KÉT NŐ X. rész

“Megfogtam a kezét. Leültettem magam mellé, hagytam, hadd sírja ki magát kedve szerint, abból még nem lehet baj. Istenkém, mi vár még rám, mi mindent kell még megoldanom?” *

 

 

Értettem? Mi az hogy. Azt is értettem, hogy akaratlanul is megbántottam a dokit.   

— Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni — néztem rá több, mint húszéves barátságunk minden őszinteségével. — Csak tudod, Liza állapota több mint nyugtalanító és meg is zavart egy kicsit, így aztán még kevésbé tudom fegyelmezni magam első reakcióm megfogalmazásakor, mint más esetekben.       

 — Zoltánka, te egy nagy marha vagy — furkálta jelképesen a homlokát a doki. — Nem azt mondtam, hogy megsértődtem, eszembe se jutott. De legalább a bocsánatkérésből — amire semmi szükség — azt érzem, hogy megértetted, amit mondani akartam.  

  — Köszi — feleltem és hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magamat. — Az az igazság, hogy érdekes nap ez a mai. Az imént Lizától tanultam meg egy kisebbfajta csodát az életről, most meg te mondtál nekem olyan szépeket pár szóban, amelyeket kevesen tudnak megfogalmazni. Sok ez nekem így egyszerre, de örülök, hogy ilyen barátom van.         

  — Te tényleg fáradt vagy — nézett rám Gaál doktor —, ha ilyeneket mondsz… pedig a java még hátra van. Ráérsz?        

  — Én? Igen — kerekedett el a szemem. — Mire?       

  — Bemegyünk Lizádhoz, megmondom neki, hogy maradjon egy kicsit veszteg, mert úgyis kora délutáni csendes pihenő van. Aztán átmegyünk a szomszédos nagyszerű kocsmába és megiszunk néhány sört. Beszélnem kell veled.          

  — Ez nem hangzik túl jól — mondtam mérsékelt lelkesedéssel — mármint hogy beszéded van velem… Mehetünk, de menj át Lizához egyedül. 

  — Mondott valamit a leányzó? — vizslatott végig  Gaál. — Na, majd megbeszéljük. Várj meg itt.      

  Kifordult a szobából, alig telt el egy perc, már rohant is vissza.       

  — Minden rendben, megkaptad a kimenőt. Várj még! — ezzel kinyitotta a három kulcsra zárható gyógyszeres szekrényét, elővett belőle egy üveget, kinyitotta, és felém nyújtotta. A szobában azonnal gyönyörű házi pálinkaillat kezdett terjengeni.        

  — Kóstold meg — biztatott. — Én főztem két éve. Nagyra nőj.         

  — Hűha. Nagy baj lehet, ha előbb le akarsz itatni — gyanakodtam.        

  — Nem akarlak, csak azt akarom, hogy egyszer az életben igyál olyan pálinkát, amelyik meg is érdemli, hogy pálinkának hívják — döngette a mellét Gaál.       

  — Áááhhh… ez tényleg nagyon finom… sima, zamatos, igazi szilva — suttogtam elhalón.  

  — Azt meghiszem — büszkélkedett Gaál doktor barátom és ő is jót húzott belőle. Egy másodpercig olyan kancsi lett tőle, mintha helyet akarnának cserélni a szemei, de aztán visszaállt a megszokott rend és elkotortunk a kricsmibe.         

  Leültünk a már-már megszokott sarokasztalhoz, kikértük a sört és zavartan pislogtunk egymásra.       

  — Kezdd már el — próbáltam a feszültséget oldani —, mert itt a percen és a helyben őrülök meg. Nagy a baj?           

  Gaál doktor barátom régi bevált módszere szerint összekulcsolta ujjait a pocakján, hüvelykujjait forgatta egymás körül és nagy nehezen megszólalt.     

  — Nagy.     

  Várt egy örökkévalóságnak tűnő percet, nyilván a gondolatait rendezte, majd elkezdett végre beszélni.       

  — Nagyobb, mint vártuk. Egyrészt nagyobb, másrészt pedig előrehaladottabb az állapot annál, mint amennyire a beteg jelen fizikai állapota következtetni engedett. Orvosi értelemben mindkét tüdő…      

  — Állj, állj, Olivér! — vágtam közbe. — Nem értek orvosi értelemben sem és laikus értelemben sem és sehogy sem a tüdőrákhoz, sem semmilyen rákhoz a folyamin kívül. És ha most te itt nekem az én póri szellemi színvonalamat figyelembe véve is érthető előadást fogsz tartani e témában, akkor sem fogok érteni hozzá, mert nem is akarok. Elfogadom és hiszek neked, mert a barátom vagy és bízom benned. Mindkettőnknek jobb, ha a szigorúan orvosi szempontok szerinti részletezést elhallgatjuk egymás elől. Neked azért, mert nehéz róla beszélned, nekem azért, mert lelkileg nehéz lenne hallgatnom. Egyetértünk?     

  Gaál csak bólintott egy mélyet.   

  — Nohát akkor — folytattam  —  azt mondd meg nekem csak, hogy mennyi ideje van, és hogy mit tegyek én. Tudnod kell, hogy Liza szerintem kristálytisztán érzi, hogy mivel kell számoljon. Mielőtt bementem hozzád, hosszan beszélgettem vele. A halál utáni életről vagy létről elmélkedik, nem túlvilági értelemben, hanem az újrateremtődés valószínűségét elemezgeti nyilván azért, hogy könnyebb legyen neki elviselnie a halál bekövetkezésének tudatát. Tudja tehát, hogy a jelzőcsengő megszólalt. A kérdés az, hogy hogyan tereljem el a figyelmét ezekről a dolgokról, eltereljem-e egyáltalán és egyáltalán hogyan viselkedjek vele a hátralévő idejében. Erről beszélgessünk, mert ez az, ami rám tartozik.        

Gaál doktor barátomnak mindenféle sürgős tennivalói akadtak, láthatóan nagyon együtt érzett velem és nagyon akart segíteni. Kereste a szavakat, nehogy tapintatlan legyen, vagy esetleg megbántson. Rágyújtott, ivott, krákogott, megvakarta a bokáját és a feje búbját.

— Próbálj meg minél természetesebb lenni, a betegségét pedig ne kezeld úgy, mintha nem is lenne, vagy mintha el akarnád bagatellizálni. Ha beszélni akar róla, beszélgess vele róla, jobb, ha elébe mész, mert az nem fog titeket megkerülni. Van valami, amit akkor is el kell mondjak, ha nem is akarod. Lizának hetekben mérhető az ideje csak, hónapokban már nem. Egyszer még föl fog kelni, egy pár napig látszólag javulni fog az általános állapota, dohányzik majd, eszik, iszik, satöbbi. Aztán egy reggel majd nem kel fel, akkor másnap legkésőbb hozd ide vissza. Sok mindent mi sem fogunk tudni csinálni, de megtesszük, amit tehetünk az utolsó napjaiban. Ilonka! — váltott hirtelen a pult mögött álló hölgy felé. — Hozna nekünk még egy javított kiadást?    

 Ilonka intett a fejével, hogy értette, én pedig csak lestem, mi a fene lehet az a javított kiadás. Fura dolog a lélektan, Gaál doktor mondataiból azon kezdtem gondolkodni, amelyik legutoljára hangzott el és semmi köze nem volt a témához. Talán éppen ezért ütötte meg ez a fülemet. Ilonka pedig megjelent a javított kiadásnak jellemzett körrel és így fény derült annak mibenlétére is. Nem volt nagy valami, csak a sör mellé egy féldeci hasonló jellegű nedű is járt, mint amit még az orvosi szobában kóstolgattunk. Ránéztem a barátomra, ő sokatmondóan megvonta a vállát és ezzel a dolgoknak ezt a részét meg is beszéltük.  

Hátra volt még azonban Liza maradék élete.      

 

*

 

Váltottunk még néhány feszültségoldó szót futballról, politikáról, nőkről, művészetekről, majd összeszedtük magunkat és visszamentünk a kórház épületébe. Gaál doktor barátomnak még dolga volt a szobájában a papírjaival, én pedig rekordsebességgel húztam Lizához. Belegondoltam, hogy kora délután volt, mikor azt mondtam neki, hogy mindjárt jövök, ehhez képest már most sötétedni kezdett, emiatt aztán furdalt is a lelkiismeret Kató már megint, vagy még mindig nem volt a szobában, Liza pedig az ágy szélén üldögélt és a papucsa leszakadni készülő bojtját varrogatta nagy odaadással. Amikor meglátott, közömbös hangon szólalt meg.       

— Ez a bojt körülbelül annyit ér a papucsomon, mintha egy pipán lenne, mint azt a szólás is tartja. Nem való semmire — vizsgálgatta nem csekély műgonddal a szerencsétlen pompomot, mintha az tehetne egyáltalán valamiről. Majd fölnézett és láttam, hogy csupa könny a szeme. 

— Liza, édesem, ne haragudj, de a dokival voltunk odaát egy sört meginni — ültem le mellé és át akartam fogni a vállát. Liza azonban meglepő erővel fölpattant ültéből és a földhöz vágta a papucsot.    

— Igen, tudom — tört ki belőle a sírás —, itt volt és szólt nekem, hogy elmentek tíz percre és ennek már több mint két órája! Nem érek én már neked semmit, nem vagyok már fontos neked?! — zokogott tovább. — Mi a fenét tudtatok annyit dumálni, mi? Mindegy, csak ne kelljen velem lenned, ugye?                

— Liza! — szóltam rá engesztelő figyelmeztetéssel. — Rólad beszélgettünk. A te érdekedben. A doki is, én is azt akarjuk, hogy rendbe jöjjön az egészséged, mert fontos vagy nekünk. Veled akarunk lenni még nagyon sokáig. De a hiszti nem jó módszer, azt alkalmazni a gyógyulás érdekében egyrészt haszontalan, másrészt meg méltatlan hozzád. Nem is áll jól, sem a hajad színéhez, sem a szemedhez nem megy. Azonkívül ne haragudj, tényleg sokáig voltunk, de nem vettük észre az idő múlását.         

Megfogtam a kezét, leültettem magam mellé és hagytam, hadd sírja ki magát kedve szerint, abból nem lehet baj. Istenkém, mi vár még rám, amiről sejtelmem sincs még, mi mindent kell még megoldanom? Meddig tudom ilyen látszólagos nyugalommal kezelni ezeket a dolgokat? Ez még csak a kezdet, ez még csak az első apró erőpróba. Csak nem kiborulni, Gyulafikám, csak nem kiborulni, fő a nyugalom és a marhahús, ha alágyújtunk.   

Liza nagy nehezen megnyugodott, megbeszéltük a holnapi nap menetrendjét, meg hogy hol találok tiszta fehérneműt neki, amit be kell vigyek hozzá, aztán elbúcsúztunk és vártuk a holnapot, jobb híján.      

 

*

 

Este nyolc óra volt, amikor Kiskirályházán leszálltam a vonatról. Fáradt voltam, nemcsak agyilag, de fizikailag is. Eszembe jutott, hogy nem is ettem még aznap semmit, de már különösebben nem is voltam éhes. Ha az ember egy bizonyos mennyiségű cigarettát elszív, és néhány pohár alkoholt megiszik, akkor rendkívül sokat tud ártani a szervezetének, viszont az evés — mint szükséglet — másodlagossá, sőt negyedlegessé válik, ha a kávékat is beleszámoljuk. Éhes tehát nem voltam, szomjasnak viszont annál inkább éreztem magam, következésképpen egyértelmű volt, hogy lelassult elmém felgyorsítása, továbbá normális fizikai kondícióm visszanyerése érdekében — pihenés és elmeköszörülés céljából — egy órácskára beülök a kedvenc kocsmámba már csak azért is, hogy a napi friss falubeli hírekről is tájékozódjam.  

— Jó estét kívánok tisztelettel! — állítottam be széles ajtóval az ivóba, akol szombat este lévén igencsak tisztességes létszámban látogatott el a falu apraja-nagyja. A tisztességes létszám egy emberként fogadta a köszönésemet, mert faluhelyen így illett és kíváncsi tekintetek fordultak felém, mint akitől valamiféle szép híreket várnak a népek. Még Rézsü Rezső is kiegyenesedett, minden erejét megfeszítve néhány pillanatra, hogy ezzel is emelhesse a pillanat ünnepi fényét, és amit aztán végképp nem is tudtam hova tenni. Kissé megszeppenve álltam meg a pult előtt.         

— Mi a manó történt, emberek? — tapogatóztam. — Nem én vagyok a Megváltó, még ha annak is nézek ki… Kire vártatok?               

— Rád vártunk itten páran, Zoltánka — világosított fel Tökös Kis Laci, aki az előnevével kapcsolatos félreérthetőség tisztázása érdekében, a tulajdonában lévő földjén annyi tököt termelt, hogy ha a falu minden lakosa egyszerre akart volna egy hétig egyfolytában tökfőzeléket enni, Tökös Kis Laci földjén még akkor is maradt volna termés. Ennyire azonban nem szerették a helyiek a tökfőzeléket, ezért az ország más részeibe is jutott Tökös Kis Laci megelégedésére és bukszájának vastagodására a tökből. — Rád vártunk, mer’ kíváncsiak vagyunk itten, hogy hogy van a Pi… izé… Alízka, mer’ hogy ugye beteg meg ilyenek…        

Végignéztem ezeken az embereken. Csupa egyszerű, dolgos, jószívű, érző lelkek, akik általában minden érdek vagy önzés nélkül aggódnak egymásért, akik adott esetben a dolgok természetességénél fogva segítenek egymásnak, mert így emberi. Nagyon szerettem és a barátaimnak tekintettem őket.      

— Köszönöm, hogy együtt éreztek vele, nagyon rendesek vagytok — nyugtattam meg őket. — Ha minden úgy alakul, ahogyan várjuk, akkor a jövő héten hazaengedik.  

Cserepes Jóska, Liza — és most már az enyém is — szomszédja vakargatta zavartan a feje búbján lévő kalapot.     

— De mi a baja neki, Zoltánka? — tette föl végül is nagy nehezen a kérdését. — Annyi mindent kavarnak itten a népek, oszt’ mi meg csak ülünk itt, osztán hallgatunk, mint a bugrisok az angolvécén. Te sem mondol el mindent nekünk, pedig mi csak tudni szeretnénk, mi a baj, mert másképp nem fogunk tudni segíteni, ha majd esetleg kellene.       

Valamiféle majdnem szégyenérzet töltött el. Itt vannak ezek az emberek, akik évek hosszú sora óta ismerik Lizát, meglehet, egynémelyek sokkal jobban, mint én, csak valamiért nem mondják. Talán, mert nem volt eddig szükség rá. Megérdemelnék, hogy elmondjam nekik az igazságot, vagy legalábbis annyit belőle, amennyit pontosan tudok. Döntöttem, nem hallgatok tovább.       

— Igazatok van — sóhajtottam. — Tulajdonképpen csak ma vált biztossá az, amit eddig csak sejtettünk. Eddig azért nem mondtam nektek semmi konkrétumot, mert nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy csak össze—vissza fecsegek, és csak sajnáltatni akarom magunkat, közben majd egyszer kiderül, hogy Lizának semmi baja. Nos, ez nem fog kiderülni. Liza tüdőrákos, nem fog meggyógyulni.        

Nehéz, szinte hallható csend telepedett a kocsmára. Kádár Bertalan, a falu bölcse komótosan tömködte agyonrágott pipáját, Lajcsi, a pultos ilyenkor mindig heveny mosogatásba kezdett és Rézsü Rezső ismét felfüggesztette az órainga utánozását néhány másodpercre. Cserepes Jóska pedig mintegy csak magának kezdett beszélni.  

— Az a helyzet, hogy éreztük mink ezt itten. Hogy valami nem stimmel. Láttuk, hogy fáradt vagy és idegesebb is a kelleténél, Alízkáról meg tudtuk, hogy minden szarér’ nem megy kórházba. Egyszer — még te nem ismerted — rosszul lett itt, a kocsmában, híttuk az orvost, az híni akarta a mentőt a városból, Alízka meg aszonta, hogy inkább megdöglik, minthogy a kórházba menjen. Saját felelősségére itt maradt, feküdt otthon egy pár napig, aztán eljött ide a kocsmába. De addig is hordtuk neki haza a rumot, mert anékűl nem tudott meglenni. Valahogy meggyógyította magát, de nem ment vóna be a kórházba az istennek se. Rég vót. Ezért éreztük, hogy most komoly a baj.       

A csönd most már bántóan ülte meg a helyiséget. Valahogy borzasztó illetlenség volt ilyen hangulatot varázsolni szombat estére egy kocsmában, ahol vigadni szoktak az emberek, viccet mesélni, politizálni, kártyázni esetleg, de semmi esetre sem szomorkodni azon, hogy valaki hiányzik közülünk… De Liza kivétel volt, őt mindenki szerette, hozzátartozott a napi életükhöz. Nem is volna szabad múltidőben beszélni róla…      

— Hát igen — gyújtottam rá — elég komoly.       

— Meddig… lesz még velünk? — kérdezte rekedt hangon a Tökös Kis Laci.   

Ez igen, gondoltam, ez a falusi ember csodája. Olyan vele született tapintat él benne, amit nem lehet megtanulni, olyan tisztelettel beszél a halálról, amekkora tisztelettel az élet iránt viseltetik. Így csak tiszta lélekkel, ösztönből lehet fogalmazni.   

— Annyit lehet előre sejteni, hogy nincs sok ideje… de ez kiszámíthatatlan. Egy-két hónap, esetleg három. De már nincs hatásos kezelés.       

A kocsma vendégei mélyen hallgattak, ez a hallgatás azonban sokkal beszédesebb volt, mintha egymás hangos szavába vágtak volna. Számomra egyértelmű volt, amit a hallgatásukkal kifejeztek ezek az emberek. Csöndben megittam az italomat, többre nem vágytam, aznap már így is jelentősen túlteljesítettem a normát. Ráadásul egyre inkább elhatalmasodott rajtam az egész napi fáradtság, ezért elköszöntem mindenkitől és hazaballagtam aludni.

 

*

 

Nem volt túl jó éjszakám. Talán, mert nem volt senki mellettem, aki jó éjszakát kívánt volna. Forgolódtam, nyomott a párna, göröngyös volt a matrac, felgyűrődött a képzeletbeli pizsamám (amit egyébként sem aznap éjjel, sem pedig gyerekkorom óta egyáltalán nem viseltem), minden bajom volt. Éjjel fél egykor úgy döntöttem, fölkelek és elszívok egy cigarettát. Nagyon rossz előérzeteim voltak, amelynek a konkrét magyarázatát nem tudtam definiálni. Agyműködésemet meggyorsítandó előkerestem a konyhaszekrényből a vodkásüveget, amiben jó félig még ital is volt. Húztam belőle egy nagyot, bevittem a szobába, rágyújtottam és belehuppantam a fotelba. Liza. Biztos, hogy vele történt valami. De mi a fene történt volna vele, a kórházban figyelik, jó kezekben van. Rémeket látok, már az agyamra ment Liza betegsége. Pedig jó lenne, ha nem hülyülnék meg, mert ha Liza hazajön, szüksége lesz rám. Nekem meg őrá. Különben is azt mondta Gaál doktor barátom, hogy van még ideje hátra, nem lehet még aktualizálni a tényt. Márpedig ha Gaál doktor azt mondta, akkor azt ő megmondta és akkor az úgy is van. Nincs kecmec és nincs apelláta. A fene vigye el ezt a cudar világot, nincs itt errefelé még egy rohadt telefon se, csak benn a falu közepében. Oda meg most semmi humorom elkutyagolni, messze is van, meg értelme se lenne. A kórház vigyáz Lizára, azért vannak ott ehhez értő, szakképzett emberek. Aludni kéne egy kicsit, mert holnap úgy fogok kinézni, mint a lefosott kilométerkő, Liza megijed, ha meglát. Neki nyugalom kell, nem egy ilyen apagyilkos ábrázatú pali, aki az álmosságtól összecsuklik, mint a colostok. Nyugalmat, erőt, biztonságot sugárzó pofa, akiben bízni lehet. Hmm. Hát ez most nem én vagyok, az fix. Gyagyás feltételeket szabok magamnak, amikről tudom, hogy nem tudhatok nekik megfelelni. Hogy én jól nézzek ki, hűűűha… Mindegy. Aludjunk, holnap sok a dolog.          

 

*

 

Reggel ötkor talpon voltam. Előttem teljesen ismeretlen módon sokkal kipihentebb ábrázattal, mint azt az éjszaka sejtettem magamról, de éreztem, hogy fizikailag nagyon fáradt vagyok. Megittam egy vödör kávét, elszívtam egy rakás cigit, ettől aztán megint nem voltam éhes és azt hittem, hogy akkor így minden rendben van. A konyha sarkába lehajított utazótáskából előkotortam egy tiszta gatyát meg egy inget, ami kellően gyűrött volt, de semmi hajlamom nem mutatkozott arra, hogy átvasaljam. Ott egye meg a fene, majd kirúgja magát és amúgy sem tudom, hogy hol tartja Liza a vasalót. Negyedóra múlva előjöttem a fürdőszobából szépen kiborotválva, rendesen felöltözve és csábosan fittnek gondoltam magamat, eltekintve egy egészen enyhe másnaposság érzésétől. Előszedtem a Lizának szánt ruhadarabokat, bezártam az ajtót és elindultam a vasútállomás felé.      

Pár perc múlva lett volna hét óra, és meglehetősen hűvös volt a reggel. Így szeptember legvége táján elkelt volna ilyenkor egy kabát, jót tett volna a hátamnak, de később már nem tudtam volna mit kezdeni vele, az időjósok húsz fokot jeleztek délutánra, én meg nem akartam egész nap cepelni a ballont a kezemben, mert úgyis elhagytam volna előbb vagy utóbb. Fázósan fölhúztam a vállamat tehát, és sietősebbre vettem az iramot, hogy minél előbb bejussak a vasúti váróteremmel szembeni olajos padlós kocsmába, természetesen kizárólag melegedési szándékkal. Csak éppen nem gondoltam, hogy a kocsmában ott találom a Kódis Kis Lacit, aki legújabb áldozatára várt. Nomen est omen, az áldozat megjelent.      

— Szee… szerb… busz, k… komám! — ragyogott fel a képe a komámnak, amikor meglátott, és aki mellesleg még dadogott is. — Agy… aggyá’ mán egy száá… szááá… ötszázast reggelig! — nyögte ki fülig érő szájjal afölötti örömében, hogy ez sikerült neki.         

— Lacikám, az ég áldjon meg tégedet — köszöntöttem mérhetetlen jóindulattal —, amit a múlt héten adtam neked meg az azelőtti héten adtam neked, azzal is lógsz még. Mit gondolsz, hová fog ez vezetni?   

— Hoo… holnap kapom a nyuuu… nyugdíjat, aaakkor mmegaadom! — igyekezett a válasszal Kódis Kis Laci, amitől viszont akaratától független mozgásba kezdett néhány arcizma és nagyon nagy fáradtságába került, míg normalizálni tudta egyébként több mint kétes fizimiskáját.     

— Jó, jó, rendben — legyintettem lemondóan. — Holnap este gyere a Poroltóba, ott leszek.   

Kértem egy törkölyt egy pohár sörrel a Kódisnak, magamnak egy ásványvizet, mire a csapos elég gyanúsan méregetett. Ezressel fizettem, az ötszázast odatoltam a komám elé, az apró tisztességes részét a csapos elé, minek következtében azonnal minden gyanú felettinek számítottam a szemében. Igyekeznem kellett, mert a vonat már érkezett a másodikra.   

Tizenkét perc zötykölődés. Ezerszer megtettem már ezt az utat a vasúttal, de ilyen hülye érzésem még egyszer sem volt utazás közben, nem is igen találtam rá magyarázatot. Mintha féltem volna valamitől, de hogy mitől, azt nem tudtam. Valamiféle szorongás volt bennem, mintha valaki vagy valami azt súgta volna, hogy a korai időpont értelmetlen, sőt okafogyott. Eszembe jutott a kellemetlen éjszaka, az álmatlanság, az akkori rossz előérzet. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de borzasztóan idegesített, ezért kiagyaltam, hogy biztosan igen fáradt vagyok és jobb lenne, ha Liza végre hazajöhetne, mert akkor állandóan együtt lehetnénk és úgy sokkal többet is tudnék segíteni neki, mint ezzel a szaladgálós módszerrel. Azzal győzködtem magam, hogy jobb lenne, ha megnyugodnék, mert ezek a paranoia kezdeti jelei rajtam és, ha nem vigyázok magamra, akkor egyre inkább hülye leszek, ami senkinek se jó ugyebár. Ebbe maradtam magammal, amikor megérkezett a vonat és szépen elbattyogtam a buszmegállóhoz. Amikor a buszt megláttam a megállóban, élénk futásba kezdtem, ám a buszvezető nyilván valami reggeli kótyagos kocogónak vélt, mert amikor három méterre megközelítettem a járművét, gázt adott és otthagyott. Jöjjön rád a szapora, gondoltam és miután a következő járat vasárnap lévén csak fél óra múlva indult, gyalogsétával kezdtem fokozatosan csökkenteni a kórház és köztem lévő távolságot. Szép idő volt, reggel fél nyolc, minek is akartam én buszni? Szabad kezemet zsebrevágtam és egy fülbemászó slágert dudorásztam magamban, miközben a leküzdendő távolság biztatóan csökkent.   

Csak a rossz előérzetem, az nem akart csökkenni.         

 

*

 

A kórház kapujához érve megálltam, hogy kifújjam magam, ennek sikere érdekében rágyújtottam egy mahorkára és kedélyesen bámészkodni kezdtem. Nem kellett volna, mert a főkapu melletti személyzeti bejáraton át hirtelen Edit főnővért fedeztem fel, aki éppen egy malaclopó köpenyben távozott az épületből. Az ajtóban megállt, lopva körülnézett és meglátott engem. Egy tétova mozdulattal intett felém, majd az ellenkező irányba szinte futva indult el, hátra sem nézett. Köszönni sem volt időm, de abban biztos voltam, hogy tudta, hogy észrevettem. Megbuggyant ez a nő, vagy mi a manó van vele?            

Most már tiszta meggyőződésem volt, hogy valami történt Lizával. Az előjelek és minden… Eltapostam a cigarettámat és rohamléptekben vágtattam föl az osztályra. A lépcsőről a folyosóra fordulva teremtett lelket nem láttam sehol. Vasárnap van, gondoltam, azért ez a nagy csend. Végigmentem a folyosón és benyitottam a kórterembe.      

A szobában Kató feküdt egyedül, Liza ágya áthúzva, rendbe rakva — üresen.   

— Csókolom — ziháltam. — Hol van Liza?           

— Jónapot, Zoltánka — köszönt zavart ijedtséggel Kató. — Kérdezze a nővért vagy az ügyeletes orvost, én nem…    

— Mit nem?! — merevedtem meg. — Mit nem, Kató?           

— Az ég szerelmére, ne engem faggasson már! — kérte sírva a nő. — Kérdezze az orvost, az azért van… — fordult a párnájába a lány, és rázta a zokogás.      

Ekkor már tudtam, hogy nagy baj van. Igaz a hihetetlen. Bekövetkezett a lehetetlen. Nincs tovább. Kész, vége. Finita la commedia. Megéreztem. Az éjszakai forgolódás, a nyugtalanság, a főnővér viselkedése… minden erre utalt. Hogy nem jöttem rá? Telefonálni kellett volna éjszaka, mit telefonálni, ide kellett volna jönnöm. Ide kellett volna futnom. Egyedül hagytam Lizát. Magára hagytam. Hogy nem jöttem rá?!      

Mikor történt? — kérdeztem alig érthetően Katót, aki azonban csak a kezével intett, hogy hagyjam már.      

— Bocsásson meg — súgtam —, igaza van. Ne haragudjon…   

Kiléptem a szobából és körülnéztem. A hosszú folyosón végre megjelent egy nővér, akit eddig még sose láttam. Kissé bizonytalanul elindultam felé.     

— Gyulafi úr? — jött elém a nővér. Bólintottam, hogy én vagyok az.   

— Tessék kedves velem jönni, a főorvos úr már várja önt — mondta kedves tapintatossággal és kinyitotta Gaál doktor barátom szobájának az ajtaját. Mielőtt a doki bármit is ordíthatott volna, a nővér megelőzte:     

— Gyulafi úr van itt — jelentette, majd rámnézett. — Tessék befáradni.      

— Köszönöm — mondtam zavartan és beléptem a szobába. Gaál doktoron kívül még egy fehérruhás pali volt benn, gyanítottam, hogy ő az ügyeletes. De hát Gaál is azt mondta, hogy ő az ügyeletes. Hányan ügyelnek ezek itt a semmire? — gondoltam elkeseredetten.   

— Szevasz Zoltánka, gyere be és ülj le szépen. Engedd meg, hogy bemutassam kardiológus kollégámat — hadarta Gaál doktor ezúttal minden hülyeségtől mentesen.  

— Doktor Csizmadia Mihály — nyújtott kezet a szívgyógyász. Biccentettem és leültem a százéves kényelmes fotelba. Egyfolytában azon erőlködtem, hogy nyugodtnak látsszam, ezzel az akaratommal azonban teljes kudarcot vallottam, mert csak kapkodtam, gorombáskodtam és képtelen voltam bármilyen logikát követő gondolkodásmódra.    

— Mi a nyavalyát keres itt egy kardiológus? — kezdtem. — Ki hívta, miért hívta, kihez hívta? Hol van Liza? He?           

Gaál doktor barátom és Csizmadia doktor nyugalmat erőltettek magukra és csak csendben, merően néztek rám. Egy perc múlva annyit legalább fölfogtam, hogy itt most már nincs helye semmiféle heveskedésnek, még kevésbé agresszivitásnak. Tenyerembe rejtettem az arcomat és alig érthetően motyogtam.  

— Bocsánatot kérek… Nem akartam bántani senkit. Csak… csak… nem is tudom, nem is értem…         

Gaál doktor fölállt, odament szó nélkül a szekrényéhez, elővette a kétéves kerítésszaggatót tartalmazó üveget és az orrom elé tartotta.   

— Igyál egy és mégegy kortyot, azután nyugodj meg. Mindjárt elmondom, mi történt. 

— Nem kell, kösz’ — nyögtem ki viszonylag érthetően —, nem akarom, hogy Liza megér… — itt elakadt a szavam, legyintettem egyet és az üvegért nyúltam. Akkorát húztam belőle, hogy azt hittem, felrobbanok, de jólesett. Csöndben ültünk egy percig, majd ránéztem a két orvosra.

— Hallgatlak benneteket.        

Gaál doktor olyan hangon kezdett beszélni, mint aki egy hivatalos okiratot olvas fel.  

— Ma éjszaka nulla óra ötvenhat perckor egy súlyos köhögési roham következtében Liza szívinfarktust kapott és exitált. Csizmadia kollégámmal megpróbáltuk az ilyenkor szokásos összes módszerrel visszahozni őt, általános állapotára való tekintettel azonban ezen kísérletek nem jártak eredménnyel, ezért tizenöt perces küzdelem után a beteget el kellett engednünk… Hidd el, Zoltánka, hogy mi mindent elkövettünk an…     

— Te tudtad, hogy ez bekövetkezhet? — vágtam közbe rekedten.

— Mármint micsoda? — hökkent meg a doktor. — Az infarktus vagy az exitus?      

— Ne hozz ki a sodromból, Olivér. Persze hogy az infarktus, hiszen a… többit megbeszéltük.      

— Jó, jó, igaz, ne haragudj. Hát szóval, izé, nem tudtam, csak sejthető volt, mondjuk a lehetőség szintjén.  

— Akkor miért nem mondtad?    

— Azért nem mondtam, te rinocérosz — kezdte a türelmét veszteni a doki —, mert a tüdőrák nem túl nagy, sőt mondhatni elég kicsi százalékában következik be ez az eset, és ráadásul még ijesztgetni sem akartalak ilyenekkel, úgy gondoltam, éppen elég bajod van enélkül is! Nem is hittem, hogy megtörténik, akkor meg minek mondtam volna?                   

— Bocs’, de nem igazán tudom én, hogy mit beszélek… Hol van most? Láthatom?    

A két orvos egymásra nézett, Gaál kérdően, Csizmadia pedig olyan mozdulatot tett, amivel jelezte, nem lát akadályt.            

— Máris leszólok a patológiára — mondta mély, barátságos hangján. — Lekísérjük?  

— Nem, nem, köszönöm — reagáltam azonnal és majdhogynem ijedten. — Jobb lesz nekem ott egyedül, meg aztán már nem is akarok ma visszajönni. Holnap mikor jöjjek?   

— Jöhetsz reggel nyolcra — felelte Gaál. — Figyelj, Zoltánka, téged nevezzünk meg gondoskodóként vagy az önkormányzatot vagy vala…  

— Persze hogy engem — vágtam közbe újra, szegény Gaál doktor barátom meg csak billegett kínjában egyik lábáról a másikra, hogy kis híján elröhögtem magam.         

— Na jó, csak hogy a költségek… mármint nem az itteni, mert itt az nincs, csak hogy a temetés meg miegymás…         

— Engem nevezz meg nyugodtan. Nem fogom kivinni a sivatagba vagy mittudomén hova, annyi pénzem még éppen van.       

— Ne haragudj, de meg kellett kérdeznem — nézett rám kétségbeesett képpel ez a hatalmas nagy gyerek, a barátom. — Muszáj volt.     

— Nehogy elkezdjetek már szabadkozni. Mindkettőtöknek szóban ki sem fejezhető köszönettel tartozom, csak most én sem vagyok teljesen beszámítható. Majd egyszer… Szevasztok — nyújtottam a kezemet mindkettőjüknek.      

— Vigyázz magadra, Zoltánka — nézett a szemembe Gaál doktor barátom és én nagyon jól értettem, hogy mire gondolt.

 

Befejező rész következik

Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest

5 Komment

  1. Zsolt!Kitünö volt.Ezek utan mar csak az a bizonyos nekrolog jöhet.Na meg az amit gondolom sokan mar felig meddig tudnak is.De nem irom ide mert mindenki akit erdekel olvassa el maga.Most fog szerintem kepbe kerülni a masodik nö akinek eddig nagyon keves szerep jutott.Jo volt veled es ezzel a törtenettel együtt lenni.

Hagyj üzenetet