Úgy telt Éder Karolina kislánykora, mint a leányregények kisasszonykáinak, akik a hófehér csipkefüggönyökkel megszűrt, védett és öntudatlan világban éltek.
A valóságban ritkán szokott ilyen üvegháziként maradni — még kevésbé folytatódni — az élet, háttérben a legszebb gyermekkorral sem. Az ő felnőtté válása is tragédiával kezdődött és kemény küzdelmekkel, megpróbáltatásokkal teli, de mégis diadalmas életúttá vált.
~O~
A magas épületek sora közé szorult árnyékos, kihaltnak tűnő, szűk bécsi utcát komor csend ülte meg. Ahogy a bérkocsi a ház elé gördült, a kockaköveken közeledő paták élénk visszhangja is megszelídült, meg is szűnt, amíg utasa leszállt, aztán szaggatottan ismét felhangzott, és ütemes csattogással távolodott, végül elhalt, nem zavarva tovább a szunnyadó házak békéjét.
A férfi gondolataiba merülve állt egy percig, lassú mozdulattal megigazította kabátja ujján a széles, fekete szalagot, majd tovább lépett házának boltíves bejárata felé. Bentről élénk csevegést hallott közeledni. Mielőtt az öntöttvas kilincs után nyúlhatott volna, a nehéz faragott kapu feltárult, és szinte elvakította a mögüle ráömlő ragyogás. Napsugártól körülölelt két lány torpant meg a virágágyásokkal szegett járdán, hirtelen elcsendesedve a komor férfi előtt. Amíg kislánya a kesztyűjét gombolta, a barátnő napernyőjével bajlódott, de oldalról lopva a középkorú, jósvádájú Éder papára lesett. Vidám arcára csipkét rajzolt a kalapja szélén átszűrődő fény. Bokája fölött végződő kislányruhájában is kész nő volt már.
— Hova igyekeznek a kisasszonyok? — emelte meg kalapját Apa, és szemét nem tudta levenni Gerda kipirult arcocskájáról. Karola válaszolt:
— Matild tantinak ígértem meg, hogy segítek kicsit a boltjában, ha nem tetszik haragudni, apácska. — A lányának nagy barna szemeibe nemrég költözött szokatlan bánattal nem tudott mit kezdeni az apa.
— Vacsorára azért itthon legyél — adott engedélyt gépiesen, nem is arra figyelve, amit mond. Tekintetével követte őket, a nyúlánk, de formás fehérruhást és a kicsit alacsonyabbat, aki talpig feketében is annyira kislány, olyan törékeny volt, teljesen ellentéte a barátnőjének, mintha nem is egyidősek lennének. Tizenhét évesek alig múltak, iskolatársak voltak és elválaszthatatlanok.
— Nagyon fiatalos a faterod — jegyezte meg Gerda és kutatóan pislogott barátnője felé, de az komolyan lépkedett, nem is hallotta talán. A forgalmas utca túlsó oldalát nézte, majdnem a tanti fehérnemű és kézimunka boltjával szemben, a Schorn und Shon portálját, Schorn papa és fia húsáru üzletét.
— Te tudtad, hogy a fiatal Schorn egyetemre jár? — árulta el gondolatait.
— Nem én. Tényleg? Franz?
— Nem ő, hanem a bátyja, Josef. Matild tanti mondta, állatorvosit végez — folytatta Karola, miközben a csillogó kirakatsor melletti faburkolatos bejáratban álló, magas fiatalember felé biccentett, az meg udvariasan bókolt feléjük, és összevágta a bokáját.
— Nagyon figyelget bennünket, de amíg tanul nem partiképes. Én jobban kedvelem az érett férfiakat. Csak ahhoz megyek hozzá, akinek van miből egy asszonyt kényeztetni. Te se törődj vele, a te hozományoddal különb férjet foghatsz.
— Nem kell rögtön férjhez menni ahhoz, aki kedvesen rádköszön.
— Észre se veszed, milyen tolakodóan les ki bennünket minden nap?
— Én nem éreztem tolakodónak — lett még komolyabb Karola, de kicsit belepirult a gondolatba, hogy neki inkább az tűnik fel, ha Josef nem jelenik meg az üzlet lépcsőjén, amikor ők közelednek. Önmagának se vallotta be eddig, hogy nem is csak a tanti kedvéért jön szívesen segíteni naponta. Ünnepnapokon lehúzott redőny és a különlegesen finom csemegékkel hívogató kirakatok néztek csak rá szemből, olyankor hiányzott az a kedves köszöntés.
A tanti az üzletajtó felett csilingelő harangocskánál is élénkebben fogadta őket.
— Gyertek gyorsan, Karola, ma reggel megérkeztek a gyönyörű csipkék, veled akarom kibontani a dobozokat, és kirakni a polcokra.
A kicsi, gömbölyded Matildnak nem volt gyermeke, sajátjaként szerette nővérének kislányát. Lassan fél éve már, hogy Maria meghalt. Anyát pótló szerepét többszörösen is Isten vigasztaló ajándékának érezte, de erről soha nem esett szó. Az özvegy házába költöznie nem volt illendő, a gyermeket apjától elszakítani pedig kegyetlenség lett volna. Meg kellett elégedniük azzal, hogy a lányka akkor megy hozzá, amikor jólesik. Ez gyakran meg is történt, mert Karola magától értetődően ragaszkodott nénikéjéhez. Külsőre úgy hasonlítottak egymásra, mint a nővérek. Apró kis titkainak is mindig tudója volt a tanti.
Ma is egy vég gyönyörű hófehér sifont tett félre a kapott anyagokból, amiből majd a Handarbeit und Weisswäsche hátsó traktusában dolgozó varrólányok egy újabb garnitúra hímzett ágyhuzatot varrnak, és ezzel nemsokára kész húgának a teljes stafírung.
~O~
Apa halkan nyitott be, és leült a lányok mögött, kis ideig hallgatta a verselemzést, de amikor az algebrával kezdtek bajlódni, közelebb lépett.
— Segíthetek?
— Jé, apácska, tényleg nem volna rossz szigorúbban fogni minket, Gerda nagyon utálja a számtant.
— Az utolsó vizsgák következnek, nem szeretném, hogy a lányomnak osztályt kelljen ismételnie.
— Az Karolát nem fenyegeti, azért tanuljuk együtt az egyenleteket, mert nekem ő segít megoldani mindent — kuncogta el magát Gerda.
— Igazán? Mit nem értesz? Én is szívesen elmagyarázom, mint régebben a lányomnak, aki újabban már nem kér belőle.
— Mert nagyon jól megértettem. Apa tényleg jó tanítóm volt, fogadd el te is nyugodtan — mosolyodott el bíztatóan a kislány, az addig komoly arcocskáját barátnőjére emelve.
— Rendben van, hozzám bármikor bejöhetsz, ha itthon találsz — mondta Apa, és mintha eszébe jutott volna valami fontos dolga, sietve kiment a szobából.
— Nem is tudod, milyen nagy szó ez, neki soha nem jutott elég ideje rám, Mutti könyörgésére volt csak hajlandó átvenni velem a képleteket.
Kicsit összeszorult a szíve Muttira gondolva, aztán mégis visszamosolygott barátnője nevetésére, mint ahogy a bakfisok szoktak — ártatlanul.
Egy hónap múlva sikeres vizsgát tettek, mindketten átvették a tanítóképző oklevelét, és felpróbálták az első hosszú ruhát, amit a gyászra való tekintettel egyikük fekete selyemből kapott. Csak Gerda vehetett fel habos rózsaszínt az első báljára.
~O~
Karola apró kis bevásárlás után sietett haza. Kalapja szalagját oldotta ki, amikor a résnyire nyitva hagyott ajtó mögül fojtott hang szűrődött ki.
— … de én ezt nem merem neki megmondani.
— Majd én… bízd csak rám, kedves, időben meg fogja tudni.
— Mi az a nagy titok, amit…? — toppant be a kislány, de el is hőkölt, mert a szorosan Gerda mögött álló Apa arca elveszett a szőke loknikban, a lány két kezét a kesztyű gombolása felett fogta, karjaik és válluk összesimult.
A barátnő hirtelen kibontakozott az ölelésből és Karolának háttal fordult, de a férfi csak egyik csuklóját engedte el.
— Már éppen meg akartuk mondani neked, hogy én feleségül kértem Gerdát, és ő igent mondott nekem.
A szoba hirtelen megbillenni látszott, mintha köd is ereszkedett volna rá. A kislány nem esett össze, csak kissé oldalra lépett, hogy megtartsa egyensúlyát. Értetlenül nézett, aztán szó nélkül kirohant a szobából, ki a kapun, kezében lobogott a szalmakalap fekete szalagja. Rohant, rohant az utcákon… Nem is látta a szembejövő döbbent Josefet, majdnem feldöntötte, az meg csak kalapot emelve bámult utána.
— Mein Gott! — rémült meg Matild, amikor a robajra a bejárat felé kapta tekintetét. Karola robbant be az ajtón, megállt, kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán hang nélkül elvágódott a padlón.
~O~
Az esküvő csendesen zajlott — mégiscsak gyász volt még a házban —, de utána az ifjú asszonyka, az alig tizennyolc évének minden szertelenségével, azonnal rendezkedni kezdett. Megállt a hatalmas ruhásszekrény előtt, szélesre tárta szárnyait. Szép rendben sorakoztak abban Mutti elárvult ruhái.
Karola csak figyelte, aztán megszólalt.
— Ugye nem kidobni szándékozol ezeket?
— Hát nem is fogok tőlük engedélyt kérni, hogy mögéjük a sarokba akaszthassam az új ruháimat.
— Majd, ha letelik a gyászév, én mindent szépen becsomagolok, addig hagyd meg ezt az anyám szobájának, még itt jár a szelleme köztünk.
— Miket beszélsz te itt? Ha nem vennéd észre, figyelmeztetlek, mától én vagyok az anyád!
— Gerda! Ne akard, hogy csúnyán elbánjak veled, maradjunk jó viszonyban, és én megbocsátok neked, mert szeretem Apát… — lépett elé fájdalmas elszántsággal.
— Te bocsátasz meg nekem? Te kis béka! Neked itt többé semmi szavad sincsen, frau Éder vagyok, a mostoha anyád!
— De azt azért nem szeretnéd ugye, hogy mamának szólítsalak? — vágott a szemével, nem minden gúny nélkül.
— De azt… Pontosan azt szeretném! Eddig erre nem is gondoltam, de a szemtelenségeddel…
— Miket hallok? Mi ez a hangos szóváltás? — lépett be Apa.
Gerda kicsit megszeppent, azonban hamar észbekapott, hogy neki most kell leraknia az elkövetkezendők alapjait. Száraz szemmel, hisztériás sírást rendezve ugrott a férfi nyakába.
— Ne engedje, drága kisuram, hogy ez a lány parancsolgasson nekem a saját házamban!
— A saját házadban? Hát végre annak érzed? Kicsi, édes asszonykám!
— Mondja meg neki, mondja csak meg! — toppantott a vérszemet kapott újasszony.
Apa kissé kínosan érezte magát, rémlett, hogy most nagy dolgoknak kell a végére járnia, de végtére is a kislány neki köteles engedelmeskedni, és az a világ rendje, hogy… — foglalt helyet méltóságteljesen, elgondolkodva.
— Gyere ide, gyermekem. Na, gyere — vonta volna magához, mint régen. Karola gyanakodva, mégis engedelmesen ült apja térdének hegyére.
— Te okos lányka vagy, mindig is szeretted a barátnődet, ezután is meg fogjátok érteni egymást. A helyzet csak annyit változott, hogy ennek a háznak úrnője lett Gerda, úgy is, mint mostantól a te kisanyád.
Karola felugrott.
— Az én anyám meghalt, hogyan tudta így elfelejteni, hogyan tud ilyen kegyetlenül önző lenni!… — elhallgatott dermedten, aztán térdre rogyott, és zokogott, mint a temetés óta még egyszer sem. — Mutti, drága Mutti! Nézd, mit tettek! — sírta bele két tenyerébe, mintegy védőpajzsot emelve maga elé.
Apa egy pillanatra megrendült.
— Karola, kislányom… — felé nyúlt, de a másik felcsattant:
— Mit színészkedik ez a hálátlan itten? Hát nem látja kisuram, hogy mit akar? Irigyli az apja boldogságát. Én… én nem bánom, én el is mehetek…
Karl Éder felemelkedett. Kihúzta magát és hangja reszelőssé vált.
— Állj fel, Karola! Kérj szépen bocsánatot. Mától Kisanyának szólítod az én feleségemet, és mindenben engedelmeskedni fogsz neki, épp’ úgy, mint nekem.
A lányka a keze kagylóként nyílt résén kilesett, majd lassan felemelte könnytől fénylő arcát, és a mit sem érő pajzs felett bámult rájuk, mint aki álmot lát. Azok ott tornyosultak föléje, valóságosan, könyörtelenül. „Ez nem álom, nincs ebből menekvés!”
Felemelkedett, végigsimította ruhája elejét, kicsit megbiccentette a fejét, és összeharapott ajakkal fordult kifelé.
— Megállj! Ha most szó nélkül kilépsz innét, mehetsz is tovább, mert akkor nem vagy többé a lányom.
Megállt, de csak egy pillanatra, és nem nézett hátra. Indult, ezúttal kalapot se lobogtatott, nem is rohant, csak ment, görnyedten, két kezével kissé megemelve a hosszú, fekete szoknya elejét.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:17 :: Pápay Aranka
