljes analfabétizmusunkat. Az iskola elvégzése után azonban az akkori viszonyokhoz képest igen jó kereseti lehetőséggel tudtak a fiatalok elhelyezkedni, az iskolaválasztásnak tehát egyszerű praktikus oka volt. Mindkettőnk szülei tudták ugyanis, hogy a középiskola után egyetemre vagy főiskolára továbbadni bennünket nem tudnak, így hát függetlenül attól, hogy érdekelt-e minden az építőipar vagy sem, boldogok voltunk hogy felvettek bennünket. Ki tudja, mi lett volna belőlünk, ha az érdeklődési körünk szerinti valamely területen tanultunk volna tovább? Tizennégy év korban a különleges zseniken kívül senki sem tudja, mi lesz belőle, ha nagy lesz, ezért tehát hálásak voltunk a sorsnak életünk remek ívben történő alakulásával. Hogy az iskola teljes nevelői kara is boldog volt-e ettől, a következő négy év ismeretében nem vagyok olyan biztos, tény, hogy elvégeztük az iskolát, és leérettségiztünk. Egyéniségünket megőriztük középiskolás korunkban is, sikerült négy olyan boldog diákévet megélnünk, amire nagyon szívesen emlékszünk vissza évtizedek távlatából is.

Az iskola országos jó hírnévnek örvendhetett mind tanulmányi, oktatási színvonalát, mind pedig fegyelmét tekintve. Néhai kedves igazgató urunk azt a különleges szokást ápolta, hogy az uzsonnaszünetekben, majd minden nap, különböző hirdetéseket tett közkinccsé. Ezekből megtudhattuk, hogy a Minisztérium így, meg a tanulmányi versenyeken úgy, satöbbi. Ez sem engem, sem Andort nem kötött le különösebben, ezért sajátságos módszert találtunk ki a szabadidő hasznos eltöltésére. A hirdetések úgy zajlottak le, hogy négyszázötven diák szép nagy kört alkotott az udvar közepén, a kör közepén pedig maga Géza úr, az igazgató állt. A diákság első sorában az éltanulók álltak, és azok, akik éltanulók akartak lenni, valamint az általunk bunkónak címzett stréberek. Mivel mi egyik kategóriába sem tartoztunk vagy legalábbis nem akartunk tartozni, ezért mi a második sorban álltunk, kiváló takarásban az előbb említett elittől. Elhelyezkedésünk után haladéktalanul elkezdtünk köpőcsövezni, amitől furcsa rángógörcsbe kerültek az első sorban állók. Igazgató Géza úr rosszalló pillantást vetett rájuk és ekképpen kommentálta szégyenteljes viselkedésüket:

— Osstoba, ottrommba ffatusskók — használta ízes tájszólását — így köszönik meg intézetünknek azt, amit intézetük ad nekik!!

Egyszer aztán egy szép nagy löveg gellert kapott az erős szélben és fejen találta Igazgató Géza urat, aki sosem látott büntetést helyezett kilátásba, értelmi szerzőnek és végrehajtónak egyaránt, azonnali hatállyal felfüggesztve a hirdetés szövegének ismertetését. Miután a szervezők és végrehajtók személye ismeretlen maradt, következmény nélkül megúsztuk az ügyet.

Május nagy ünnepére, a munka ünnepe éltetésére és virágoztatására készülve a városközpontban gyakorló felvonulásokat tartottunk. Köztudottan énekszóra megy szépen a menetelés, ezért hát mi úgy gajdoltunk, ahogy a torkunkon kifért. Vegetáriánus életmódjáról híres testnevelő tanárunk, Zerge tanár úr vezette a gyakorlatot, kerékpárról természetesen.

— Lépés, indulj!— vezényelte. A menet igen szépen haladt a következő utasításig.

— Nóta!— hangzott a parancs, mire mi a következő szép műdalt kezdtük harsogni:

— Zergekislány felmászott a fűzfára, annak is a legm…

— Állj!! Ááállj, gazemberek! Majd én megmutatom nektek! Ki volt az értelmi szerző? — vicsorított habzó szájjal Zerge tanár úr. Ilyen kérdésre én tartottam magamat leginkább alkalmasnak a válaszadásra.

— Tanár úrnak jelentem, az a diák már nincs közöttünk! — vigyorogtam, majd magyarázatképpen hozzátettem: — az ezerkilencszázötvenes évek végén, de lehet, hogy a hatvanas évek legelején ez a diák elballagott és most valahol boldogan építi hazánkat és a szocializmust.

Hogy a kerékpárról a jó öreg hogy nem szédült le, azt a mai napig nem értem. Mint ahogyan azt sem, miért kaptam karakán válaszomért cserébe igazgatói intést.

 

*

 

…Lujzika, gyere ide kiskutyám, úgy ni. Legalább te legyél itt mellettem, ha más nincs. Te mindenkit pótolsz. Simogat a gazdi, nagyon szeret téged a gazdi. El akart menni a gazdi… Mi lett volna veled nélkülem? És mi lesz velem? Eszter azt mondta, költözzem el. Lehet róla szó, csak az a baj, hogy nem tudom, hová. Akárhová, téged viszlek magammal. Eszterrel meg kell beszélni… Mit akarok vele megbeszélni? Ő nem beszél velem hónapok óta. Mintha nem is lennék. Hiányoznék neki? Nem hiszem. A gyerekeim sem beszélnek velem. Kristóf fiamról csak sejtem, hogy hetek óta merre lehet… A barátnőjénél lakik. Itt hagyott, azt sem mondta, hogy mak vagy muk. Eszter tudja… De Eszter nem beszél velem. Mert nem akarja megérteni a hülyeségemet. Nem akarja megérteni, hogy sokféle ember sokféle módon él sokféle lelkivilág szerint. Ha valaki nem az őáltala szabott keretek között él, az már nem rendes ember. Pedig én én vagyok. Az életben az a szép, hogy két különböző tulajdonságú ember óriási alkalmazkodó képességgel, nagy szeretetben hosszú évtizedeket él egymás mellett. Én tudok alkalmazkodni és szeretem Esztert. Ő nem tud alkalmazkodni és nem szeret engem. Nem érdekli, hogy felfordulok-e vagy sem. Téged érdekel, Lujzika?

Borbála lányomat sem érdekli. Szegénynek sok baja lesz az életben, az apja hülye természetét örökölte. Nagyon tud szeretni és nagyon tud gyűlölni valakit. Én hová tartozom? Tartozom-e még valahová? Valakihez? Akarok-e tartozni…? Felöltözöm. Le kell mennem. Remegek, koordinálatlan a mozgásom, innom kell valamit. Innom kell valamit…

 

*

 

Egy csöppet sem voltunk mentesek a nagy butaságok kipróbálásától, ezért tehát másodéves korunkban hozzáfogtunk cigarettázni. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mert az első cigarettától napokig tengeri betegségben szenvedtünk, viszont úgy véltük, hogy csodálatosan áll a kezünkben a csikk és nem is értettük, hogy eddig miért nem dohányoztunk. Szívtuk tehát, ha kellett, ha nem, mint száraz föld a vizet. Az iskolában Igazgató Géza úr kegyelméből engedélyezett volt a dohányzás a harmad-és negyedéves diákok számára, mi pedig úgy gondoltuk, hogy egy év ide vagy oda nem számít és ez elég ok arra, hogy rágyújtsunk.

Otthon Apámék hamar rájöttek a turpisságra. Miután nehéz volt a kabátomat úgy fölvennem, hogy a gyufa meg ne csörrenjen a zsebében, Apám szúrósan nézett rám.

— Te dohányzol, fiam? — kérdezte nyersen és sehogyan sem akarta elhinni, hogy a gyufaszálak nálam kizárólag a fogvájás céljait szolgálják.

— Miért nem használsz inkább fogpiszkálót? — tudakolta élénk érdeklődéssel. Én már vörös voltam, akár a rák (soha nem tudtam egy jóízűt hazudni), de nagy nehezen kinyögtem?

— Meer’ nagyon vékony és ezért beletörik a fogamba —, de éreztem, hogy válaszom nem volt sem meggyőző, sem kielégítő.

Anyám pedig a dohányszagot érezte meg rajtam.

— Jézusom, kisfiam, csak nem szoktál cigarettázni? — csapta össze a két kezét kétségbeesve. — Mi lesz, ha Apád megtudja?

— Nem tudja meg és különben sem csinált belőle ekkora ügyet — hangzott a kétértelmű válasz, majd hozzátettem: — Ha néha-néha rá is gyújtok, az nem jelenti azt, hogy rendszeresen dohányzom és egyébként is le fogok róla szokni.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ennek több mint harminchat éve és a mai napig szorgalmasan dohányzom — sajnos.

E kijelentésem után a napnak több szakaszában kellett rendszeresen bizonyos egészségügyi sétákat tennem, míg végül szüleim megunták a titkolózást és tizenhatodik születésnapomra gyönyörű szép ezüst cigarettatárcával és egy öngyújtóval leptek meg.

— No, fiam, mától kezdve itthon is cigarettázhatsz. Ne titkold, hiszen tudjuk, miért sétálgatsz olyan sűrűn esőben, hóban. Ráadásul te is tudod, hogy mi tudjuk — legalizálta Apám a dohányzást, de ennek ellenére hónapoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy a jelenlétükben rá merjek gyújtani egy cigire.

 

*

 

Tizenhat évesen lettem először szerelmes. De nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hogy tetszik is a lány meg nem is. Tetőtől talpig szerelmes voltam. A lányokat — ellentétben más srácokkal — eddig sem utáltam különösebben, mindig szívesen tekintettem őket megfelelő társnak, kisebb koromban is emberszámba vettem őket. Ez azonban más volt. Soha nem tapasztalt, nagyszerű érzés. Nem láttam, nem hallottam, éjjel-nappal Katalin volt előttem, a tankönyvből ő nézett vissza rám, minden emberi alak az ő arcát viselte, minden cselekedetem és gondolatom vele függött össze.

Csodák csodájára azonban teljesen megváltoztam. Tanáraim mélyen elégedettek voltak saját magukkal, mert azt hitték, nevelési elveik gyakorlati alkalmazásának hatására végre jó irányú változás állt be viselkedésemben. Szüneteltek a diákcsínyek, az osztály mókamestere, tréfafája (nótafa után szabadon, ld. úttörő mozgalom) egyedül Andor maradt, aki egyébként ki is tett magáért ez időszakban. Ő sem úszta meg az igazgatói megrovást. Az egyik műhelygyakorlati foglalkozáson ugyanis egy fél vödör habarcsot sikerült az oktató fejére borítson és egyes rosszakaratú elemek ezt szándékosnak vélték. Pedig hát ki tehetett arról, hogy az oktató rossz helyen állt?

Az osztálytársaim vaslogikával kikövetkeztették, hogy mi lehet a bajom és megpróbáltak segíteni érzelmeim kimutatásában. Úton-útfélen összehoztak Katalinnak, mindig úgy alakították a körülményeket, hogy azok véletlen összejátszása folytán egymás mellé kerülhessünk. Ő párhuzamos osztályba járt velem és kollégista volt. Én minden délután és este ott őgyelegtem a leánykollégium előtt, mint aki véletlenül éppen — órák hossza óta, szakadó esőben — arra jár. Katalin néha lejött, köszöntünk egymásnak, innentől kezdve megszűnt a tudományom és elhagyott a bátorságom. A legértelmesebb mondat, amit ki tudtam nyögni, az volt, hogy „izééé, hogy vagy?” Katalin egy ideig bírta ezt a kimerítő tempót velem, majd elhagyott. Nagy nehezen kihevertem ezt a traumát, de igazából soha nem feledtem el. Ha bármikor, bárhol megláttam, torkomban dobogó szívvel ugyan, de már tudtam vele beszélgetni, de az első találkozások emléke bőven elég volt ahhoz, hogy ebből már nem alakulhasson ki semmilyen kapcsolat. Ettől függetlenül én makacsul hittem abban, hogy az idő lebontja majd a hülyeségem emelte akadályt, de ez sosem következett be. Még akkor sem és úgy sem, hogy később, az iskola elvégzése után Katalin, mint fő indok szerepelt abban a döntésemben, hogy Szegedre mentem dolgozni, miután ő odavaló volt. Nem ő tehetett arról, hogy kapcsolatunk megszűnt.

Szerelmi bánatomat nagyon gyorsan feledtetni kellett valamivel, ezért otthon az udvarunkban leloptam a házmester bácsi legalább nyolc XL-es fekete színű klottgatyáját a szárítókötélről. Akkora volt, hogy az egyik szárában én vígan terpeszben tudtam állni. A másik szárába belebújt Andor és ketten egy gatyában bementünk tornaórára. A nevelési elvek hatásossága a pedagógusok részéről azonnal egyenlő lett a semmivel, úgy dőlt össze, mint a kártyavár. Amikor Zerge tanár úr ismét levegőhöz jutott és légzése aránylag rendszeressé vált, szörnyű büntetések sorozatát helyezte kilátásba. Én az utolsó szó jogán közöltem Zerge tanár úrral, hogy a mi szüleink nehéz anyagi körülmények között élnek és gazdaságossági okokból vásároltak kettőnknek egy gatyát, mert ez így olcsóbb és egyébként is az a lényeg, hogy ott vagyunk az órán, és tornászni akarunk.

Ma sem értem, hogy az ország egyik legfegyelmezettebb intézetéből hogyan úsztuk meg a kirúgást. Utolsó figyelmeztetést kaptunk és ettől kezdve már is  jobbnak láttuk, ha kevesebbet eszetlenkedünk.

  

*

Érettségi előtt, negyedikes koromban nem lehetett tovább halasztani a műtét időpontját, mert a fülem olyan állapotba került, hogy nem volt más megoldás. Én persze tiltakoztam az orvosnál, aki készséggel helyet adott a tiltakozásnak és elmondta, hogy két méterrel a terepszint alatt mindenkinek sokkal kevesebb gondja lesz velem, mint amennyi van a felszínen. Elmesélte részletesen a betegséget és kellő alapossággal megindokolta a műtét szükségességét. Ez hatott, így tehát januárban bevonultam egy fővárosi klinikára, ahol alapos vizsgálatok után egy orvosi gárda úgy döntött, hogy az operációt január 8-án elvégzik. A műtét hosszú volt, fájdalmas és feledhetetlen. Közel öt óra hossza eltelte után helyreállították a fejemet, szultánnak kijáró méretű turbánt kaptam a fejemre, csöveket és egyebeket az orromba és visszagurítottak a kórterembe, ahol öt hiéna várt, és akik azonnal elkezdtek faggatni arról, hogy milyen volt, fájt-e és egyebek. Ekkor én még annak sem tudtam örülni igazán, hogy luk van a seggemen, nemhogy pontos és részletes válaszokat adjak a műtét közben tapasztalt érzéseimről. Ezért elmondtam nekik, hogy legalább háromszor volt orgazmusom, majd egyéb gorombaságok elhangzása után végre sértődötten ugyan, de békén hagytak. Legfőbb segítségem ezekben a percekben Jutka nővér volt, aki leteremtette a sok szimulánst az ágyam körül, attól fogva csak ő foglalkozott velem. Kényeztetett, simogatott, injekciót adott, itatott, amit kértem, azt azonnal teljesítette.

Jutka nővér jónéhány évvel idősebb volt, mint én, a harmincas éveit taposta. Éjfekete haja, kreol bőre, fekete szeme volt, nagyon csinos volt és nagyon-nagyon szép arca. Gyógyulásomban nagyon sokat segített. Amikor a klinikát elhagytam, hosszú ideig leveleztünk egymással, ha ellenőrző vizsgálatra kellett utaznom, mindig megvárt a pályaudvaron. A szükséges vizsgálatok elvégzése után villamosra ültünk és eldöcögtünk Újpestre, a nővére lakására. Itt aztán bevezetett engem a testi szerelem minden apró rejtelmeibe és olyan gyönyöröket nyújtott nekem, amiről én tizennyolc évesen még csak álmodni sem mertem. Felejthetetlen órákat töltöttünk együtt, testileg, lelkileg kitárulkoztunk egymás előtt, nem maradt titok semmi, mert nem volt olyan gondolatunk, amit nem oszthattunk volna meg egymással.

Már messze érettségi után levelet kaptam tőle. Ebben leírta, hogy férjével együtt váratlanul a Dunántúlra kellett költözzön, ezután ne is keressem, nem találhatom meg. Természetesen minden lehetséges forrást felkutattam, minden követ megmozgattam, de senki nem tudta vagy nem akarta megmondani, hová költözött.

Köszönök mindent, Jutka. Soha nem foglak elfelejteni.

 

*

 

„Már búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt…” Négy csodálatos, feledhetetlen év után elérkezett az a nap, amire oly nagyon vártunk, ám amikor elérkezett, úgy gondoltuk, még várhatott volna. Négy év alatt összeszokott az osztály, négy év alatt megtanultunk kiállni egymásért. Négy év alatt szerelmesek voltunk egymásba, haragudtunk egymásra, kibékültünk, barátok lettünk. Segítettünk egymásnak, nagyon sokat tanultunk és nem csak a tananyagot tudtuk fejből, hanem egymás problémáit, gondját, baját, örömét is. Négy év alatt gyermekek voltunk, felnőttek lettünk, emberek lettünk.

A ballagás után elmentek a vendégek, kiürült az iskola, a mi osztályunk azonban még mindig az aulában bóklászott, kóválygott iskolánk névadójának szobra előtt. Egyszer valamelyik társunk halkan, de a csendben tisztán hallhatóan énekelni kezdett. „Már búcsúzunk és elmegyünk…” A következő sorokat már sírva, egymást átölelve, a tanári kar néhány arra tévedt tagjával együtt, osztályfőnökünkkel az élen énekeltük, az énekszót pedig hosszú csend követte, csak néhány szipogást és orrfújást lehetett hallani.

Az érettségi banketten sírtunk, nevettünk, egymás címeit cseréltük és megígértük, hogy soha nem felejtjük el egymást. A sokéves érettségi találkozók bizonyítják, hogy ezen ígéretünket be is tartottuk.

Csodálatos négy év volt.

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest