Petz György : Az ecetfa illata – 13.

ââ?¬â?? életkivonat ââ?¬â??
(pulvis ââ?¬â?? cinis ââ?¬â?? nihil ââ?¬â?? et…)

XXVIII. Utazás Korfura,

 

Kerkyrára. Hiába a kilométerek, fölösleges az ottani napi 50-60 km biciglizés is, a fejemet magammal vittem. Magányvágy. A természethez nem kell közel menni, elég, ha magunkhoz engedjük.

Képtelenség fölidézni a dátumot. Feln?ttem vagy belesüllyedtem a vegetatív létbe, ahol az id? nem létezik, legfeljebb jobb id? vagy rosszabb. Itt fogalma sincs senkinek, mi történik Jugoszláviában. Háború? Határlezárás? Itt tenger van, szél, nap, lányok. A hétköznapok iránti mérhetetlen érdekl?dés, elkötelezettség; s ebb?l, szinte a közöny látszatát keltve kiszorult, hiányzik a világ. És vajon, ha tudnának itt a világról, az idegeskedésen kívül mit tehetnének, ugyanakkor elvesztenék a „növényi” jellegb?l fakadó bárgyúságot, ártatlanságot, biztonságot. Az Európai Közösség ezért bír olyan nehezen a déli, mediterrán világgal? Ã??k nem hajlandóak a világneurózisba és t?zsdelázba bekapcsolódni.

Kik itt a túlél?k, akik ezredéveket bírtak idáig? Semmiben nem hasonlítanak a régiekre – és mindenben. A tegnapi igazságot tegnapi módon kimondani s megélni ma – hazugság. Bár Hermészt imádták a görögök régen is, de kreáltak egy Periklészt is, meg éthoszt meg egyebeket. S?t, egy csodakultúrát. Vagy ez az egész egy magas fokú hazugságban testesül meg? Hazudni bármit a túlélésért. Ez lenne az egyetlen, ókort és mát összeköt? állandó elem? Hiszen a poeioi – teremteni szó is közelebb áll inkább a kreálni, kitalálni, hazudni szóhoz? A görögség folyamatosan világra hazudja magát, és fönn is tartja? Amikor ezt ún. kultúrával kellett, akkor azzal, most kultúrátlansággal. „Ahol egy görög megtelepszik, ott két zsidó tönkremegy” – mondják. Itt két biblia is vetélkedik? A homéroszi kitaláció (amelyet Schliemann igazolt) s az Ószövetség (ami szintén csak történelem és bölcselet). Akhilleusz és Mózes – két vezéráldozat? Az egyik empátia révén lemondás az istenir?l, és az emberré válás nehéz feladata: héroszból – halandóvá lesz; a másik pedig Istennel viaskodó, indulatos h?sb?l népét az ígéret földjéig vezet?, de oda be nem jutó vezérré?

Az individuum születése, aki halandóságával örök emberit képvisel ill. aki népéb?l tesz individuumot, s örök élet?t, bár maga mintha kimaradna.

 

Thalassza

A tenger akarok lenni / és nem a hullámok. / A víz és nem a habja! / Mélységet kívánok, der?set / s nem nap mint nap kedélyt, / mi elragadja. // Vagy egy nyugalom része / lenne az is, ha tudom: / tenger vagyok, ki csupa felszín; / s odalenn várja végtelen nyugalma, / visszatér, aki úgy hiszi: / örökre hullám és hab is – / magába öleli a mély. / Thalassza.

 

Találkozom Gáborral, aki egy civilizációból kiszakadt aranyember. Már gyerekkorában is sokat járt erd?ben. A gimiben dél-amerikai csótányokat engedett el.

A természet katalizátor szerepér?l beszél, amelyben, amellyel föler?södnek, el?hívódnak addig ismeretlen elemek, küszöb alatti ingerek. Viharban, egyedül az erd?ben, a szarvasbika b?gésekor, dürgéskor. Nem ezen az oldalon szokott széldeszkázni, átmegy a másik, vadabb partra, az igazi hullámok közé. A tengerszélen meztelen a homokba ássa magát és onanizál.

Isteniek a találkozásai (kétéves kapcsolat) n?jével, aki félcigány, a nekem tetsz? finom arcú, keskeny derekú, melles fajtából. De itt a bökken? – oly gyakran találkoznak, akár a tengerész az ? szerelmével. Talán lehetetlen a hétköznapokba oldottan együtt lenni? Mind e közben állandóan megkísérti életét. Számára nem tét a halál. Amióta lavinába siklott 180 kilométeres sebességgel, úgy veszi, ? nem halhat meg, csupán az izmait nem tudta mozdítani 1-2 napig. Télen Itáliában síoktató, nyáron itt tanítja szörfözni az igyekv?ket, de pénzdíjas versenyeken is indul. Profi tétversenyz?. Kutyája, egy szénfekete pumi, sz?köl érte a parton. Azután motorjára kap, kutyája a tankon helyezkedik el, és irány a világ széltében, hosszában. Életem egy (zsákutcás) darabját éli meg, valósággal növényi létet akar, bele a természetbe. De ez már nem természetes! Odahagyta egyetemi prof apját, a civilizációt. Befagyasztotta az id?t, vagy csak nem éli meg. Esetleg másként, de innét nincsen visszaút már lelkileg soha.

Olaszországba menne egy tétsiklásra, a szponzorokat már behülyítette. De az utat csak viharban teheti meg – akkor viszont mi lesz a kísér? motorosokkal? Abszolút világcsúcs, ha túléli. Nem fél a haláltól. Nem tétel. A naplemente hídján már sokszor elindult. A naplementékben az a legcsodálatosabb, hogy egy küls? szemlél? számára egyszerre van végtelen naplemente és napfölkelte.

Itt Korfun az érkez? csoportoknak segít egy keveset, majd rendszeresen elt?nik; amikor én láttam utoljára, éppen legújabb Élet és Irodalmával. Ír. Életét kockáztatja és ír. Mint a régi harcosok. Egy nyaraló Balassi Bálint itt, a szubtrópikus klímájával világ csodája szigeten. Túl a téteken, avagy közel az istenekhez, az igazi éteri magaslatokban elég a lélegzetvétel, minek lejegyezni. Írni csak az akar, aki két viszonyítási pont között egyensúlyoz, aki a zsebtelepekhez hasonlít, míg csak ki nem egyenlít?dnek benne a töltések és ki nem ég, csorog a tartalma. Miféle csalódás adott ennek az embernek ekkora töltést, vagy mi az, amit el sem mer kezdeni? H?s, avagy a megfutók császára. De egyáltalán, milyen jogon merek én még csak kérdést is föltenni egy másik emberrel kapcsolatban.

Állunk fent a sziklán, alattunk több emeletnyi mélységben emelkedik-süllyed a tenger. Félelmetes, hát inkább szépnek látom. Itt kéne leugrani. Hogy miért kell, azt senki sem tudja, bár sokan csakis ezért jönnek ide, a leugrásért. Aki bele se gondol, már röpül is. Én félek. Gábor azonnal leugrik. Rutinos leugró, ? már sokszor, neki ez semmi. Lentr?l nevet a gyávákkal, akik eleve odalenn lubickolnak. Készülnek a kis barlangba. Egy lány is leugrik, hosszú hajába belekap a szél. Ezek után én is nekiveselkedem. Még kell? id?ben, elkapva a tenger lélegzésének ritmusát, de kissé szétnyílhatott a lábam – a lánynak kevésbé fájhatott. A test is én vagyok.

Némi elrajzolással mindenki az én arcomat viseli, de dölyfös pillanataimban úgy vélem, az enyém az egyedüli, amely nem sikeredett karikatúrára.

Itt a szigeten fele annyi id?s lennék, amennyi odahaza. Igazából két évszak van, nem úgy, mint otthon. Otthon most ?sz van.

 

Minden, mi itt van, s én idetettem: / az asztal, a polc, és rajta a könyvek, / a lámba, az erny?, s talán a fény is – / a sz?nyeg, mit járnak, tiporva szeretnek // itt marad épp úgy, akár ?szi fa / levéltelen, ha leválok róla, / odébb megyek – lejjebb egy kicsit, / és feljebb is akkor, mint az avarszag, // tücsök a tájban. Füstszag kevereg.

 

 

XXIX. A szerelemhez kevés vagy te,

 

kevés vagyok én. Kell egy küls? pont, amely felé te is, én is megyünk. Ebben a pillanatban máris a másik felé közelít?, tiszteletre méltóan az egyetlen lehetséges úttal bíró utazó a másik. Így szó sincs versengésr?l, a másik legy?zésér?l, birtoklásáról. Ez az „északi sarkcsillag” lenne a transzcendens kötés. Talán Isten, avagy a küls? szempont. T?le függ, hogy kalimpálunk-e vagy haladunk. Ellibbennék, akár egy léggömb. Minél feljebb, elszakadni összes kötöttségeimt?l, a belémnevelt gátlásoktól, a viselkedés végtelenül fárasztó szertartásaitól. A madár legf?bb ellensége a leveg?, amely nélkül képtelen a szárnyalásra. Talán Kant mondta így alig százötven centijével, óram? agyával és n? nélküli világában. Aztán csodálta az égitestek rendjét odafönt, és az erkölcsi parancsolatokat idebenn. De mi van, ha elfárad a fennen szárnyaló?

Maradok a léghajónál. Kosár is kell, és nehezék is kell, és én is kellek bele. Kötöttség nélkül nincsen szabadság, vagy legalábbis értelmetlen. Akkor csak luftballon van, míg át nem döfi a szárnyaló nap egyetlen sugára, és mindenki egyedül áll a föld felszínén. És talán a fejére hullik valakinek egy gumidarab. A magasság tanúja. Büdös, szétégett. Kézbeveszed, szádhoz feszíted, ujjaddal segítesz, beszívod, megtekered – és kész egy aprócska, hozzád ill?bb léggömb. Tekergeted, kis, ráncos nyaka egyre inkább megfeszíti a torzult gömböcskét, aztán pukk. Mindig megijedsz, amikor bekövetkezik az aprócska detonáció, mégis, újra és újra: kéz, száj, ujj, szívás, tekerés, pukk.

Egyedül kevés vagyok értelmet adni vagy találni a dolgoknak. Átbillenek: vagy a gömb, vagy a nehezék leszek. Képtelenség a nagy produkció, ahhoz egy Kant, egy Salvatore Quasimodo vagy egy Borges szükséges. Esetleg egy nagyobb embercsoport, mondjuk egy Fernando Pessoa. Minden egész elpukkant, mondaná Ady, pedig én is Istent?l indultam.

 

Csak úgy örülhetsz az Egésznek, ha der?s vagy. / Nem pártolod egyiket vagy másikat, közönyös sem vagy. Der?s vagy.

 

Filmfelvev? az utcán. Talán Prágában, a Károly-híd közelében. Álmos konflis, kér?dz? ló, zöld kalapos, bajszos kocsis. Jelmezekben kifestett, korabeli hölgyek, bókoló urak. Káosz, kaotikus mozgás, valójában unalom. Ha ugyanezt a filmet úgy adják le, akár egy Hitchcock-krimi részletét – azonnal er?vel és feszültséggel telít?dik minden lény, tárgy; akárha tétlen pontok helyett töltéssel rendelkez? vektorok lennének. Nyilak múlt és jöv? egy adott pillanatba fogott felhúzott idegén. Nyíl, röppenés közben.

Valahonnét, valamiért. Oka és célja által létezni kezd minden elem. Isten behelyezésével Aquinói Szent Tamás talán effélét akart Arisztotelész után szabadon. Teleonthesz.

Talán ilyesfajta az is, ha az ember naplót ír, feljegyez, megörökít – hiszen ebben a folytonos múltat képez? cselekvésben egy jöv?be utaló feszültség is akad, hogy valamiért teszem. Fontosságom van. Ha csak szerelmemnek, gyerekemnek is mutatom meg, vagy jöv?beli magamnak – akkor is! Ez most egy jelent?ségteli pillanat. Ez vektor-pillanat. A teleologikus csoda megélése. Szinte alkotás, szinte teremtés, mert telített, azaz értékteli „id?”, s egyben az id? legy?zése is.

Filmfelvev? az utcán. Mintha a káosz ténye a szemlél?n múlna. Ha figyelnek ránk, jelent?séget nyernek ügyeink, magunk is. Ki adhat fontosságot egy istentelen korszakban, amikor megsz?nik a legküls?bb, tehát a legbens?bb viszonyítási pontunk.

 

Túl sokat bíztam rád, kis híján egy „szeretetvallást” sz?ttem köréd, amelynek áldozata te lettél volna. „Kezdtünk ott tartani, hogy kapcsolatunkban már csak te zavartál.”

És akkor el?jött mindaz, ami régebbi múlt, mert akár a jószándékú istenn?k, álmok, ha készen állok a kérdésre, megjelennek, válaszolnak. Eszembe jutott, akit húgomnak neveztem, akit sosem feledtem, akinek megmutattalak, akinek tetszettél, és éppen úgy engedélyt adott nekem, hogy veled járjak, mint ahogyan én is neki, amikor ? is bemutatta nekem barátját, a beleegyezésemet tudakolva.

Talán értelmetlen húgomnak nevezni, hiszen vérségi kapcsolat legfeljebb annyi kötött össze, amennyit gyerekes javaslatomra egy vérszerz?dés jelent, hívhattam volna másnak is. Húgom lehetett volna sosem látott nagynéném, aki tizenhat évesen már el is távozott ebb?l a világból egy ki tudja vajon jobbért, koraérett nemes arca képét ?rizzük azóta is. De tanítvány, szeret? ugyancsak lehetett volna, ugyanakkor hordozta a betegség olyan stigmáit, amelyek talán már elvesztették a küls?re írt jeleket, de beleégtek, és empátiává nemesítették a szenvedést.

„– A csodámra járt az egész klinika. Tanulmányoztak – ekkor megsimítod gyönyör?, hosszú hajad, kivillannak egészséges fogaid, mosolyogsz. – Minden szál hajam kihullott, fogalmuk sem volt, mi a kórság rajtam.”

A halállal való érintettséget, sérülékenységet csodáltam benne, a hamleti lenni vagy nem lenni vagy-ja helyetti és-t. Minden vibrálás, vesztés-nyerés egymást kiváró és feltételez? ellentét, egy teljes filozófia és egy könny? ifjú lány egyszerre. Akir?l csak sejtésem és feltételezésem, és teljes felületemmel történ? érzésem volt: tudtam, mikor vagyok vele egy városban, mikor lehet távol. Legnagyobb edzésem volt, és van és lesz, mert hatalmas élmény, tapasztalás. Épít? azzal a létre ébreszt? iszonyú bizonytalansággal, ami benne volt, s f?leg bennem. Ha ? betegség volt, (titokzatos, kamaszodván csodájára jártak az orvosok, akik elámultak, mikor elt?nni látszott az ismeretlen kórság), úgy az egészséget hozta ki bel?lem, égette belém. Ha könnyelm? és elillanó, (akár a tenyérbe merített friss, kívánatos víz, amelyet ha fölemelnél és szorítanád – mennél inkább, annál kevesebb marad markodban), úgy figyelmeztetett örök értékekre. Ha figyelmetlen, (mert akárha a többiek felett hordozta volna tekintetét, és mi is a fejek felett beszéltünk, jeleztünk egy mások számára érthetetlen kommunikációt élve), úgy mélyebb szint?, örök fegyelmet követelt meg létével, amely a legszebb provokáció, s ami talán szelíden kormányozza életemet.

 

Mosakodás zárványokkal, Húgának

Bemész a fürd?szobába, csapokat nyitsz hajmosáshoz…

Ahogy siettél hozzá, úgy érezted, mintha ruhád volna szaggatva, nem az ég fölötted. Mentetek a város szélihez, hol sokakkal végül a t?zhöz keveredtetek; Körben csillag, alvó házak, kutya.

És itt a kert, fény, ének szárnyalása melegörvényben a Göncölig; feny?gyanták ég? illata, tüzijátékként pattogó roppanások, vak pernye hulldos bel?lük a fejekre vissza.

Ránézel.

Arca lánghoz hasonló, szeme szikra, haja sötét t?z; nem mozdul, s benne remeg egész tizennyolc éve, a feny?gyanták ég? illata, erd?k bujkálása, mez?k szökkenése, vadak szelídsége.

S ahogy rakják a tüzet, mint egykor a máglyát, fejed fordítod, s érzed a hajadba simító áldozati füstöt; arca lángja, szeme szikra, haja sötét t?z illata; és betölti a mez?k és erd?k távolát, és n?nek csak n?nek az új fák, hogy érezzék az ? illatát, és a vadak mesét vélnek a kertr?l, hol barát volt farkas és ?z; de már hiába röpülnének föl a nappal hírviv? madarai, hogy tüdeik neki tárják – mert vibrál a sötét t?z, elvillan a szikra, fogy a láng; – ránézel, oldalt pillant; félrevonulsz, mert a sírás er? és tudás.

 

Megrázod fejed, újra érzed, bekerít az a tegnapi illat.

Bemész a fürd?szobába, csapokat nyitsz hajmosáshoz.

 

Adósod vagyok.

Mert létezel, olyan fényeket hívsz el? lelkem sötétjéb?l, amelyekr?l nem tudtam, s ha voltak is – elvesztek a kamaszkorral. Kérj bármit, öröm, ha adhatok.

Ismered Kafka Vidéki orvosát?

Ágyadba feküdnék. A testem és a vérem vagy – akkor én hogy’ ne lehetnék Te; egy másfajta egészség átadója: túléltem önmagam; – Te tartozol nekem! Rosszak az altatóim, szeretnék elaludni – kérlek virrasztásra – Te nem alhatsz!

Majd csak elmúlik az éj, fuss a napra. Vissza ne fordulj!

Kint éjt éj követ.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Petz György
Szerző Petz György 1167 Írás
Sose feledd a gyermeket, aki voltál; benne a kulcsa annak, aki ma vagy. Középiskola: biológia-kémia tagozat; novellaírás, versek; kézilabda. Egyetem: 1974-1979 Szeged, magyar-történelem-Latin-Amerika speciális képzés; összehasonlító világirodalom szakkör, versek; kézilabda. Lakás: Békásmegyeren. Családi állapot : nős; három fiú, egy lány (38, 26, 19, 16). Tanítás: szakmunkásképzőtől az egyetemig hét éven keresztül Szegeden, Budapesten; tolmácskodás. Tíz évig szerkesztés, irodalmi vezetés könyvkiadóknál (Gondolat, Babits, Göncöl), majd újra tanítás a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, majd a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban; valamint szerkesztés, könyvírás. Bolha a világ ura (gyerekkönyv), Te is Az vagy (versek), Maga a tettes (krimiparódia és rádiójáték), Murphy-kötetek, Szerelmem, Mexikó (regény), Az ecetfa illata (regény; a Konkrét könyvek pályázatán NKM-különdíjas ), Kérdések és válaszok a görög mitológiából; Kérdések és válaszok a Bibliából újszövetség (ismeretterjesztő könyvek), Irodalom feladatgyűjtemény és Tanári segédkönyv (CD) Madocsai László gimnáziumi tankönyveihez. Üzenet társainak - az Alföld Kulturális Egyesület novellapályázatán II. díj 2006-ban.