II. ERIKA
Ha az emberi fájdalmat vályoggá gyúrná valaki, felépíthetné belőle a világ leghatalmasabb templomát. Olyan magasra nyúlna, hogy kiszúrná véle az Úristen szemét. Lássa, hogy mit csinál.
Nézd, ülök az ágyad mellett, lesem, alszol-e és kívánom, hogy halnál már meg! Igen. Halnál már meg! Megváltás lenne mindkettőnknek.
Az orvos világosan megmondta: — Csak idő kérdése. A szíve erős. Egy darabig elhúzza még. Amputáció után átmeneti javulás is várható, de ez ne csapja be önt. Készüljön el a legrosszabbra. Asszonyom, önnek tudnia kell az igazat.
Most nyugodt lelkiismerettel alszik az ágyikójában, minden tőle telhetőt elmondott, a többi az Úristen, a páciens és a hozzátartozók dolga.
Virrasszon, aki nem alhatik.
Csak legalább Irisz egészséges volna! Vagy egy pár nappal bár öregebb lehetnék!
Mikor kicsi volt még és alig beszélt — amikor csak az enyém volt még — mindig azt kérdezte: — Mutti, lip to mich?*
— Persze, hogy szeretlek. Hát ki mást szeretnék, kis butám?
Napok óta kínoz a gondolat, hogy telefonhoz hívom és megmondom neki: Az egész világ egy nagy liptói és ő ül a közepén.
Kicsengett a hívás. S egy idegen hang azt felelte, hogy Irisz a sebészetre ment, gennyes pattanás nőtt az arcán, ki kellett vágják. Ne aggódjam, semmi gond. Ő a gyermek-megőrző szolgálattól van, vigyáz a kicsikre, amíg Irisz visszatér.
— Vorbiţi? vorbiţi?** — csak gép kérdezhet így, ilyen szenvtelenül.
— Nu, nu mai vorbim*** — ha csak ez érdekelte. S most három hónapon át rohangálhatok a postára telefonálni, hacsak Irisz érdemesnek nem tartja, hogy felhívjon, mert az engedélyezett külföldi hívások kvótáját ezennel kimerítettem.
— Minden semmiségért nem költjük a márkákat. A Mutti most már tudja, hogy nincs semmi komoly baj.
Hová lett a szíved, Iriszem?
S az enyém? Hova lett? Ha valaki harmincöt évvel ezelőtt elmeséli nekem, hogy egyszer így ülök a férjem ágya mellett és várom, hogy meghaljon — hát én arcul köpöm — vagy csak egyszerűen a szemébe röhögök.
Milyen hahotázva tudtunk kacagni akkoriban! Főleg én. Később, mikor sokkal jobban ment sorunk, valami baj történt a humorérzékemmel. Tény, hogy a világ soha többé nem volt olyan egyszerű s a baj olyan lényegtelen, mint akkor, ötvenegyben, a Bărăgan nagy, széles semmijén.
Száraz gyomkóró tüzénél üldögéltünk este s Hansi a szibériai balladát énekelte:
„Egy kóldus, ki visszatér hozzád
Ím, itt áll a színed előtt.
Kegyelmet kér tőled a szíve,
a keze nyúl a kezed után.”
Hamar megtanultam a dalt, tercelve énekeltünk. Simogatott a bársonyos baritonhang.
Körül lapos és szürke volt a táj s a földet ujjnyi vastag sebek szabdalták addig soha le nem rajzolt térképpé. Az egyszeri leányt vajért küldte az anyja. Üres kézzel tért haza, mert bekenegette a föld sebét. — Hogy lehetsz ilyen együgyű, lányom? Ennyi repedéshez a világ minden írja kevés. Azóta sincs elég!
Csak a füst ígért felhőt és esőt, csak az érintés borzogatott, nem a szél. Megfogta a kezem.
Még a szél se hozott esőt, mint odahaza. Már ötven méter mélységig fúrtak le és még mindig nem volt vizünk. Seaca* — ban hordták a vizet, szamárral — iváshoz is kevés.
Az ajkad is olyan, lassan, mint a bărăgani föld.
— Hansikám! Egy kis vizet kell innod. Sokszor, keveset, így mondta az orvos. És egyúttal vedd be a gyógyszert.
— Köszönöm.
Ne köszönd! Legalább ne köszönd.
Vad indiántáncot jártunk, mikor feltört a víz. Agyagos sárlével locsoltuk egymást. Mennyivel könnyebb volt akkor a boldogság.
Anyámnak feltűnt, hogy sokat vagyok a közeledben. Büszke voltam, hogy észrevettél, hiszen voltak ott nagyobb lányok is elegen. Igaz, azok majdnem mind vártak valakire, vagy legalábbis úgy tettek.
— Erika! Tetszik neked ez a Hansi?
Nem volt túl szigorú a hangja, hát ráfeleltem, hogy igen.
— Csak azért, mert nekem is tetszik. Rendes, jódolgú ember, már rég figyelem. Nem baj, hogy egy kicsit sánta, attól a karja erős lehet.
— Azt mondja, otthon van egy kislánya, de hivatalosan nem nősült meg.
— Ha nekem annyi aranyam lehetne, ahány háborús gyermeket elpotyogtattak szanaszét a világon! Az a lány nem is biztos, hogy várja.
— Talán én is tetszem neki. De lehet, hogy nem szeret.
— Lári-fári! Fiatal vagy, megvan mindened, ami kell. Csináld, hogy szeressen! Tudod, hogy apád két éve halott. Nem tudom feltámasztani. Ha egyszer hazamegyünk innen, kell egy férfi a házba. Most igazán nem hányódik minden sarkon egy legény. Rendes fiú s a mi fajtánk, hát legyen eszed, lányom!
Két láb mélyen a föld alatt, vajon nem nyom ez az okos anyai tanács? S én köszönettel, vagy átokkal tartozom-e érte? Talán mégis köszönnöm kellene, hiszen boldog voltam, mikor fél év múlva — én már terhesen — az anyakönyvvezető elé álltunk.
Hansi szülei is szívesen fogadtak. — Légy hűséges, jó felesége a fiamnak, s légy türelmes hozzá. Ha néha mogorva, gondold meg, mennyi poklot megjárt. Te kell visszaszelídítsd a világba.
Ez az állatszelidítő szerep, azt hiszem, tetszett nekem úgy általában. Tíz éves lehettem, amikor apámat hazaengedték szabadságra és elvitt a cirkuszba. Ott láttam egy állatszelidítőnőt, csillogó trikóban, a fején aranyos párta. Kezében ostor, pattogtatott vele s a félelmetes tigrisek, ott a rács mögött, szelíd macskává váltak. Lángkarikán is átugortak érte, végül a lába elé nyúltak, hogy megpihenjen rajtuk, akár egy eleven szőnyegen. Simogatta a nyakukat. Sokáig álmodtam, hogy olyan szép vagyok, s minden az én simogatásomat várja, ha félreteszem az ostort. Az én Hansim inkább csak szomorú volt, mint vad, de hálás tudott lenni a simogatásért. Hát elfelejtettem az ostort és hozzászelídültem én is.
Tapasztalatlan, zöldfülű voltam, nem tűnt fel, hogy soha sem kezdeményez. Mindig csak elfogad, szeretettel és kedvesen, de passzívan.
Évek teltek el, amíg rájöttem erre. És addig boldog voltam. Nem hiába írja a Biblia: „Boldogok a lelki szegények.” Titokban áldottam azt, aki kitalálta a deportálásokat — mintegy ellensúlyozására a sok kimondott vagy elhallgatott átoknak — hiszen, ha ez nincs, sohase találkozom Hansival.
Mire Irisz megszületett, a rokonok és ismerősök összetákoltak nekünk vályogból egy kis külön házat. Trágyával fűtöttük és a kéményen besírt a szél. Olyan boldog mégsem voltam soha addig és azután se.
Akkor mindent vártam az élettől, mert minden kis könnyebbedés az örök jó ígérete volt. Óraszám lehetett álmodozni arról, hogy egyszer lesz egy igazi házunk, úgy, mint régen, benne igazi Vesta-kályha — vízmelegítővel. Egy igazi fürdőkád, telemerjük illatos fenyőfőzettel. És megnő a kis Irisz. Okos lesz, szép lesz. A legszebb ruhákban fogom járatni, nagy, széles masni lesz a hajában, és kézen fogjuk ketten vasárnap délután, úgy sétálunk végig a főutcán… és mindenki engem irigyel. Lesz még egy-két gyermekem, egy éppen olyan göndör hajú szőke, kék szemű fiúcska, mint Hansi és annak már gyerekkocsit is veszünk. Aztán eltelnek az évek — természetes, hogy mindenki felett eltelnek — akkor már nagy lesz a lányunk, férjhez megy, s mi sétáltatjuk az unokákat, akik még annál is szebbek lesznek. És béke lesz. A fiúnkat nem viszik katonának. S ha újra összeszedjük magunkat, majd ha újra rendes, valódi házunk lesz, egyszer, majd, bevezettetjük a vizet.
Megszomjaztam. Itt folyik benn — hideg-meleg, a ház is valódi, de még mennyire! — lehet, hogy engem cseréltek közben el? Igen, várom, hogy halj meg! És nem vagyok kegyetlenebb, mint hozzám az élet.
Ahogy mind több és több valósult meg abból, amire vágytam, úgy lett mind kevesebb, amit az élet még tartogat. Így váltam egyre kifosztottabbá és boldogtalanabbá melletted. Nem a te hibád, de az enyém se.
— Édesem! Egy kis vizet igyál! Várj, felemellek.
Lucsok a feje alja. Ha megmosdathatnám…
— Várj, letöröllek! Így, most jobb, ugye? Megfordítom a párnát.
— Nyisd ki az ablakot nyugodtan. Ma nem ráz a hideg.
Irisz… kicsi lánykám, téged ki töröl meg?
Mikor a mumpszot megkaptátok, felváltva törölgettelek egész éjjel. Reggelre aztán megszűnt a láz s nagyokat kacagtunk azon, milyen körtefejűek vagytok. Egy hét múlva az orvos heregyulladást állapított meg. Akkor megszűnt a nevethetnékem. De aztán „jól” végződött minden. Éppen csak soha többé nem maradtam terhes… tőled… De ezt akkor még nem tudhattam. Csak négy-öt év múlva vált gyanússá, hogy sehol semmi. Pedig szívesen szerettél — ahányszor csak akartam.
Jártam az orvosokat. Azt mondták, semmi bajom, hozzam el a férjemet. Hát elcipeltelek. Nagy hiba volt.
De gyermeket akartam, mindenáron. Fiút. Egy kékszemű, göndörhajú díjbirkózót. Olyant, mint a Karoláé. Vagy még annál is különbet!
Mikor hazahoztak bennünket a Bărăganból, akkor tudtuk meg, hogy Karola nem ment férjhez és közben fia is született. Hansi csak járt le-fel a nyárikonyhában. Ott húzódtunk meg mind. Az anyja, az apja, Irisz és mi ketten. Szinte visszakívántam a kényszerlakhelyet. Nem is tudom, hogy aludtunk abban a nyomorúságban. Este az asztalra tettük a székeket, hogy padlóra tehessük a szalmazsákot.
Egy hét után Hansi határozott. — Elmegyek Karolához. Egyedül neveli a gyermekeimet. Meg kell mondanom neki, hogy rendesen fizetek, mihelyt munkám lesz.
Mukkanni se mertem. Ha azt mondom, ne menjen, csak jobban kívánkozik utána. Megmutatták az utcán, láttam. Nem nézett se jobbra, se balra, se rám, se másra. Csak haladt előre, mintha spárgán járna. A fekete haja lobogott utána. Szebb volt, mint a cirkuszban Diána a tigriseivel.
De Hansi apja, az nem félt, mondta helyettem is:
— A félvilágot bejártad s pont egy ilyen ribancot találtál? Nem átallotta megszülni a második zabigyereket is! A kódisfajzat! Nem látod, hogy csak zsarolni akar? Ismeri a családot, tudja, hogy lesz miből fizetni, mert mi mindig dolgozunk, amíg bír a kezünk. Ő pedig lógatja a lábát. Ismerem én az effajtát. A többi háborús pulyának tán muszkahonból küldik majd a tartásdíjat?
— Van igazsága apádnak, fiam, jó bolond vagy. Elmész megköszönni, hogy elárulta, hol vagy? Mikor jószántából hentergett, bezzeg nem kiabált segítségért, ugye?
— Elég volt, anyám! Ne bántsa! Magának nem vétett. Vagy tán nem tudja, mi az erőszak?
— Én ne tudnám? S hol-mindenfelé meghurcoltak, az mi volt? Vagy tiszta jókedvünkből sétáltunk? S túléltük. Ő se pusztult volna bele, ha egyszer úgy fekszik le, hogy nincs benne öröme.
— Ezt a mocskolódást igazán nem tűrhetem! Szégyellje magát!
Elment. Én úgy tettem, mint akinek fontos dolga van Irisszel s kétségbeesetten vártam, mi következik. Azt, hogy közben nős ember lett, felesége van s gyermeke, hisz Irisz is az övé, azt senki meg se említette. Majd összeszedem a kis culámat, úgy sincs nagy valamim. Egy párna, egy takaró, a kicsi ruhácskái amit lepedőkből varrtam. Hazamegyek az anyámhoz. Menjen férjhez ő, ha férfit akar a házba. Ez megmondta, hogy úgyse hagyja ott a faluját. Biztosan a szeretője miatt. Nem is csoda.
Hansi félóra múlva visszajött.
— Ne izguljon senki. A pénzem se kell neki! Egyedül neveli fel a gyermekeit. S annyira nem kellek, hogy ezt is egy öregasszonnyal üzente meg.
Akkor hallottam először és utoljára káromkodni Hansit.
Bár többé senki se beszélt Karoláról, nekem ő volt az eleven kísértet. Szerettem volna túlszárnyalni mindenben. Jobb, kedvesebb lenni Hansihoz. Kitalálni a gondolatát — ha már olyan kevéssé volt beszédes — és szülni neki egy új fiút, hogy ne hiányozzon semmije. Hát elcipeltem az orvoshoz.
— Uram, ön steril maradt a heregyulladás után. Úgy tudom, van már gyermekük. Talán idővel, ha már nálunk is végeznek mesterséges megtermékenyítést…
Az úton hazafelé nem is szólt hozzám. Este, mikor végre elhúzódhattunk az öregek szeme elől, a fáskamrából bepucolt szobába, akkor elmagyarázta, hogy jogomban áll gyermeket akarni, hisz egészséges vagyok, nem úgy, mint ő. Váljunk el szépen, mert ő se most, se később nem egyezik bele semmi mesterséges hamisságba. Gondoljam meg jól, ameddig nem késő. Ő az anyjával felneveli Iriszt.
— Valami nekem is kell maradjon. Vagy nem? Te szülhetsz egy egész fuballcsapatot magadnak, ha az a kívánságod…
Magyarázhattam, hogy csak miatta, csak neki akartam volna, legyen egy fia.
— Nekem van egy fiam, ha nincs is velem. Ezért ne emészd magad. De ha úgy gondolod, holnaptól szabad vagy.
Irisz ötéves volt — Mutti, szeretsz engem? — már kimondta tisztán. Én meg huszonhárom. Mire lett volna jó nekem a szabadság?
— Hagyd, hogy szeresselek! Nekem ez boldogság.
Még ma is elgondolom néha, hogy mi a fontosabb? Engem szeressenek, vagy szeretni tudjak? Azt hiszem, az utóbbi fontosabb. De akkortájt kellett volna a bizonyosság, hogy engem szeretsz s nem mást. Nem Karolát. Ezért bújtam a bőröd alá, ezért simogattalak, s lestem tested minden rezdülését és ujjongott a lelkem, ha éreztem, hogy kívánsz. Számomra a testiség gyöngédséget jelentett, puha meleget, simogatást, csöndes szép szavakat. El sem tudtam volna képzelni másképp. Képes lettem volna reggelig simogatni téged, hogy újabb és újabb bizonyságát nyerjem annak, hogy szeretsz. De visszatartott a szemérem és egyfajta józan meggondolás — ez az én emberem keményen dolgozik hajnaltól napnyugtáig. Nem álmodozhat velem fél éjszaka… De hiába tudtam, hogy neked van igazad, te vagy a normális, aludnod kell — a testem fellázadt. Úgy éreztem, megfojtom az anyósomat, amikor hajnalban tüntetően mindig előttem kelt fel, hogy elkészítse a reggelidet. Engem akkorra váltott meg az álom s te gyanútlanul kérdezted: — Nem pihented ki magad, szívem? Fel kellene kelned, anyám már készíti a reggelit.
Egy ilyen gyötrő éjszaka után határoztam el, hogy dolgozni megyek. Ha zsibbadtra fárad a testem, nekem is elég lesz a porció-szerelem — vagy szerelem-porció.
S közben gőzöm nem volt a szerelemről. Azonosnak hittem a szeretetvággyal. S furamód, mégis akkor voltam boldogabb.
Építeni kezdtük a házat. Téglát vettünk, kiégettettük a cigányokkal. Akkor eszembe se jutott, hogy fájdalomból is építeni lehetne valamit. Irisznek lesz egy különszobája, hófehér bútort csináltatok bele, rózsaszínű függönyt.
Ó, ha akkor tudom, hogy szemenköpi mind! Hogy semmi se lesz elég jó, se elég szép. Csak a kovácsoltvas csillárt küldjem utána — az ott most nagy divat. Na meg a petróleumlámpát, a nagy rézmozsarát s a szenesvasalót. Hogy a csillár az apád kezemunkája, lehet, nem is sejted.
Ha csak eszembe jutsz, elfog a bőghetnék. Amíg itt voltatok is volt baj elég, hiszen apád lába már akkor üszkösödni kezdett, de itt volt vigasznak a két kicsi. Kinga szeme, akár a napsugár. Karl tollseprűvel a hajában indiánüvöltéssel rohan a konyhán át, mintha még mindig látnám. Az érzelmek viharain rég túl, volt valami remény a késői derűre.
Hová lettetek? Istenem! Mire újra jöhettek — öt év múlva — a gyermekekből csámpás és szemtelen kamaszok lesznek, dehogy emlékszenek a nagyanyjukra, pedig, hogy szerettek.
Este tíz óra volt, éppen ágyat vetettem. Azóta is belém hasít minden telefoncsengés.
— Halló, München keresi önöket, kérem a készüléknél maradni. Köszönöm! — csicseregte egy bájos szőke hang, tökéletes németséggel, már szinte megszólaltam, hogy tévedés.
— Halló, Muttiiii! Ne ijedjetek meg, szerencsésen ideérkeztünk mind a négyen. Most lágerben vagyunk. Majd írok részletesen. Halló! Ott vagy?
— Igen. Én itt vagyok.
— Csak mert olyan nagy volt a csend. Ne izgulj, nagyon jól vagyunk. A Papi lába mit csinál?
Mit feleltem volna? Hogy a Papi lába várja, mikor vágják le? Vagy mondtam volna, hogy köszöni, most majd kevésbé fáj, mert más, váratlan dolgok, elvonják a figyelmet róla — egyáltalán, még le se volt vágva s ő máris különválasztotta a lábát az apjától, mintha az saját számlára csinálná az eszét. — Nem lehetett erre mit felelni. Hát letettem a kagylót. Még csak le sem csaptam.
— Mi az? Ki volt? — kérdezte Hansi —, mintha az Irisz hangját hallottam volna.
— Nocsak, mióta hallasz ilyen jól? Máskor mindent kétszer kell mondjak. Téves kapcsolás, mint annyiszor.
— Örökké pattogsz, nem tudom, mit vétettem.
— De hát én? Én? Én mit vétettem? A kákán is csomót találsz! Most mit pattogtam? — na, mondd meg, ha tudod! — azt mondtam, téves kapcsolás. Ez neked pattogás?!
— Ahogy öregszünk, egyre rosszabb lesz.
— Neked, szívem! Mert nincs veled semmi bajom, csak te vagy túlérzékeny, ennyi az egész. Aludjunk.
Hogyan mondtam volna meg, mi történt? Akkor már százszor inkább ez a meddő veszekedés: hogy pattogsz — nem pattogok! Na és? Mint a nikkelbolha a tehetetlenség rugóin. Vagy hagyjam falhoz—lapítottan magam, mint akit felkent a sors keze? Azért is visszapattogok! S ha olyan nagy legény vagy, hát megmondom neked az igazat — lássam, hogyan viseled el! — mert hiszen gyenge vagy, még nálamnál is gyatrább! Micsoda gyalázat! Hol van megírva, hogy mindig nekem kell kibírni mindent?! Miért kell én legyek mindig az erősebb? S még meddig! — Úristen!
Csak egy hét múlva mondtam meg neked. Akkor már nem lehetett halogatni, hiszen lejárt a szabadságuk. Addigra kiátkozódtam magam a mosatlan edényeim között, végigsúroltam három szobát és elegendő hamis érvet gyűjtöttem ahhoz, hogy védelmembe vegyem a lányt.
— Csak nem fogsz sírni, amikor örülnöd kellene? Hiszen csak miattad szánta rá magát erre a lépésre. Tudod jól, milyen sok hatásos gyógyszer van ott, amivel kezelni lehet a lábadat, majd megmentik, meglátod.
Most, hogy láb nélkül maradtál, s hogy hat hónap múlva sem ért ide semmilyen orvosság, már nem hazudok neked. Magamnak sem. Beadom a csillapítót és imádkozom, bár jól menne nekik valóban, hiszen két gyermekkel nem lehet könnyű újra kezdeni az életet. Ahányszor almapitét sütök, madártejet főzök, úgy repíteném oda nekik. De a levelek is ólomlábon járnak. Másfél hónapba telik, amíg egy kérdésre válasz érkezik — addigra azt is elfelejtem, mit kérdeztem. S az állambiztonsági szervek hamarabb tudnak minden hasfájásáról az unokáimnak, mint én. Van képük a cenzor számát is feltűntetni a borítékon, vagy ráírni, hogy szállítás közben megrongálódott.
Milyen bölcs intézés, hogy a jövőt nem ismeri senki. Egy biztos csak, a halál. A többi hit és vágy — s nélküle nem érdemes élni. De ma még muszáj.
Megizzadtál, szívem. Talán a gyógyszer az oka? Vagy az álmod is fáj? Bár ma, mintha kissé nyugodtabb volnál. Képzelődöm csupán?
Tegnap nálad járt Karola és a fiad — aki az én fiam is lehetne. Épp olyan most, mint te voltál, mikor megismertelek. A fiúk jobban ragaszkodnak az anyjukhoz. Lám, Karolát se hagyta el, pedig mennyit iszik. A részeg férfi is csúnya — hát még a részeg nő! De most józan volt szegény.
Nem tudom, miért sajnálom, velem két szót se beszélt soha. Most is csak biccentett köszönés helyett. Hansi, a fia beszélt. Épp olyan szép bariton hangja van, mint neked — volt.
— Kezétcsókolom. Tessék megengedni, hogy láthassuk apát! Úgy hallottuk, nagybeteg.
Azt mondta apát, pedig nem beszélt veled soha, apát mondott mégis. Megengedtem. S ha nem engedem, akkor mi van? Akkor meg nem történtté lehet tenni valamit? Már rég nem félek Karolától. Léptek helyébe sötétebb árnyak, kézzelfoghatóbbak és elképzelhetetlenebbek, melyek meg se fordulnak egy féltékeny asszony fejében.
Karola árnyéknak is emlék, ha itt marad se árthat, most már a halál se árthat, de talán még várat.
— Vizet innál, édes? Vagy valami más kell?
— Tudod, hogy aludtam? S álmodtam valamit. Majd később elmesélem. Öt éve ez az első este, hogy nem fáj semmim. Erika, hiszed ezt?!
Amputáció után átmeneti javulás várható, de ez ne csapja be önt. Most mosolyogni muszáj, na húzd szélesre a szádat, hadd villogjon a protézised!
— Nemcsak hiszem. Tudom. Megmondta az orvos. Nagy árat fizetsz, de meggyógyulsz. Készítek vacsorát. Egy kis joghurtot?
— Ma inkább húst ennék, paradicsomszósszal. A tegnap kínáltad.
— Kínálom én ma is. Ahhoz, hogy meggyógyulj, enned kell rendesen. Várj, megmelegítem!
Ne csapja be önt. Ne csapja be önt. Ne csapja be önt. Ha még egy párszor ezt hallom, akkor biztosan megbolondultam. Legalább őt becsaphatnám! Ha el tudná hinni, hogy meglátja még Iriszt. Négy év és hat hónap. Ki tud ekkorát hazudni? — És ki hiszi el? Beteg, de nem gügye. Viszem a vacsorát.
— Most felülünk szépen. Gyorsan lemosdatlak. Majd, ha felfrissültél, az étel is jobb lesz.
Csont és bőr, bőr és ránc, ránc és ragacs.
— Mit csinálsz? Felborul a mosdótál!
— Erika! Te olyan szép vagy! És olyan jó.
Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Ez rémálomnak is utolsó.
— Én azt álmodtam, hogy… Erika, mondd, mondd hogy nem utálsz ilyen nyomorékon! Vagy ne, inkább ne mondj semmit! Csak feküdj mellém, érezzem a tested, mint egykor!
Egy koldus, ki visszatér hozzád, ím itt áll a színed előtt. Kegyelmet kér tőled a szíve — a keze nyúl a kezed után. Mikor olyan boldogan terceltem hozzá semmit nem értettem az egészből…
* * * * *
Túléltem, a többi után. S emberebbnek érzem magam, mint mikor halálod várón az ágyad mellé ültem kötögetni.
Most valóban alszol, mély, egyenletes légzéssel, nem csorog rólad a veríték. Lám, érek még annyit, mint egy fájdalomcsillapító.
Cinikus vagyok? Persze. Ettől a szagtól az a legkevesebb, amivé lehetek. Amíg be van takarva, még csak hagyján, főleg, ha félóránként szellőztetek.
A víz se volt képes kimosni belőlem ezt az eleven rothadást. Mi mindent kell még elviselnem?
Másra kell gondolnom, mert ha nem, rosszul leszek. Szagolnom kell valamit, ecetet, szeszt, parfümöt, akármit. De hiszen van még a parfümből, mit Steff ajándékozott! Ott az ezüstös kis üveg a tiszta ruhák alatt. Egy ideig használtam, akkoriban, aztán félretettem, hogy sokáig tartson, sokkal tovább, mint az a bolond szerelem. Hogyan feledkezhettem meg róla?
Milyen jó, hogy van. Mindjárt elviselhetőbb az élet. Akárha Steff még volna, én fiatal lennék újra és rámtörhetne a szerelem, olyan elemi erővel, hogy eresz alá húzódni se legyen időm.
Steff… Steff… te bolond fiú! Mit tudhattad, mit zúdítasz rám, mikor egyszer a karomat hirtelen hátracsavarva magadhoz szorítottál.
— Na, most védekezz, vadmacska! Esetleg kiabálj. Hátha meghallja valaki. Vagy azt hiszed, lehet büntetlenül a békés férfinépet vadítani? Egy éve bámullak, nyélre jár a szemem, s te teszed magad, hogy nem látsz!
Fájt a karom. Mozdulni próbáltam, de ettől csak még jobban éreztem a testét. Szüntelenül a szemembe nézett és én rádöbbentem, hogy nincs saját akaratom. Csak az ő követelőző teste létezik.
S tiéd lettem, ott, azonnal, a gyári raktárban, a bálák tetején. Azt hiszem, hipnotizáltál, valami ilyesmi lehetett. Hiszen amíg a szeretőd voltam, hiába kérdezte volna meg valaki, milyen színű a szemed.
Csak azóta tudom, hogy szürke szemed volt, apró aranypontokkal, mióta véglegesen elhatároztam, hogy szakítok veled. Pontosabban, csak akkor tudtam szakítani veled, amikor egyszer — isten tudja mi módon — miközben a szemedbe néztem, arra is tudtam gondolni: — Vajon milyen színű szeme van Steffnek?
Attól a pillanattól kezdve megtört a varázslat s józanul gondolkodó normális asszony lettem újra. Kértem, helyezzenek át egy másik részlegre. Hirtelen megláttam viszonyunk megalázó és veszélyes voltát. Sokáig nem értettem, hogyan keveredhettem bele.
Az embernek nagy meglepetéseket tartogat az ismertnek hitt teste — döntöttem el végül is.
A szerelemről pedig kiderült, hogy a gyöngédség, cirógatás és csendes szép szavak, máz csupán, hazug máz, mely bevonja a vágyat. A szerelem húsba-lélekbe maró pusztító láz, minek enyhülést csak a másik ember adhat. S hiába tudod, hogy vétek, aljasság, értelmetlen és kilátástalan — hatalmában tart, mint rajtad kívül álló bénító akarat.
Közelebb áll a gyűlölethez, mint a szeretethez. Lehet, a kifejezés rossz, hogy a szerelem és nincsen rá megfelelő szavunk. Vagy csak én nem ismerem.
De a testem annál jobban ismerte ezt a fogalmat, a feszültségnek azt az állandó növekedést, mely végül kiégeti a biztosítékot. Ilyen ölelés utáni nyugalmat csak rövidzárlat okozhat.
S mégis véget kellett vetnem ennek az őrületnek. Lehet, csak azért sikerült, mert addigra kitombolta magát bennem a szerelem. Ennek ellenére sokáig jó volt beleszagolni az üvegecskébe, akárcsak ma.
De az is lehet, hogy csak a terhesség változtatott meg és térített észhez. Saját akaratból nem sok reményem van a megdicsőüléshez.
Az úgynevezett becsülettel is hadilábon állok. Hogyan lehettem olyan szamár, hogy Hansit elvigyem orvoshoz? Ha a féltékenység ördöge nem piszkál, hogy mindenáron túlszárnyaljam Karolát, akkor nyugodtan megszülhettem volna a Steff gyermekét, és Hansi sohase jön rá, hogy nem az övé. Látott már ilyet a világtörténelem.
De elvágtam magam alatt a fát, hát kapaszkodnom kellett levélbe, száraz ágba, vagy—vagy.
Vagy megszabadulok a terhességtől, amire egykor úgy vágytam, s maradok Hansival, Irisszel a szépen berendezett otthonomban — vagy megyek világgá. Steffnek felesége volt és három apró gyermeke. S ha nem lett volna? Hol a garancia, hogy el akar venni? Egyáltalán, mit tudunk mi egymásról?
Hogy hírhedt szoknyavadász, azt is csak évek múlva tudtam meg. Beszélni végképp nem volt idő, mert marni kellett egymás húsát. Mennyire vágytam rá, hogy egy reggel mellette ébredjek. Ki tudja, ébresztett volna-e olyan türelemmel, mint Hansi és mondott volna-e kitalált mesét a gyermekének? És egyáltalán volt-e lábszaga, hisz sohase jutottunk oda, hogy bár egyszer anyaszült meztelenül lássam. Krákog-e a fürdőszobában fogmosás után, olvas-e a budin s elkészíti-e a ruháját másnapra, mint Hansi? Kibírtam volna-e a hibáit?
Azt sem tudom, lehetett volna-e hosszú távon elviselni. Lehet, hogy két év múlva éppen olyan hevességgel vagdossuk egymás fejéhez a tárgyakat, mint amilyennel faltuk egymást a lopott félórák alatt.
— Szép vagy!
— Bolond vagy!
— Te teszel bolonddá! — ilyen és ehhez hasonló bölcs dolgokat tárgyaltunk meg részletes aprólékossággal és százszor is elmondta: — Szeretlek! Imádlak!
Kár, hogy neki sem mondtam meg, terhes vagyok. Akkor megismerhettem volna, az igazibb arcát. De talán nem is akartam megismerni. — Mentsd az álmod! — a többi úgyis menthetetlen. Szagold az üvegcsét s hidd el, hogy „imádtak”!
Tehát, vagy megelégszem a szeretettel, meghúzom magam, nem ugrálok — vagy vállalom a Karola sorsát, s szülhetek magamnak gyereket, ahányat csak akarok. Harminchárom éves voltam, megalkuvó, gyáva és becstelen.
Hansi elé kellett volna állnom és megmondani az igazat…— nézd, vétettem ellened. És magam ellen. Győzött bennem az állat. Bocsásd meg, ha igazán szeretsz, s neveld fel a gyermekemet, mint sajátodat. Ne engedd, hogy végképp elmerüljek!
Ha biztos lettem volna abban, hogy igazán szeret, talán összeszedem a bátorságom. De féltem, csak okot vár, hogy kirakjon és összeköltözzön Karolával. Ez félelem volt, nem igazi féltékenység, mint az a régi, az igazi. Az otthonomat féltettem csupán, a fürdőszobás, kényelmes házat, az összegürcölt sok élettelen tárgyat, amiről azt hittem, érték. Hát most itt van, egy tű sem veszett el belőle. Ha magamra borogatom, kriptára se lesz szükség. Kísértetként járhatok benne, eleven halott s nem lesz lélek, ki bár egy rossz szót szóljon.
Semmit se veszítettél el abból, amihez akkor úgy ragaszkodtál. Csak Irisz hagyott el. Röhögni fogsz, azért, mert nem találta elég jónak az összegyűjtött gönceidet. Hát ehhez mit szólsz? Megérte, naja? És csak Hansi hagy itt, most már bizonyosan és végleg, teljesen függetlenül attól, hogyan döntesz ezután.
— Tizenkét óra van. Be kell vedd a gyógyszert. Hansi, gyere, ébredj!
— Mi ez a kezedben?
— Egy parfümös üveg.
— Add, hogy megszagoljam! Régebben használtad. Ha éjszakás voltál elő-elővettem. Ez a buta kis illat úgy idevarázsolt, jobban elaludtam. Néha becsapja magát az ember.
— S te ezt csak most mondod?
— Miért mondtam volna? Sohase kérdezted.
— Igazad van szívem. Itt az üveg, aludj!
Csapd be magad bátran! Sose akartál mást! Pedig mennyire fontos lett volna nekem a hit, hogy nagyon szeretsz, és nagyon kellek neked. S mert sohasem éreztem, hát pótlékot kerestem. Nem kérek feloldozást. Ma éjjel minden bűnömet levezekeltem. Még a Z. elvtárssal eltöltött délután se volt ilyen szörnyű. Mégsem utasíthattalak vissza azzal az indokkal, hogy: — Beteg vagy, szívem, nem tesz ez jót neked. — Bár elfogadható lett volna.
De most történt először — a keserves anyját a büdös életnek! —, most történt először, hogy te akartál engem és nem fordítva. Hát megérdemled, hogy a halálos ágyad mellett a fetrengéseimre emlékezzem, s a szeretőm parfümjét szagolgassam! Mert tizenöt évig vártam, hogy kimondd, kellek neked — aztán húsz éve már nem is várom. S ha Karola el nem búcsúzik tőled tegnap, talán sohase merted volna bevallani.
Te vagy az aljasabb! Hagytad magad elcsábítani, ott a pusztaságban, akkor, amikor tudtad, milyen az igazi szerelem és zsaroltál a bizonytalansággal, miközben látszólag te voltál a gondos, jó férj, a szorgalmas gazda, kinek a kezén a homok is gyémánttá válik. Éppen csak az agyad nem volt az enyém soha. Ezt nevezem prostitúciónak nem, amit én csináltam Z. elvtárssal.
Mert hiszen meg kellett szabaduljak a terhességtől valahogyan. Fel kellett áldozzam a csodálatos fiamat a családi oltáron, miközben te titokban a parfümömet szagolgattad, hogy a kis „buta illat” melléd varázsoljon. Hogy nem szakadt rád az ég az elhallgatott igazság terhe alatt?!
A kétségbeesés találékonnyá teszi az embert. Kihallgatást kértem Z. elvtárstól. Ahányszor a gyárba jött ellenőrizni a termelést, a főmérnök utánam küldött, én szolgáljam fel a konyakot, kávét. Z. elvtárs nem csinált titkot belőle, hogy szerinte nekem van a legibolyaszínűbb kék szemem a világon. Megpaskolta az arcomat, megkérdezte, hogy vagyok, aztán mehettem vissza a részlegre dolgozni. Ártatlan érdeklődés volt, semmi több, azt sem tudom, ismerte-e a nevemet, de nem volt más választásom. Ő volt az egyetlen befolyásos ember, akivel valaha találkoztam. Hát tőle kértem segítséget.
— Nini, az ibolyaszemű szépasszony! Hát mi a baj? Elvették a hajtási engedélyét? Ejnye-bejnye, hát ilyen szigorúak a fiúk?
— Nem is tudok autót vezetni — hebegtem megzavarodva —, valami egészen személyes problémában szeretném a segítségét kérni, ha lehet, nem itt az irodában.
— Mi sem egyszerűbb. Legyen holnap tíz órakor ez előtt a ház előtt — s a kezembe nyomta a címet.
Nem tudom, hogyan kerültem kívül az ajtón. A papírt úgy összegyűrtem, alig tudtam kibetűzni, ami rajta állt.
Másnap tízkor már ott várt a ház előtt. Gyalog jött, vagy lehet, máshol hagyta a kocsiját. Felvonóval mentünk a toronyépület egyik garzonjába. Olyan sivár volt, mint ahol nem lakik senki.
— Na, mondja, szépasszony! Itt nyugodtan beszélhet.
Nem voltam sem eleven, sem holt, mire végére értem a mondókámnak. Nyájas volt, mosolygó, megértő és egyre közelebb jött hozzám. Arcomba csapott a büdös lehelete, talán rosszak voltak a fogai. Hányinger fogott el. Rohanva értem az előszobába, mert nem tudtam, merre van a fürdő.
Később már egészen jól eligazodtam ebben a lakásban. Sok keservemnek voltak tanúi a csupasz falak.
Z. elvtárs nem sértődött meg attól, hogy majdnem lehánytam. Megnyugtatóan mondta, hogy nem kell megijedni, így van ez ilyenkor, majd szépen elrendez mindent. — Nem kell köszönni, ibolyaszem. Az ember miért ne tegyen jót, ha teheti? Majd maga is jó lesz hozzám. Nem most, majd ha túl lesz mindenen. Én nem sürgetem. Amikor úgy érzi majd, hogy valamit nekem is adhat abból a kívánatos fiatal testéből, akkor majd felhív telefonon.
A torkomat fojtogatta, hogy legazemberezzem. Aztán csak bólintottam, hogy jó. Atyaian megpaskolta az arcomat, mint mindig és magamra hagyott.
— Pihenje ki az izgalmakat! Nekem sajnos mennem kell. Csak ki kell biztosítania a zárat. Önműködő. — Vigyázva átlépett a hányadék-tócsán és kívülről becsukta az ajtót.
Szerettem volna a torkának esni, az arcáról lekaparni azt a mézes-mázas hazug mosolyt. De megálljt parancsoltam magamnak. Hiszen semmivel sem aljasabb, mint én. — Ha az ibolyaszemű asszony azzal szórakozik, hogy csalja a meddő urát, hát az az ő dolga. De ha ehhez az én segítségemet kéri, akkor miért ne fizetne érte? Az ember semmit nem kap ingyen. Valamit valamiért — biztosan így gondolja.
— Ne féljen, szépasszony, nem fogom zsarolni — mondta, amikor az orvossal együtt felvitt a lakásba. — Én csak egyszer kérek jótett helyébe jótettet, ugye dokikám? Maga csak tudja. A túlzott szentimentalizmust előbb-utóbb mindenki megfizeti — nem lehetett tudni, ezt ránk érti-e a doktorral, vagy csak magával beszélget.
A terhesség-megszakítás súlyos bűncselekmény, az orvos a diplomáját Z. elvtárs az állását kockáztatta miattam, és mindhárman börtönbe kerülhettünk volna.
A doktor kiváló szakember volt, és Z. elvtársról el kell ismernem, hogy gazemberségében nagystílűen korrekt. Ilyen törpe agy, mint az enyém, teljes fenségében fel sem tudja ezt fogni. Ó, hogy utáltam ezt a megcsúfolt testemet akkoriban. Akárcsak most.
Vajon, ha bűntelennek tudom magam ebben a házasságban, akkor is befekszem Hansi mellé ma éjjel?
Jó volna letörölni az agytekervényeimet és nyugodt lélekkel azt felelni: ez csak természetes, de amit egyszer végigéltem, az ott marad mind benyomódva, akár a minták a présgép alatt: fehér, lila, vörös, zöld, fekete.
Nekem már csak fekete — ezután. Pedig mennyi színt láthattunk volna még együtt, ha nem vagy olyan makacs és egy kicsit hallgatsz rám. Hogy kértelek, adjuk be a kérvényt, menjünk mi is a lányunk után. Majd én elintézem, még megvan Z. elvtárs — ezt persze nem mondtam, nem mondhattam.
Ehelyett odaraktál, hogy sírt építsek a családodnak. Fekete gránit és fehér márvány. Szerinted így néz ki az örökkévalóság.
— Fedesd be, mert nem lesz, aki gondozza! Aztán ha elkapartál, mehetsz, amerre jólesik, nagy a világ.
Nem kellene ilyeneket mondj! Ettől rosszabb leszek.
— Csak egyre vigyázz! Iriszre ne számíts! Csak az lesz, amit saját erődből bírsz. Ha itthon maradsz, a házért még eltart valaki. Ha túl sokáig élek, már férjet is nehezen találsz odakinn.
— Hallgass! Elhallgass!
Visító fejhangon kiabáltam rád. Hát ne boruljon ki az ember, amikor a legtitkosabb gondolatait hangosan kimondják?
— Ne tiltakozz! Emberek vagyunk, esendőek. Tudom, rossz neked. Mégis, remélem, hogy még élek. Legalább telefonon hallom a lányom hangját. Látom a fényképeken, hogy nőnek a gyerekek. Önző vagyok. Tudom.
Nagylelkű vagy. Tulajdonképpen feloldoztál. Megnyugtattál afelől, hogy jogosan várom a halált. A halálodat. Ez szép gesztus volt. Vajon mit szólnál, ha bevallanám Steffet és Z. elvtársat? Na nem! Még infarktust kapnál. Gyilkolni azért nem fogok. Mindennek van határa, az aljasságnak is.
Hát elhazudozunk még egy ideig. Hátha úgy könnyebb lesz? Sárga háznak napos árnyékot, zöld kapu tövébe füvet hazudik a hó. — A hó és a fény — a két legtisztább dolog a világon. S hogy ezt észrevegyem, ötvenkét évet kellett élnem, mert csak tegnap láttam. Ki tudja, mi mindent fedezek fel, ha sokáig tart az élet?
— Édesem! Hat óra. Be kell venned a gyógyszert.
— Tudod, hogy ma nem fáj?
— Meglásd, minden jó lesz! — „De ez ne csapja be önt, ne csapja be önt, ne csapja be önt.”
* * * * *
* — Anyú, szeretsz te engem? — németül, hibásan, selypítve
** — Beszélnek? Beszélnek? — románul
*** — Nem, már nem beszélünk — románul.
* Seaca — román szó, vizes hordó, kerekekre szerelve
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Bárányi Ildikó
