Petz György : Az ecetfa illata – 12.

ââ?¬â?? életkivonat ââ?¬â??
(pulvis ââ?¬â?? cinis ââ?¬â?? nihil ââ?¬â?? et…)

XXVI. Saját lelkéhez (Ad animam suam)

 

Csillag, aki bennem ragyogsz, / fényed éjembe nappalt hoz, / célom adod s a világot, / hogy odakinn lássak. // Csillag vagy te, fényes csillag, / hogy jártamban ne botoljak, / virágot le ne tapodjak, / ne tapossak, éljek. // Én fényem, mondd, a te fényed? / addig élsz, ameddig élek? / vagy te hold vagy, vak és álmos, / visszaversz csak, nem sugárzol? // Meddig hihetek én benned, / én, kit itt a férgek esznek, / szerteszór bizonytalanság, / testemben is hontalanság. // Miféle fényszálon lettél, / miféle pók rejtett belém, / milyen halász hálójából / t?nt egy szál az éjbe távol, // S lettem én, kit visszavonnak, / mintha sose lettem volna, / visszavonnak, felcsavarnak, / talán sz?nek újra.

A.I. után mászkáltam, el?le. És felhívtam telefonon, hogy véleményét kérjem arról, amire most járok; azt nem mondtam neki, hogy végs? soron miatta járok oda.

Fáradt, rosszul van. Nagyív? gesztusokkal beszél, a lefáradt mindentudó, mindenr?l véleményt alkotó módján. Szívesen segít bárkin, de aki vele auditált, az neki nem volt megfelel? szint, ott verte át, ahol akarta. Nem jutottak semmire. Egy ilyen „kifest?” képregény könyvecske birtokában (ez egy ottani sci-fi tankönyvféle), pár óra után félvakok vezetik egymást, ez így neki több mint gyanús. „– Az is nem furcsa, hogy annyi a megvilágosodott (clear=görcseit?l szabadult, megtisztult elme), és mégis oly nagy belháború van közöttük: három szervezetb?l hadakoznak egymással, és ?k sem tudnak szót érteni?

Jaj, A.I. egyáltalán nem tudja a lényeget, hogy nem arról van szó, át tudja-e verni az auditorát. Én tizennyolc évesen zseniális módon vertem át egy kiváló pszichológust, akár egy kamikáze, aki fölrobbantani véli a hajót, miközben csupán maga semmisül meg. A.I. épp azt nem érti most, amiért a tréning után piszkált. Miután szörny? okosan el?adott, jelezte, rég nem beszéltem vele, mennyit változott, s most milyen jót és mélyet beszélgettünk. Hm. Lehet, hogy ? igen.

No, jó, az egész mint olyan nem hülyeség, de még fejleszteni kell, illetve ?hozzá megfelel? auditor szükséges. Úgy érzi, ? ezeken a szinteken már túl van.

A grafikusn? meg úgy viselkedik, mint egy anyacsászárné, nem t?r ellentmondást, arrogáns; „De nekem ne vicsorítson valaki a kocsiban sárgánál, ha clearnek vallja magát… Különben is clear az legyen, akir?l tízen azt állítják.” Aki pedig nyolcas, tehát az ? rangsorukon már csak két helyre van a csúcstól, az ne görcsöljön az emberek el?tt, ha el?ad, mint az a múltkori pasi, és tudjon válaszolni, legyen intelligensebb, mert mint tudjuk, Buddha is legfeljebb hatos volt, és így fura ez az egész.”

Vélemények, kinyilatkozások, bántások, közben a legelején egy „Gyurcikám”. A hangja így is nagyon megnyer?, szinte tartalomtól függetlenül. Én valójában azért hívtam, hogy a kulcsmondatot elmondjam neki: „Az ottan egyszer?en az én helyem melletted, tedd a fejed a vállamra, ha fáradt vagy, ezért vagyok.” …De nem mondtam el.

Hogy ne legyen rossz kedvem, este elmentem Líviáékhoz. A kertben segítettem fát hordani, építési anyagot odébb rakni. A kis híján kész palota Líviáé lehetne, férje neki akarta adni, de Lívia, akiben a karitász és az örök vezeklés dolgozik, ahelyett, hogy hajléktalan menedékhelyet rendezett volna itt be, inkább fölajánlotta férje el?z? házasságából származó, és ?t oktalan gy?löl? úrhatnám lányának.

„– Neki inkább kell, hiszen annyira köt?dik az anyagi javakhoz, külföldi-magyar kulturintézetnél dolgozik, rendszeresen szervezett bulijaira, partykra 50-60 embert szokott hívni.”

Felvilágosítom, ezért még jobban fogják gy?lölni, azon felül, hogy hülyének tartják.

 

Míg dolgozunk, Lívia 22 éves tanítványa és istápoltja folyamatosan próbál minket megtéríteni. Lassan olyanná válik, mint egy paragrafustár, telefonkönyv; jól ismeri a Biblia minden egyes szavát, de az egész lényegét?l, mintha egyre távolodna. „Munkál benne az ördög”, a kísértés. Volt ? gyógyszeres öngyilkos, próbálkozott kábítószerekkel. Önfelszámoló. Elítélte önmagát. Rengeteg 18, 22-23 éves kori id?szakomhoz hasonló gondolata, problémája van, talán bennem volt egy alap óvatosság.

Végülis ki beszél többet a megtérésr?l, Krisztusról: aki megtért és pontos képzete van mindkett?r?l, vagy aki nagyon szeretné mindezt, de még nem az övé. Vagy már a nagyon akarás, a szemek, fülek megnyitása önmagában hordja a látást és hallást? Ez a nagy, kiélezett figyelem lenne egyfajta eljutás, odaérkezés? Látásban a látvány? Hallásban a meghallás? Lehet, hogy Isten ennek a nagy hiányérzetnek a felébresztésében van? Lehet, hogy Isten a megélt hiány és sóvárgás maga? A nagy kérdezés lenne a nagy válasz? A lényegi kérdezés lenne a lényegi válasz?

A szeretet egy végtelen megnyílás lenne? A megnyílás képessége?

Az élet maga is kérdezés? Az „én” is csak a válasz megkapásáig van, utána nincs értelme, mert az „én” csupán a megközelítés bázishelye, kiindulópontja? Az „énnek” csak az Isten felé való úton, mint kiindulás van értelme, s ezen az úton veszíti el értelmét?

Közben Minél pontosabb vagyok, / annál kevésbé van szó rólam. / Ekkor értenek meg, sok / száz éve borostyánba zártak, / A barátok, testvérek, / a társak, akikr?l leolvad / a hamis alázat, s a / kor, mi ürügy csak a halálra. / Egyetlen, egész zene / hangja vagyok, ismer?s ugyan, / s épp akkor egyed?li; / elég ok ez a társra, / lélek-föld-indulásra, / napra; a tér vagyok, melyben / minden jár moccanatlan, / s hogy megértem, ez az alázat.

Kinek Isten utat adott, / Istennek adott utat. / Akit Isten megszeretett, / abban Istent szeretett; / út vagyok és szeretet.

Pozitív adalékok régebbi megérzésekhez – jó ez az eltávolodáshoz.

Milyen könnyedén vetette el magzatát A.I. Nem is t?lem volt, hanem francia barátjától. T?lem a pénzt kapta az AB-re, a franciától pedig a colliert, az arany nyakláncot. A grafikusn?nek (akinek különösen szívszorító a gyerek-téma medd?sége miatt) szokta volt mondani: „– Vérdíj a gyermekemért.”

Ekkor a grafikusn? egészen eltorzul, hátrad?l, és úgy mondja nekem: „– De hiszen ez gonosz! Erre eddig soha nem gondoltam, hiszen én eddig jó emberekkel voltam körülvéve. Föl se tételeztem róla. Jó-jó, én se vagyok egy angyal, de akivel lefekszem, én azt mind szeretem. Nem is tudom, hogy kérjelek, hogy megbocsáss! Nekem fél év kellett mire átláttam rajta, Csilla barátn?mnek egy hónap, de a férjem el?bb megérezte, hogy hamis ez az A.I. A férjem kifogásolta nála a szabályok be nem tartását. Csilla, mint pót-nevelt lány nyugodtan a hóna alatt alhat, minden O.K. A.I. viszont nem vesz figyelembe semmit. Egy fest?barátn?nk fiúját, aki LSD-s, direkt kértük, kezelje tabúként – de hiába. Egyszer azzal is lefeküdt, szegény barátnénkat ez nagyon megviselte. Az a srác egyszer „tette meg”, azóta szinte menekül el?le.

Ki a veszélyesebb? A tréner, aki gonosz és jól érzi magát benne, embereket facsar ki, gyilkol, vagy A.I., aki „játszik”, öntudtalanul facsar ki embereket, akár a citromot, gyilkol, amíg kifelé tud terjeszkedni, és még csak nem is élvezi, betegeskedik. A törvény nem tudása nem mentesít…

 

 

XXVII. A.I.-ba helyeztem a valenciámat…

 

valahogy így mondják itt. Nem azt mondom, hogy én én vagyok, hogy vagyok; hanem hogy ? én vagyok, én ? vagyok. ?a jobbik részem. Minden rosszat tudok róla, meg kéne élnem, hogy nem a részem, de rajta keresztül élek csak, ugyanakkor nem akarok öngyilkos lenni. Akkor hogyan irtsam ki magamból ?t? Az életemt?l hogyan szabaduljak így, hogy élve maradok?

Olvadnak számban a szók, mindegyik ?seredeti értelmét nyeri vissza. Mikor kapok újra er?t t?lük? „Szeretlek, mint a szél, szeretlek, mint a nap, szeretlek, mint a víz” „Nem vagy más világ” (R.M.) stb, és az Óda (J.A.) jön be. Hosszú sírdogálások. Túl nehezek a szavak, mélyr?l fakadóak, mint a búcsúzások.

Quo modo

Miféle szóval, hogy te megkötöztél, / miféle szél, nap, víz a szerelem, / miféle messzir?l jött parancsszó az, / amellyel elrejettél engemet. // Veled nekem már semmi dolgom nincsen, / s mégis szél, nap, víz ami köröttem, / mi messzir?l jött, átitat és éltet. // Más se vagyok: mint régi üzenet. / Hallottam széllel, megláttam a nappal, / megringtam a vizeken s benn maradt.

 

Ó, hiszen én téged szinte küldtelek Amerikába, a fels? X-ezres ifjak közé, a butikos világba; odavalósi ember vagy-e. Az mind-mind próba volt, ha „olyan” vagy, legyél minél el?bb teljesen olyanná. A tréningre is ezért szerettem volna, hogy menjél. Én anélkül sem játszottam magam el?tted. Ott kezdtem veled, ahol mással befejezem. És érdekes, te az összes „próbán” megbuktál. Valamennyi hibád (testi-lelki) nálam tükrösen jelent meg, még er?sebb kötelékként, (kötelezettségként!?), a tengely pozitív oldalán. Mintha minél nagyobb a feladat, annál inkább kellesz. Mazochizmus? Vezeklés? Önbüntetés ifjúságomért? Hiszen te smároltad le a fiúkat, gátlásosoknál miféle ajándék ez, még engem is ott a kezdetén… A grafikusn? és barátja enyelgésébe beszálltál volna harmadiknak…

Szorgosan járok auditálásra, hátha megold valamit a szó a rátapadt érzelmekkel, fájdalmakkal. Szeretnék már egy istenigazit röhögni, egy állatit, egy kamaszosat, nem cinikus zsinegre húzott szájjal dúródni a világban. Sokan szeretnek, pátyolgatnak. Sok embernek ki kéne találni a lelkibetegeket, hogy legyen kivel megnyílniuk, legyenek valakik, akikkel jókodhatnak. De mi lesz akkor, ha az illetõ egészségessé válik? Bújnék és gyerek lennék újra, ha már nem is a te gyereked. Valakié. A gyermek még tud valamit. Tudni akarok!

 

Ha egy gyerek becsukja a szemét, akkor nagyon komoly dologgal játszik. Akkor a semmibe néz. Akkor van a nincs, amire a szembecsukás a kilincs.

„– Elbújtam, szemem becsukom, félek. Összegömbölyödöm.”

Mintha az egész kicsiny, összegömbölyödött testfelület érzékelne. Akárha teste egyetlen különös szemmé vált volna, és mintha ezzel a szemmel – pedig a valódi csukva – látna. Belenéz vele a félelembe. Egy pillanatra? Egy id?tlen délutánra?

Nagyon vágyja, hogy keressék. Akarja, hogy megtalálják. Komoly játék, ez most nagyon az övé. Vagy talán e fölött van egy másik játék, amir?l ? nem is tud?

Lehet, a nagyok azt játsszák, hogy tudják, hova bújt, és nem is keresik, azt gondolják, az éhség majd el?csalogatja. „– Á, csak nem ilyenek!”

De attól is tart, hogy megtalálják. Talán a verést?l, lelkizést?l. Esetleg attól, hogy ezt az érthetetlen dolgot meg kellene magyaráznia, amelyet ötéves agyával hiába is próbálna ezeknek, akik belé akartak avatkozni, le akarták fényképezni. Akaratát semmibe véve – ellopni valamit bel?le. Nem, nem engedi!

De azért ez az elbújás mégiscsak próba. Szeretetpróba.

És még csak nem is azt akarja megtudni, hogy keresik-e („– Ugye, azért keresik, kutatják; mintha már odakintr?l kiabálnának!”), szeretik-e.

Nem. Azok soha nem találhatják meg. Csak akkor, ha ? is szeretné. Csak akkor, ha ? is szeret. Belülr?l. Csak azt az embert lehet megtalálni, aki szeret.

Szeret ? egyáltalán?

Hogyha becsukja a szemét, és dünnyögni kezdi hosszasan: „– Nincs, nincs, nincs” – ez szinte megnyugtatja. Talán csak elzsongítja, elkábítja; de akkor hiába próbálja az ellentétével megtörni a varázsát, mormogni: „– Van, van, van”. Képtelen visszatérni a kábulatból.

Nem érti: a nincsnek nem ellentéte a van.

Szeretetpróba.

Szeret ? egyáltalán?

Sohasem fog el?jönni! ?kiiktatódott… „– Nincs, nincs, nincs…” – ismételgeti hosszasan. Akár egy gömbbé záródott tökéletesség. Mint egy szem, ami vak.

Pedig fél, és arra mégsem orvosság a nincs.

Mintha már hideg is lenne. Borzong. Hogyan lesz így megtalálva, hiszen szeretné. Hiszen szeret…

Szeret!

Ismételni kezdi. Átmossa magán újra meg újra a szót. Néha lelassít, tagoltan mondja, nehogy a többi, semleges szó közé süllyedjen. És egyszercsak elt?nik a nincs. Megtalálta az igazi ellentétét, amely sokkal több, mint a van.

Ez az elbújás szeretetpróba.

Ez az ? próbája. Az els?, már-már tudatos megkísértése annak, hogy miért érdemes élni. Meleg tölti el. Nincs elveszés.

Szeretet van. Olyan elemi, átfogó er?, amely az éjnél is nagyobb. Hiába csukta be szemét, hiába csukta ki magát.

Pedig, ha egy gyerek becsukja a szemét, az egyetemes. Akkor nagyon komoly dologgal játszik. Akkor a semmibe néz, akkor van a nincs, amire a szembecsukás a kilincs.

Kijön sírva. Könnyebb. Nem magyaráz. Nem elbújt ?, csak egy pillanatra elveszett. Vakon belenézett egy pillantásba. Biztosan azért dagadt a szeme.

 

91.8.30. Egész napos fejfájás. Talán a szemem miatt. Új szemüveget kaptam, szinte kényszerítették rám A.I. anyja, valami ismer?sei, akik állították, a keret maga a tízszeresét éri annak, mint amennyire taksálják, egyébként utolsó darab, parányi hibával. Egyébként sem mehetek verniszázsra olyan ócska pápaszemmel, amilyent most viselek.

Megkértek, tartsak kiállítás-megnyitót egy szimpatikus fest? fiatalembernek. József Attila-i korban van, majdnem krisztusiban. Sose találkoztunk, nem tudtam stílusát, mit használ, mit nem. Aztán amikor lakásán csak nonfiguratív képeket láttam, észrevettem bennük a történetet, hogy egyáltalán nem olyan absztraktok, amelyekre legyintenek. Megnevezés el?ttiek a képei, bennük ?sanyagokat és végs? anyagokat használ: homokot, kohósalakot, és a legfinomabb érzetet (akár a lélektanban) éppen a legdurvább matériák keltik. A fölényes technikáról már nem is beszélve; képei letisztultsága mögött és alatt ott egy hatalmas, poklokkal és mennyekkel megvert-áldott egész világ.

Az egyik kép fels? és alsó része között láttam egy, a kép egészéhez méltatlan összeköt? részt. Elhanyagolhatónak látszó kis kapcsolódási részlet volt, de kifogásoltam. Nem illett a kép zsenialitásához.

– Ott nem voltam bel?ve – közölte a fest?. – Egy ideje tiszta vagyok. Inkább a buddhizmus felé megyek.

Megnyitószövegre kértek. A kis kiállítás képei valósággal szétfeszítették a helyiség falait.

 

Kedves barátam!

A világ végtelen egyszer?ségét vizsgáljuk rendkívül bonyolult eszközökkel, s az eredmény az, hogy milyen rendkívül bonyolult. Az eszköz pedig csak önmaga igazolására törekszik, retteg a letisztulástól. Önmaga és az élet közé egy m?vi, olykor neurotikus kárpitot tesz. El?bb-utóbb csak ezt díszíti, s ez vonja el attól, amit legfeljebb, már örökre csak sóvárog. Valaki minél nagyobb kortyot iszik, annál nagyobb a szomja. Minél tökéletesebb képet ad, annál inkább távolodik el a lényegt?l. Az eszköz ördögien önálló életre kel, az élet helyett.

Itt mást látok. Egy következetesebb út képeit, egy rendkívül fontos állomást. Mindent szabad, és csak egyetlen dolgot. Mert a világ teljes bonyolultságában végtelenül egyszer?, és adja magát. Rajtunk keresztül, innen; ebb?l fakad paradoxon jellege. Végesben a végtelent, érz?ben az érzéketlent, formában a formán túlit.

Mindent lehet. Hiszen absztrakt világban élünk; legalábbis vagyunk, ha vagyunk.

Talán Isten volt az, aki a legteljesebben átélte ezt a forma-nélküliséget, és az Igével beindította azt a folyamatot, amellyel már formának éljük meg azt, aminek a határai izgatnak minket. A határhelyzetek: megélése a még nem és a már nem állapotának, születés és halál rejtelmeinek; az egész misztérium, amelynek talán a folyamat jellege az egyetlen, amely egésznek tekinthet?. Egyetemesnek és egyszerinek. Mert az, az emberélet útja – kikandikálva a határokon túli titkos világokba –, egy és út: a mi utunk.

Minden lehet, és úgyszólván szabad – és ezért, bizonyára választatik. Az egészet megéli életén keresztül. Ez az ? útja, ez az én utam.

Van, aki mintegy visszaforgatja a teremtés filmjét saját vetít?jében, megéli az eredeti mélység és magasság minden örömét és kínját – mert egyiket a másik nélkül nem adják –, és eljut az Ige el?tti pillanatig, amikor a világ még tényleg, még úgy valójában forma és alak nélküli, de már ott rejlenek benne a testet öltés elemei. Visszaforgatva a filmet egy nagyobb, ?sibb igazság szomjától ?zve – megkaphatjuk a káoszban letisztázottat, a leg?sibb jeleket, a zen-mesterek végtelen, tiszta bölcsességét, minden zene szül?jét: a csendet. Az anyag-el?ttiséget aztán, mivel a legfinomabban akarjuk ábrázolni – és nem akarunk ábrázolni, mert végülis minden önmaga kell legyen –, tehát megjelenik valamiféle ?smondat salakból, homokból, egy teremt?i, költ?i gesztusból átfogó ívvel, jellel. Határhelyzet. Ilyenkor kiáltódik el a Szó – amelyet nem értünk – és j? el a megvilágosodás. Azzal halljuk tán, hogy füleinket megélesítettük, szemünket megtisztítottuk, mert a végtelen éberség állapotába kerültünk. Talán már hallatszik és látszik is, amire vártunk. Talán ez a figyelem maga a jel.

Amikor az ember is túljut, túllép, „túlfigyel” önmagán. Itt minden lehetséges – és valami etika miatt egy valami lesz mégis. Talán fest, talán nem. Azt teszi, ami. Esetleg racionális elmével emlékezne a Goethe-kortárs Chladni doktor híres kísérletére, amelyben a végtelen lehet?ség finom homokszemcséi a hangvillával kiadott szóra, igére, hangra elrendez?dnek. Kiadják az örök szerkezetet, amely nem csupán az atom szerkezetében vagy naprendszerekben, de itt van, ezekben a festményekben is.

Kell? tisztelettel és alázattal, már-már felszabadult játékossággal köszönöm ezt a képekké lett utazást. Ez, és csak ez lehetett, s?t, ez van. Tehát az út most kezd?dik. Mert tévedés, hogy az út járás. Az út átlépés. Mert mélységben utazunk, s amikor úgy véled, a legmélyére jutottál, akkor kezd?dik.

Ha ezt megéled, ez a nyugalom és a bölcsesség, amely ott van ezeken a képeken. Már csak az kell, hogy az alkotó szembekerüljön vele, s megérezze a bennük rejl? biztonságot is. Jelentéktelenségünkben mérhetetlenül fontosak vagyunk. Kellünk.

 

Megölelt bens?ségesen.

Mindenki azt hitte, gyerekkori barátok vagyunk, olyan belülr?l jöv?en ismertem alkotásait, pedig csak magamról beszéltem.

Azután megtudom, fent voltak A.I.-nál, a fest? és barátn?je, valamint a grafikusn?.

A.I. már a konyhában az ölébe ült. Egyszer lefeküdtek, azóta a fest? menekül el?le. Okos párja nem foglalkozik az „üggyel”, pedig fájt neki. A kiállításon még nem tudtam, hogy „luktestvérek” vagyunk. Oda eljött az is, aki által ez lett a státuszunk…

Minden mindig volt. Csak névtelen. Isten által az egyik lehetséges értelmezést kapjuk az Igével. (Olyan egyedül van, mint Isten a teremtéskor.)

Jó kinyitni szemem és jó becsukódni – / megkeresni határokat, hol gömb síkká / válik, s meghajlanak a síkok. // Jó meglelni a színek mélyben szunnyadó kohóit – / s egy könny? fényt, mi elszivárog, szemem csészéjébe gy?jteni. // Egy ideje megtalálnak a dolgok, talán örvendeznek – / rám mutat némelyik, szól: – Nézd, idevettetett – / s már nem érzem gúnynak, ha bárki is magából kiindulva – megnevez. // Vagyok, aki vagyok, magamtól, általatok – / s a tiszta szemben meglátom az egyetlen / örök gyermeket, és a párosodó állatot.

 

Legutóbb szerkesztette - Petz György
Szerző Petz György 1167 Írás
Sose feledd a gyermeket, aki voltál; benne a kulcsa annak, aki ma vagy. Középiskola: biológia-kémia tagozat; novellaírás, versek; kézilabda. Egyetem: 1974-1979 Szeged, magyar-történelem-Latin-Amerika speciális képzés; összehasonlító világirodalom szakkör, versek; kézilabda. Lakás: Békásmegyeren. Családi állapot : nős; három fiú, egy lány (38, 26, 19, 16). Tanítás: szakmunkásképzőtől az egyetemig hét éven keresztül Szegeden, Budapesten; tolmácskodás. Tíz évig szerkesztés, irodalmi vezetés könyvkiadóknál (Gondolat, Babits, Göncöl), majd újra tanítás a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, majd a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban; valamint szerkesztés, könyvírás. Bolha a világ ura (gyerekkönyv), Te is Az vagy (versek), Maga a tettes (krimiparódia és rádiójáték), Murphy-kötetek, Szerelmem, Mexikó (regény), Az ecetfa illata (regény; a Konkrét könyvek pályázatán NKM-különdíjas ), Kérdések és válaszok a görög mitológiából; Kérdések és válaszok a Bibliából újszövetség (ismeretterjesztő könyvek), Irodalom feladatgyűjtemény és Tanári segédkönyv (CD) Madocsai László gimnáziumi tankönyveihez. Üzenet társainak - az Alföld Kulturális Egyesület novellapályázatán II. díj 2006-ban.