Kovács-Cohner Róbert : Arcképcsarnok II.

Nyomtatás

A céda

Zsebemben a gyönyörű fekete szűz

a régi olajlámpa vígan táncoló,

egy fánál eltűnő, majd felbukkanó

fényéről ősi meséket betűz.

Száz év, míg megtalállak. Száz éve még ma.

A választóvonal, a kint, és bent a tűz

kettévág múltat, s jövőt – megint magamba űz.

Az éjszaka hangján bennem szólalsz, te céda.

***

Lassan alszom el, míg néma csendben

a hajnal színeinek gombolyagjában

az út kacskaringózik a végtelenbe,

s bejárt spirálos önmaga

pólyaként bugyolálja be az út menti fákat,

az utat, a kék Fiatot, néma sofőrjét,

(talán csak gondolkozni hagy)

az utat, a kék Fiatot, néma sofőrjét,

majd végül a hátsó ülésen

ködgyapjával engem is betakar.

***

Feléd nyújtózik. Újra magadba fojtod.

Muszáj.

Magadba iszod:

válladra nehezül.

Még egy pislantás:

egy pillanat alatt konstituálódó,

majd újra homályba hulló külvilág.

Még megformálhatod.

Nem. Már túl szilárd.

Felnyitod szemed. Mintha más lennél –

mintha beléd költözött volna a hajnal.

A plafont nézed, s a bezárt kaszinók

előző esti zsivaját hallgatod,

míg lassan testet ölt melleid, öled,

lúdbőrös hasad mentén a szoba –

kijelöli helyed és időd

a végtelen galaxisok őrült dübörgésében.

Erre az asztal, erre szekrény,

arra az ablak, és a fény.

Belső remegéseid alá kúszik

támaszként az ágy.

Szemed sarkában az ideg rezdülése,

és a kérlelhetetlen fordulat; az ébredés:

melletted szuszog, átölel,

keze mázsás súlya csípőd tegnapi ringásán nyugszik.

Süllyed, emelkedik.

Olyan csendes, nyugodt még.

Boldog.

Mint egy gyermek, akit senki nem akart.

Úgy bontod ki, ahogy kinyújtózod

lábad zsibbadását –

az álmok kocsiján ringatózó békés ölelést,

a kapaszkodót

az éji lidércek és angyalok

egymástól elzárt világának határmezsgyéjén.

A fürdőbe indulsz esetlenül –

feneked fehérje a betűző fénnyel konspirál.

Gyűlölöd magad.

A tegnapi femme fatale helyén,

a vörös posztók, a kacér tánc helyett most

reggeli, kócos, hétköznapi,

emberi mozdulatok.

A fénylő, csábító ajak helyén

cserepek.

Nem beszélsz,

nem is beszélnél hozzá,

hosszú éjszaka volt, előbb fogat mosol.

Meztelenül mosol fogat.

Eszedbe sem jut, hogy így szerethetne igazán,

ha tegnap kevesebbet ivott volna,

és most az ajtófélfában állna.

Dehogy!

Nem engednéd, hogy lásson.

Ordítanál, vagy tán épp

szó nélkül húznád magadra az ajtót.

A fésű is berekedt. Zuhanyzol.

„…és felesleges vala a további beszéd,

az idő itt van. Megváltás.” –

dúdolod, felkacagsz.

Minden reggel ugyanazt,

a Jelenésekből. Egy per három.

Lassan öltözöl.

A reggel – most már feltartóztathatatlanul –

pórusaidba kúszik. Kávét főzöl.

Az ő kávéfőzőjén.

Ennyit megérdemelsz.

Az ágyon otthagyott testszagod

az ő testszagával ölelkezik:

áruló.

Halkan osonsz be.

Virágcsokrát, amit előző este

órákig válogatott, s vele az üzenetet:

az ágyra dobod – fedje el illatával.

Esetlen férfiteste mozdulatlan-ormótlanul,

mint egy árva gyermek, hever –

használhatatlan.

Mindig így megy.

Nem is tudod már, melyikük –

a táncos, a zenész, vagy talán a vándor,

aki egyszer stoppos útra indul –

halkan csukod be az ajtót,

s kilépsz a szabadba –

repülnöd kell tovább.

Az új nap hórihorgas alakja

az út végén felegyenesedik,

s a szabadság fénylő ritmusával

még egyszer vállára vesz

könnyedén –

***

S tudod, az a kép,

mikor a fürdőszobában állsz

és lesütöd szemed –

nem mersz a tükörbe nézni,

és egy pillanatra csak

a megváltásra vársz,

míg én a küszöbön állok,

s te azt hiszed, hogy alszom –

ez a kép kócos hajadról,

fekete galaxis-szemedről,

rólad, amint – mint egy ócska ruhát –

levetnéd kiharcolt jelmezed,

ahogy hajnalban egy percre

végtelen, szabad, ártatlan,

<i>igazi</i> önmagad vagy,

és én tudom, hogy elmész,

de visszafekszem, –

ez a kép fekszik bal kezemben.

***

Mikor kurjantásra ébredek:

„-Pihenőhely!”,

újra zsebembe süllyesztem a két fényképet,

kinyitom a kocsi ajtajátm

és a sofőr után indulok.

Csak most látom, hátulról,

olyan ismerős –

vándor ő is. Régről ismerem.

A tegnapi eső vízfoltjai szórnak

a betonról fényeket az égre,

ahogy a faházba lépünk,

és a kocsmároslány elmosolyodik –

a kávé gőze nyakam köré tekeredik,

és egy új nap ígéretével

borzos hajamat simítja –

átölel.

———————————-

Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)

I. A fekete szűz

II. A céda

III. A másik vándor

IV. A spanyol lány

V. A dáma

VI. A hagymaárus asszony

VII. A párizsi teaillatú diáklány

VIII. A két eladó

IX. A másik vándor 2.

X. V-effektus

XI. A lord

XII. Lindy

XIII. A mágnás gyermeke