Vandra Attila : Ki f?zi a kávét?

Kedvenc történetem játszmaelméleti tréningeken. Jól lehet követni rajta egy konfliktus életrajzát. De humornak se rossz. Kivülállóként szórakoztató, “belülr?l” kevésbé…

 

S ha valaki a kell? pillanatban nem veszi "foga közé a szívét" (román közmondás) akkor lehet igazolni, hogy kiválasztottuk a világ legelviselhetetlenebb emberét. S kereshetünk másikat… De ha valakinek "több esze van" …

Mottó:

– Mi a hasonlóság egy korsó sör és egy anyós között?

  – Mindkett? hidegen jó és az asztalon.                     

– És egy csésze kávé és egy csinos n? között?           

– Mindkett? forrón jó és az ágyban felszolgálva…    

 

Mária és János fiatal házasok. Sok a közös vonásuk, például mindketten szeretik a kávét, f?leg reggel az ágyban felszolgálva. De ki az, aki megf?zi a kávét, s ki az, akit kiszolgálnak? Aki megf?zi annak le kell mondania arról az örömr?l, hogy felszolgálják neki a kávét! Lesz még ebb?l haddelhadd a családban!

   Els? nap János ébredt fel els?nek. Eszébe jutott, hogy milyen jó lenne egy ágyban felszolgált kávé! Aztán arra gondolt, hogy meglepetést okoz feleségének. Önként felkelt s mire Mária felébredt, ott ált az ágya mellett a g?zölg? kávéval…

   Másnap Mária ébredt korábban. Gondolta, hogy ? is meglepi férjét, hiszen neki is jólesett!

   Harmadnap egyszerre ébredtek. Gyakorlatilag egyszerre mozdultak, hogy megf?zzék a kávét. Jót nevettek, s mindketten felkeltek, egyik kávét f?zött, a másik megterítette az asztalt. Együtt itták meg az ebédl?ben. De nem az ágyban…

   Negyedik nap, amikor János kinyitotta a szemét Mária nyitott szemével nézett szembe. Egyszerre jutottak ugyanarra a következtetésre: „Megvárom, amíg a másik felkel és megf?zi a kávét…”

   Egyikük se szólt egy szót sem, mégis mindketten tudták, hogy itt egy verseny folyik, melynek a tétje, hogy kit szolgálnak ki kávéval. Ám az id? telt s egyre kényelmetlenebb volt az ágyban maradni. De ezt mindketten tudták. Hátha a másik adja fel… János volt, aki nem bírta ki. Ám másnap már János azzal az eltökélt szándékkal ébredt, hogy ma nem adja fel, bármi történjék is. S elérte célját! Az állás 1:1 lett! Az egész egy sportnak t?nt, amelyben az gy?zött, aki tovább bírta az ágyban maradást. Csakhogy a mézesheteknek vége lett s munkába kellett menni. Bár egyszerre indultak munkába, Máriának több id?re volt szüksége elkészülni.  „Hiába, a n?k nem végeznek katonaságot! Néha jól fog!” – gondolta János kissé kajánul. A játszma aszimmetrikussá vált, Mária egész héten vesztett, ? f?zte a kávét.

   Eljött a szombat. A „verseny” újra elkezd?dött. Mária egy adott pillanatban már nem bírta tovább (hiszen egész héten vesztett), s megszegte a játékszabályokat: „Légy szíves f?zd meg a kávét!” – kérte meg Jánost. János egy pillanatig habozott, majd kiment a konyhába. Hogy mondjon nemet, ha már megkérték?

   Ám másnap a meccs folytatódott. Mária újra megkérte, hogy f?zze meg a kávét, de ezúttal János nem ugrott be.

   – Én f?ztem tegnap is!

   – De egész héten én – jött rá a válasz.

   János elkezdte csiklandozni. Mária ököllel kezdte püfölni. Nem er?vel, csak úgy játékosan,

   – Ne légy rosszféle – szólt rá János.

   – Ha nem f?zöd meg ma, akkor egész héten nem kapsz kávét! – fenyegette meg Mária már kissé sért?dött hangon. Ez már nem sport volt, hanem háború a javából. Olyan volt, mint egy aukció: egyik nyomást próbált gyakorolni, a másik rálicitált egy még nagyobb érzelmi zsarolással. Hol lesz ennek vége? János adta fel, megint. Nyelt egyet s megf?zte a kávét. De már nem olyan kedvesen, mint eddig. Megint vesztett.

   A reggel folyamán lehiggadtak a kedélyek. „Egy semmiségért vesztünk össze!” vonták le a következtetést. Megegyeztek, hogy hét közben Mária f?zi a kávét, hét végén pedig János. Úgy t?nt szent a béke a kávéügyben.  

   Ám a béke csak fegyverszünetnek bizonyult. A karácsonyi vakációig a megegyezést be is tartották, de a vakációban hétf? szabadnap volt. Mária ravaszkodni kezdett:

   – Szeretsz?

   – Igen – válaszolt János gyanútlanul.

   – Akkor f?zd meg a kávét!

   János ezúttal nem d?lt be.

   – Hétköznap van – mondta kajánul vigyorogva.

   – A vakáció olyan, mint a hétvége, hiszen nem kell munkába menni! –  válaszolta Mária, majd hozzátette:

   – Te csak a saját érdekedre gondolsz!

   – S te mit teszel? –  kapta meg Jánostól a választ. Mária dühös lett.

   – Pofátlan vagy! – kapta fel a vizet ingerült hangon.

   Ez a sértés kinyitotta a Pandóra szelencéjét. Egymást túllicitálva kezdték vádolni egymást. Majd bosszúból egyik se f?zte meg a kávét. „Inkább én sem iszom!” Egyetlen dologban kit?n?en egyetértettek: A másik a hibás! Ez volt a vigaszuk: a másik a b?nös. Látszólag egyik sem érezte magát felel?snek a történtekért. Vagy mégis? S ha az János anyja nem jön látogatóba, talán ki is békültek volna. János „véletlenül” szóba hozta a reggeli vitát. Elérte, amit akart: anyja rögtön a pártját fogta:

   – Én is megf?ztem a kávét a férjemnek minden nap. Az asszonyi kötelesség!

   A játszma megint aszimmetrikussá vált. A következ? reggelen Mária nem túl kedves hangon kérdezte meg  Jánost:

   – Megf?zöd a kávét vagy nem?

   János kiakadt a hangnemét?l, de kész volt felkelni, hogy felszolgálja a kávét. Felesége viszont már el?re vesztesnek látta magát a tegnapi jelenet után, s kijátszotta utolsó kártyáját:

   – Nem is kell, ha nem teszed szívesen!

  János csapdába került, két rossz közül választhatott: Vagy megf?zi a kávét, hogy meggy?zze feleségét, hogy szívesen szolgálja fel, (s akkor veszít) vagy felesége szemében ? lesz a b?nös (s akkor is vesztesnek tekintheti magát). Felesége legalább az egyik csatát megnyeri. János dühösen felkelt, de nem f?zte meg a kávét. Inkább ? se ivott. A bosszú és, hogy a felesége a hibás mindenért volt a vigasza.

   A következ? reggel újra kezd?dött a vita: „Ki f?zi a kávét?” Megint összevesztek de már nem számított, hogy a kávét megf?zi-e a másik vagy nem. Egyetlen dolog volt fontos, hogy ezt a másik fejére lehessen olvasni hogy nem tesz még ennyit se meg. Napközben minden kis apróságon összevesztek, s minden alkalommal el?került a kávéügy. Egyre idegesebbek, egyre sért?döttebbek lettek. Minden jelenet azonos forgatókönyv szerint zajlott: Mária nem éppen udvarias hangnemben kért valamit, s ha férje nem ugrott, akkor sért?dötten jelentette ki: „Ha nem teszed szívesen, nem is kell!” majd szóba hozta a kávéügyet. János nem túl határozottan próbálta e magatartásról lebeszélni, s mivel rögtön nem mondott le a „büszke” magatartásról, szinte fellélegezve mondott le ? is a további meggy?zési kísérletr?l s öntötte ki a mérgét „az egyetlen” b?nösön. „Látod, én mindent megpróbáltam, de te…” Mintha nem is akarta volna meggy?zni… Egy dologban remekül egyetértettek: a másik az egyetlen oka mindennek. S mintha mindketten ezt próbálták volna bebizonyítani önmaguknak. Úgy próbálták egymást meggy?zni, hogy nehogy sikerüljön, mintha készakarva szenvedni akartak volna.

   Este háttal egymásnak feküdtek le. Egyik se tudott aludni, de mindketten kerültek bármely beszélgetést. Az éjszaka mégis jó tanácsadónak bizonyult. János ébredt fel els?nek, azonnal felkelt s megf?zte a kávét. Amikor bevitte így szólt:

  – Tudom, hogy szereted az ágyban felszolgált kávét. Én is. Arra is rájöttem, hogy milyen kellemetlenek voltak számodra édesanyám szavai. Tegnap meg akartam f?zni, de te nem adtál erre lehet?séget. Nem szándékozom új vitát kezdeni e témában, de annyit el szeretnék mondani, hogy nagyon idegesít, amikor ilyen hangnemben beszélnek velem. Ilyenkor akkor is nemet mondok, ha magamtól is megtettem volna, amire kértek ilyen modorban.

   Azután kiment a szobából. Máriát úgy meglepte a jelenet, hogy els? pillanatban szóhoz se jutott. Azután már nem volt kihez. Els? pillanatban mérges lett. „Ha nem adja szívesen, nem is kell” Nem is nyúlt a kávéhoz, de nem kelt fel azonnal. Magában próbálta a férjén elverni a port. Ám ahogy telt az id?, egyre inkább rájött, hogy érvei nem eléggé meggy?z?ek, önmagát nem tudja meggy?zni. Lassacskán kezdett egyre megért?bb lenni a János álláspontjával szemben. De ezt hogyan ismerje be? Mindketten nagyon hallgatagok voltak aznap, de egyik sem emelte fel a hangját semmiért. Este, az ágyban Mária átölelte Jánost s azt mondta neki.

   – Nem akarok veszekedni veled. Szeretlek. – Majd kibuggyant a szeméb?l a könny. János azonnal magához ölelte.

   – Én sem – majd egy kis szünet után hozzátette:

   – Akarom mondani én is.

   Erre elnevették magukat… Reggel Mária rászólt a felkelni készül? Jánosra:

   – Hagyd el, ma én f?zöm meg!

   Aznap is betoppant az anyós. Szóba is hozta a kávéügyet. Egyszerre válaszoltak:

   – Anyuka, meg tudjuk oldani magunk is a problémáinkat!

   Majd egymásra néztek, mindkettejüknek eszébe jutottak az utóbbi két nap jelenetei s harsány nevetésben törtek ki. A csatának vége volt. Vagy mégsem? Az anyós úgy érezte, hogy kihagyták valamib?l és hülyét csináltak bel?le… S ? ezután miként kel egyetlen fia pártjára? Arról pedig nem tud lemondani. Hiszen ahhoz úgy hozzászokott, mint egy droghoz…

   Könny? neki azt mondani, hogy „Ejnye, bejnye, ez nem szép dolog…” Ett?l még a kétségbeesett félelme, hogy fölöslegessé vált, nem sz?nik meg. S még kétségbeesettebben fog próbálkozni, hogy bebizonyítsa, hogy rá még igenis szükség van. Akárcsak a gyermek, akinek megszületik a kistestvére, s úgy érzi, hogy mindenki elfordult t?le. A kicsi miatt most már ?t senki se szereti (eléggé). Mottója az lesz, hogy „Inkább szidjatok, verjetek, de figyeljetek rám (is)!” Hiszen az anyós elmúlt hatvanéves, nemsokára betölti a kett?t[1].

 


[1] Dorothy Babcock és Terry Keepers megfogalmazása, de ?k kamaszokra értelmezték (age sixteen, passing into two)

Legutóbbi módosítás: 2008.06.22. @ 10:00 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.