Józsa Mara : Tükör®regény – 4. fejezet

Ez a könyv: kettő az egyben! Egy történet két asszonyról, akiknek a sorsa egy véletlen folytán pár pillanatra összekapcsolódott s ettől kezdve életútjuk hol párhuzamos, hol érinti egymást.*

4. fejezet

 

Sanyi úrnál

 

Tombolt a tavasz, május közepe volt. Minden harsogó zöld, madarak trilláztak s néhol még a kipufogógáz se tudta elnyomni a virágok illatát

   Julka, mintha semmit nem érezne a tavaszból, elnyűtt kabátkában, fején kötöttsapkával, fásultan ballagott a park szélén. A pecsenyesütőnél odaállt a kiadóablakhoz, szembe a sorbanállókkal, mit sem törődve a morgásokkal. Félkönyökkel a pultra támaszkodott s kitartóan lesett befelé a parányi nyíláson, a benn foglalatoskodó férfi minden apró mozdulatát követte a szemével: tálca, kolbász, mustár, kenyér – és nyújtja ki. Erre várt csak Julka, térdét kissé megroggyantva előredőlt, úgy kukucskált be, hogy elkapja a bent lévő tekintetét.

   – Jó napot, Sanyi úr!

   – Hát te vagy az?! – méltatta egy röpke pillantásra a férfi, megjátszva, mintha eddig nem látta volna, holott már akkor észlelte, amikor még csak közeledett a bódéhoz.

   – Ja… – mondta Julka kissé elnyújtottan s várt tovább türelmesen, amíg a férfi sorra kiszolgált mindenkit. Akkor újra odahajolt s alázatoskodó hangon beszólt az egyfolytában serénykedő Sanyi úrnak. – Letörölhetném az asztalokat, ha kell, meg a zsák is megtelt már – intett a háta mögé, az állványban dagadozó szemetesre.

   A férfi egy ideig hallgatott, mintha jó alaposan fontolóra kellene vennie az ajánlatot, s közben élvezte magán az asszony sürgető tekintetét. Felpillantott és kegyesen biccentett egyet.

   – Menj hátra, Ica majd ad vödröt, rongyot! De ne sokáig szuszmákolj vele, és rendes is legyen!

   Julka megütközve nézett rá.

   – Nohát, Sanyi úr! Tudhatná már, hogy én megcsinálom tip–top, akkor meg minek macerál?!

   Sanyi úr nevetett egyet, olyan rösszentőset s a szemén is látszott; épp azért mondta, hogy az asszony bosszankodjon egy kicsit. De hogy ebben mi a jó neki, nyilván ő maga se tudta.

   Julka ráérősen hátraballagott, most már egy kis rossz érzéssel, mert ki nem állhatja az ilyesfajta, értelmetlen piszkálódást. A legszívesebben el is menne, dehát a születésnap miatt most kiváltképp számít a kolbászra, amit Sanyi úr fizetségképpen remélhetőleg ma is adni fog. Mert az a kolbász olyan finom, hogy semmiképpen nem lehet kihagyni a születésnapi étkek közül.

   – No, kész is vagy? – nézett rá Sanyi úr ezzel a felesleges megállapítással, amikor újra odaállt az ablakhoz. – Összekészítettem neked pár dolgot, nézd csak! – aztán megemelt egy jókora szatyrot, akkorát, hogy a kisablakon ki se fért volna s jelzett a fejével, hogy menjen hátra, ott majd átveheti.

   Julka látta a felé emelt szatyorból kidudorodó pogácsák, lángosok, darab kenyerek formáját s csalódottan ballagott vissza a hátsó ajtóhoz. Ott már várta Ica, hogy sietősen a kezébe nyomja a csomagot. Julka kényszeredetten nyúlt érte, kipréselt valami „köszönöm”–nek alig tetsző hangot s azon nyomban fordult is el.

   – Hová sietsz, te? – lépett az ajtóhoz Sanyi úr s a tenyerén egyensúlyozott papírtálcán – úgy szervírozva, mint a vendégeknek – az ínycsiklandóan gőzölgő kolbászok mellett nagy kupac mustár. – Ica, csomagold be neki!…Vagy megeszed itt?

   – Nem, Sanyi úr, elviszem! – vidámodott meg Julka s rögtön közlékennyé vált. – Ferikének ma van a születésnapja.

   Sanyi úr fordultában megállt, s mintha csudáról hallana, úgy nézett az asszonyra. Arcán a meglepődés lassan széles mosollyá alakult, az meg nevetéssé, de valahogy olyan kényszeredett, erőltetett, kicsikét lesajnáló nevetéssé, amely aztán igen rövid életűnek bizonyult.

   – Mi a szösz! Akkor ma ünnepeltek?

   Az asszony kissé restelkedve ingatta a fejét.

   – Hát nem különösebben. Éppen csak meghúzom a fülét és kész.

   – Nem is lesz eszem–iszom, dínom–dánom?! – húzta el a száját Sanyi úr. – Ica, adjál neki egy liter bort is!

   – Bort, azt ne! – tiltakozott Julka hevesen. – Inkább, ha lehetne, egy doboz cigarettát…

   Sanyi úr nézett rá, de kezdte már unni a meglepetések sorát. Beleegyezőn biccentett Icának, s ott is hagyta őket szó nélkül.

   – Milyet adjak? – kérdezte Ica kevésbé nyájasan, mint ahogy Sanyi úr szokta.

   – Mindegy, csak füstszűrős legyen… – rebegte Julka, érezte ő, nagyon is érezte ezt a különbséget, de egy ideje már nem kesergett ilyen apróságokon.

 

 

 

 

Az előkészület

  

Étterem, délelőtt tizenegykor. A személyzet az asztalokat teríti, abroszok suhognak, tányérok csörrennek, poharak csilingelnek, egy lány virágot rendez aprócska vázákba.

   Vanda elegáns ruhában, ringó járással vonult végig az asztalok között, finom parfümcsíkot húzva maga után. Egy pincér előzékenyen kinyitotta előtte az irodába vezető ajtót, amit az asszony egy barátságos mosollyal honorált. Az étteremfőnök rögtön felpattant, amikor meglátta az asszonyt és kitüntető figyelmességgel egészen az ajtóig eléje sietett.

   – Asszonyom! Micsoda megtiszteltetés!  – hajolt meg kissé. – Kérem, foglaljon helyet! – mutatott egy kényelmes bőrfotelra.

   Vanda leült, eligazgatta a ruháját, kényelmesen hátradőlt és rámosolygott az üzletvezetőre.

   – Miről is lenne szó, asszonyom?

   Vanda még bűbájosabban mosolygott és kacér pillantással nézett a férfira, akit ezzel majdnem sikerült is zavarba hoznia.

   – Egy semmiséget szeretnék kérni. Előre bocsátom, hogy ez afféle butuska szeszély, bocsásson is meg érte, hogy ezzel terhelem, de olyan szépen kigondoltam! – mondta sejtelmesen suttogva. – Tudja, egy jelentős évfordulóhoz érkeztünk a barátommal, amit ma este ünneplünk, a vacsorához itt, önöknél foglaltattunk asztalt. Én azonban még egy különleges meglepetéssel is szeretném emlékezetesebbé tenni ezt a napot, ehhez kérném az ön segítségét.

   Az asszony a táskájába nyúlt és két egyforma ékszeres dobozt húzott elő; fekete bársonnyal bevont, elegánsan karcsú tokok voltak. Az egyiket kinyitotta és a férfi felé fordította: egy többsoros, finom kidolgozású aranykarkötő volt benne, közepén egy lapocskával, melyen vésett felírat csillogott.

   – Megoldható, hogy desszertként szolgálják fel?

   A férfi elismerően biccentett az ékszerek felé.

   – Természetesen, asszonyom. Ennek most sincs semmilyen akadálya, és be kell vallanom, elég gyakran teljesítünk ilyen jellegű kéréseket, vagyis hogy úgy mondjam, már komoly tapasztalattal bírunk e téren. Javaslattal is tudnék élni, de bizonyára van már elképzelése arról is, miként szervírozzuk önöknek a meglepetés–desszertet.

   Vanda összecsattintotta a tokot, s a másik mellé helyezte. Mélyen a férfi szemébe nézett.

   – Igen, igen! Egy szép fagylaltkehelyre gondoltam, karamell– és vaníliafagylaltból, sok–sok tejszínhabbal.

   – És a karkötő? Benne legyen a fagylaltban?

   – Nem, dehogyis! Szeretném, ha azonnal viselni tudnánk, így nem lenne szerencsés összeragacsozni.

   – Ez esetben a dupla kelyhes megoldást fogjuk alkalmazni, ami annyit jelent, hogy az óriáskehelybe egy kisebb tálkát csúsztatunk, amely alatt láthatatlanul el tudjuk helyezni az ajándékot. A karkötő majd csak akkor fog előtűnni, ha a lekanalazták a tetejéről az összes fagylaltot.

   A férfi elismerést várt, de Vanda nem értékelte különösebben az ötletet, egy kurta félmosollyal el volt intézve részéről a dolog.

   – Megfelel ez így önnek, asszonyom? – tudakolta a férfi, némi sértődöttségre utaló hangsúllyal.

   – Igen, természetesen, és nagyon köszönöm! A vacsora kilenckor lesz, addig, ugye, biztonságba tudja helyezni az ékszereket?

   – A páncélszekrényünk a rendelkezésére áll asszonyom! – negédeskedett a főnök és kihúzott egy fiókot, kicsit turkált benne, majd szabadkozva felnézett. – Egy pillanat, máris írom az elismervényt…

    – De Benedek úr! Miután már nem ez az első ilyen közös ügyünk, úgy ítélem meg, hogy ez teljesen szükségtelen.

   A férfi ültében meghajolt kissé.

   – Nagyon köszönöm a bizalmát, asszonyom!

   Vanda egyfolytában mosolygott és úgy nézett, mintha még valamit akarna mondani, de aztán egy fejrázással elhessentette a gondolatot s azon nyomban fel is állt és elbűvölő mosollyal kezet nyújtott.

   – Azt hiszem, mindent megbeszéltünk…

   – Legyen nyugodt, asszonyom, minden rendben lesz, én magam fogom felügyelni a lebonyolítást – toldotta meg egy főhajtással az üzletvezető.

   – Köszönöm, Benedek úr! Viszontlátásra!

   – Én köszönöm és örülök, hogy a rendelkezésére állhattam! Az esti viszontlátásra! Addig is csókolom a kezét!

   Az ajtóig kísérte Vandát s nézett utána, amíg el nem tűnt a fordulóban.

 

 

folyt. köv.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.